Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)
1967 / 3. szám - Takács László: József Attila Mezőhegyesen
tek, de József Attila mégis jól érezte magát náluk. Nagyokat ehetett az internátusi szegény koszt után. Tudnunk kell, hogy a világháborút közvetlen követő években az ide járó tanulók természetben vitték be az ellátást biztosító élelmeket, s több visszaemlékezés utal arra, hogy az internátusi koszt szegényes, zsírtalan, kevés táperőt adó volt. Az egykori iskolatárs, Kováts József, jelenlegi makói állatorvos visszaemlékezésében elmondja: „A szűkös ebéd legtöbbször babból, lencséből, borsóból, burgonyából állott. Többször kaptunk zsizsikes borsót is. A kenyér barna volt, nemegyszer drót, zsákmadzag volt benne..." A fiatal költő Mezőhegyesen mégis valamiféle közösséget találhatott. ,,A tanítás végeztével fogta magát, kiment a majorba, elbeszélgetett a cselédséggel, főleg a major kovácsműhelyében szeretett tartózkodni, s a kommenciós béresekkel együtt lenni. Nem egyszer hajnalban kelt fel, kiment a béresekkel a határba, felült velük a kocsira, beszélgetett velük, kérdezgette őket — otthon érezte magát köztük." 1 0 Ez a visszaemlékezés némileg ellentmond a Saitos műben megfogalmazott mezőhegyesi képnek: ,,A mezőhegyesi uradalom állami mintagazdaság volt. Fejlett állattenyésztési és növénytermesztési viszonyok, nagyüzemi és szociálisabb körülmények között folyó munkaerőgazdálkodás különböztette meg a mezőhegyesi uradalmat a környékbeli földesúri nagybirtoktól. Tanítványai családi körében a fejlődő gyermeki lélek nem találkozhatott semmi ütközéssel. És az uradalmi tisztek lakónegyedéből kilépve a földeken, az egyes majorokban is kulturált környezet, rendes cselédlakások, derűs, munkájukat gondtalanul végző emberek körében sem találkozott semmi bántóval. Ez lehet magyarázata annak, hogy a mezőhegyesi hónapok sem akkor, sem később nem jelentkeztek a költőben élményanyagként. Az ez időhöz közeli visszaemlékezéseiben is csak mint kellemes vakációzás élt a mezőhegyesi nyár" — írja. 1 1 Legyen szabad ezzel a felfogással vitába szállni, s felsorakoztatni néhány olyan történeti dokumentumot, melyek egyrészt ennek a mezőhegyesi képnek a megrajzolását cáfolják, másrészt pedig azt is bizonyíthatják, hogy a Mezőhegyesen eltöltött időszak élményintenzitása mélyebb lehetett. A Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokot távolról sem szabad a 20-as évek táján (de később sem) a paraszti élet idilljét sugárzó üzemnek tekinteni. Már a századforduló táján egyre erősödő agrárszocialista megmozdulások egyik orosházi és battonyai hatást egyaránt tükröző területe volt. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ennek a gazdaságnak igen erős volt az import-munkaerőigénye. Az állami ménesbirtok urai még az akkori szociálpolitikusok által is furcsállott okokból az évi munkák elvégzéséhez szükséges munkaerőt nem a környező községekből biztosították, hanem a Felvidékről hozott olcsóbb, szlovák munkaerővel dolgoztattak. A Szegedi Állami Levéltárban van egy olyan jelentés, mely arról tanúskodik, hogy onnan pedig nemcsak a szegődött munkások jöttek el, hanem mások is. Már az 1880-as évek adatai is azt mutatják, hogy 3000-nél több munkást hoztak ide minden évben. 1 2 Arról pedig, hogy egy félszázaddal később milyen körülmények között éltek ebben a „mintagazdaságban" a szegődött és alkalmazott munkások, tanulságos lesz egy-két gondolatot kiragadni Csanád vármegye 30
