Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)
1968 / 1. szám - SZEMLE
Szemle SZABÓ ISTVÁN: A FALURENDSZER KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON (X-XV. SZAZAD) A Magyar Tudományos Akadémia Agrártörténeti Bizottságának Kiadványai, Bp., Akadémiai Kiadó, 1966., 215. 1. Az illusztris szerző, a magyar parasztság történetének avatott kutatója e munkájában nehéz, voltaképpen úttörő feladatra vállalkozott: a magyar falurendszer középkori képe végleges kiformálódásának felvázolása — ha voltak is e téren dicséretes előzmények — feltétlenül történetírásunk soron következő lényeges és fontos feladatai közé tartozott. (A kérdéskör, tágabb értelemben általában a falutörténet problémaköre előtérbe kerülését bizonyítja, hogy — nem számítva most a közelmúltban megjelent ún. „falumonográfiákat", Alsópáhok, Egerszalók stb. történetét — Szabó István könyvével szinte egyidőben jelent meg egy azzal rokon témájú munka is Eperjessy Kálmán tollából: A magyar falu története. (Stúdium Könyvek 58., Bp., Gondolat Kiadó, 1966.) Szabó István új műve — címéből kitűnően is — a középkori magyar falurendszer X—XV. században végbement kialakulási folyamatának végigkísérésére, a fő állomások és a vezér-, a karakterisztikát megadó tendenciák felvázolására vállalkozott. Eredményei közül, amelyek — úgy véljük — alappilléreiül kell hogy szolgáljanak minden további agrár-, illetve falutörténeti kutatásnak (így természetszerűleg a helytörténeti vizsgálódásoknak is), feltétlenül kiemelendőnek tartunk néhányat. Szabó István — korábbi kezdetek nyomán — tovább viszi és értékes analógiás példák segítségéve] dokumentálja azt a gondolatot, hogy „a magyar falurendszer első rétegének kialakulása döntőleg a nomád eredetű téli szállás állandó faluvá való átfejlődésével jelent egyet." (14. 1.) Ezen a — már korábban is felismert — tételen túlmenően okadatolja az átfejlődés konkrét módozatait, kifejti, hogy miként vált a téli szállásból állandó agrárfalu. Ennek kapcsán oly módon ad feleletet arra a kikerülhetetlenül felbukkanó kérdésre: a honfoglaló magyarok a nomádság milyen fokán álltak, hogy ismerték a téli szállást, szántottak-vetettek is a téli szállás körül, ami már bizonyos földhöz kötöttséget jelent a huzamos egy helyben lakást nem ismerő, teljes nomadizálással szemben, vagyis hogy „a magyarok a teljes nomádság és a letelepedettség valamilyen közbeeső fokán álltak a honfoglalás idejében ..." (34. 1.) Szoros kapcsolatban mindezzel nagyon helyesen mutat rá arra Szabó István, hogy mivel éppen a törzsi-nemzetségi társadalomnak a feudális társadalommal való felváltása ideién indult kialakulásnak a magyar falurendS7er, szükségszerű volt, hogy a falu csíráit magukban hordó téli szállások nemzetségi alapon felépült közösségét a XI—XII. századtól kezdve (amikor magyarországi forrásokban a falu megjelenik) szomszédsági jellegű területi közösségek, falvak váltsák fel. Rendkívül izgalmasak a könyv azon lapjai, amelyeken a X—XV. századi magyarországi településhálózat kialakításában döntő szerepet betöltő tényezők (a nemzetségi birtokrendszer, a királyi várispánságok és a feudális nagybirtok) ez irányú tevékenységéről olvashatunk. A magunk részéről azonban itt — főleg a XI—XII. század vonatkozásában — a Szabó István által tárgyalt tényezőkkel egy sorba állítható, azokkal a munkában egyenlően nagy részt vállaló tevékenységet tulajdonítanánk az egyházi nagybirtoknak is, hiszen ha a különböző egyházi testületek — elsősorban XI. századi — birtokszerzésükkor falvak vagy falucsírák, állandó faluvá alakuló téli szállások tömegét készen is kaphatták, az egyházi nagybirtok faluszervező, de még in130