Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)

1967 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Végh Mihály: A Sebes-Körös partjától a palermói Domenico Pantheonig

ott harcolt tovább Bem tábornok, majd Guyon tábornok hadsegédeként Tizenhét csatában vett részt, többször sebesült, majd megszerezte a legmagasabb török kitüntetést Tüköry őrnagy. Amikor az olasz nép indított háborút az évszázados Habsburg elnyomás ellen, Tüköry rögtön ott termett a magyarokkal együtt, és egyike volt azoknak az első „ezer" között, akik Garibaldi vezetésével elindultak, a reménytelennek látszó feladat végrehajtására. Mindig a legnehezebb és legdöntőbb helyeken, az elővédben harcolt. Ez az oka annak, hogy a délolasz főváros Palermo visszafoglalása alkalmával halálosan megsebesült 1860. május 29-én. Pár nap múlva meg is halt Garibaldi legfiatalabb ezredese. Az o^sz nép soha nem tudja elfelejteni Luigi Tukoryt, ahogy ott nevezik Egy forró nyári napon léptem ki a palermói pályaudvar csarnokából. Vakító fényben, trópusi pálmák között óriási forgalom zajlott. Első utcafelirat, ami rögtön szemembe tűnt: „Corso Tukory". Kimondhatatlan érzés keríti hatalmába az embert, több ezer kilóméterre távol hazájától egy dél-olasz városban, és mégis otthon érzi magát. Az egyik téren Tüköry bronzszobra, máshol a magyar hősök emlékműve ismerős és mégis ismeretlen magyar nevekkel. (Vajon lesznek-e magyar helytörténészek, akik felkutatják falujuk vagy városuk szülötteit, akik nemcsak hazájukban szereztek dicsőséget? Hiszen olyan szépen lombosodik hazánkban a honismereti mozgalom!) Mivel magyar vagyok, a. Risorgimentó Intézetbe éppúgy beengednek, mint a Garibaldi laktanyába. Palermo legelőkelőbb, felhőkarcolókkal körülvett tere a „Piazza Ungheria", Magyarország tér. Legjobban akkor dobogott a szívem, amikor azon a csendes nyári estén a hősök pantheonjába a „San Domenico"-ba léptem be. Este nyitják ki, templomnak használják. Ügy tudtam, hogy Tüköry hamvait ide hozták végleges nyugalomra a nemzet nagyjai közé. Leírhatatlan érzés volt, amint izgatottan keresve az olasz nép nagyjai között nem találtam. Végül a főoltár közelében friss virágok és égő gyertyák özönében egy bajuszos magyar bronzarc nézett szembe katonásan, keményen az áhítatos szemű szentek közül. És bizonyságul az olasznyelvű feliratból kicsillant: „nató KörösLadan, comitato Bekes". Beültem a padba és csendesen figyeltem az embereket. Egyik főhajtással ment el, másik térdet hajtott, harmadik virágot hozott. Én egy kis ládányi földet hoztam egy kis nemzeti szalaggal átkötve. Érdekes, mindkét nemzetnek ugyanazok a nemzeti színei, és bár nincsenek közös határaink, mégis évszázados kapcsolatok fűznek össze bennünket. Bármerre jártam Olaszországban, az Alpok havasaitól a forró Szicíliáig, mindenütt a legmelegebb rokonszenvet tanúsították a magyarok iránt. Ezt éreztem Torinóban Kossuth lakóházánál éppen úgy, mint Rómában a büszke Gianikolón. Az egyszerű toszkániai földműves éppúgy, mint a milánói munkás vagy a palermói egyetemi tanár megbecsüli közös történelmünk emlékeit. Velencében egy utcai könyvkereskedővel történt a következő esetem. Egy Garibaldiról szóló könyvet pillantottam meg az asztalán. Meg akartam venni, de nem volt annyi lírám. Amikor alku közben megtudta, hogy a magyar fiataloknak tanítom a történelmet, erővel a kezembe nyomta azt a szép illusztrált kiadást, és nem fogadott el egy lírát sem signor Bucciarelli, ahogy ezt a szegény könyvárust nevezik. 105