Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)

1967 / 1. szám - Dr. Sterbetz István: A kardoskúti puszta élő múzeumában

léma kidolgozásával a hirhedt békési fakadóvizek kérdéseire keresnek magyarázatot. Ha a Fehértó vize forró nyarakon időnként kiszárad, a csontkeményre szikkadt szikes mederben azért mindig találni kisebb-nagyobb süppedékes, sáros foltokat. A tó környéki tanyák gémeskútjaiban állandóan rendkívül magasan áll az egyébként kristálytiszta, iható víz. A természetvédelmi őr tanyájának — ugyancsak védettséget élvező — ásott kútjából, tavasztól késő nyárig állandóan talajszint fölé emelkedve, mint valami forrásból, csörgedezik ki a víz. E szivárgások nagy tömegben hozzák felszínre a földtörténeti korokban itt élt tengeri csiga- és kagylómaradványokat, melyekből partközeiben hosszú, csillogó zátonyokat épít a hullámverés. De a történelmi idők régmúltjának is megtaláljuk itt az emlékeit. A vízmosta, meredek partoldalból rendszeresen felszínre kerülnek az őskori, meg a szarmatáktól Árpádkorig itt megfordult népek régészeti maradványai. A Fehértó növényzete a törpe, vagy alacsonynövésű sziki társulásokra jellemző. Sófű, bárányparéj, sótűrő útifűfélék, széki csillag, székfű, sóvirág. A tó vizének mikroflórájában már néhány — a tudományra nézve új faj — is előkerült. Magas vegetáció viszonylag kevés tenyészik a szélsőségesen sós, sivatagos jellegű területen. Csak a tó keleti sarkában találunk nagyobb, összefüggő nádast meg terjedelmesebb székisás-foltokat. A Fehértó legjellemzőbb és egyben legterjedelmesebb része azonban az időnként kiszáradó síkvíz, meg az iszapos szegélyű, kopár zátonyok zónája, mely híven utánozza az európai tengerpartok sajátos életterét. A tó vizének gyakori kiszáradása miatt állandó halállomány nem tud megmaradni a területen. A csatornákkal, meg tavaszonként messze környékről összefolyó vadvizekkel azonban évről évre sok apróhal kerül a tóba, közöttük egyszer már egy európai ritkaságnak számító faj, a hazánkban egykor tömegesen tenyésző lápi póc is előkerült. Emlősök közül említésre érdemes a környékbeli kertekből néhány esetben előkerült földikutva és a szintén keleti faunaelemnek számító mezei görény. A tó élővilágának azonban kétségtelenül legértékesebb, legváltozatosabb csoportja a fajban-számban rendkívül gazdag madárvilág. A Kadoskúti-Fehértó madártani érdekességét egyrészt földrajzi fekvésének, másrészt sajátos életterének köszönheti. A Tisza vonalvezetése nagyforgalmú, ősi országútja a Skandinávia és Nyugatszibéria felől délredélnyugatra irányuló madárvonulásnak. A nagy folyó széles sávjában — elsősorban a Tiszától keletre eső oldalon — a Hortobágytól kezdve kisebbnagyobb vadvizek, mocsaras rétek, rizskultúrák, halastavak kínálnak pihenő és táplálkozó helyeket a folyó iránymutatását követő vízimadárcsoportnak. E lehetőségek közül elsősorban azok a helyek jutnak kiemelt szerephez, melyek kellő területi arányok és minél háborítatlanabb körülmények között biztosítják az érdekelt fajok igényeit. A csendes, félreeső kardoskúti puszta ezeknek a követelményeknek megfelel. A rezervátum, a többi hazai madárvédelmi területtől eltérően, elsősorban nem a költőfajok, hanem az átvonuló madártömegek miatt jelentős. Közöttük első helyen a darvakat kell említenem. Hazánk területén csak az ország legkeletibb sávjára korlátozódva zajlik le a darvak őszitavaszi átvonulása és mozgalmuk során az Alföld három pontján tartanak rendszeresen hosszabb pihenőt. Első állomásuk a Hortobágy, középső a geszti—biharugrai rétek háborítatlan magánya, majd legdélebbi meg44