Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)
1967 / 1. szám - Dr. Tábori György: Békéscsaba népi építkezése
A 18. század közepétől kezdődően a békéscsabaiak már vertfalú és vályogfalú házakat építenek, nádfedéssel, mert: „A vastag vályogfal — a régi vályog kétszer akkora vastag, mint a mostani — és a vastag nádfedél télen megvédte a lakást a hidegtől, nyáron a forróságtól. . ." : > A község utcái a vizenyős társzín miatt nem voltak rendezettek, ,,. . . az építkezés bizony csak úgy ment. . . miután e helyek nagy része akkor még igen vizenyős volt, hogy csak a szárazabb hátakra építettek." 6 A vertfalnak való földet a kert végéből ásták, a vályogot is helyben verték. Fa is volt bőven. Nem használtak faragott fát fedélszékül a nád alá, csak faragatlan erdeifát, de a mestergerenda nehezen volt beszerezhető. Az uraság erdeiben arra alkalmas fa nem volt, ezért gyakran Máramarosból úsztattak le tutajokat, az Élővíz csatorna megásása után, amelyeket a Gyulai úti híd körül kötöttek ki és azok anyagából válogattak az építők mestergerendának megfelelő fenyőszálakat. A ház építése könnyen ment, mester nem is igen kellett, de különben is Békéscsabán a 18. században még alig is voltak, ami kitűnik a királyi helytartótanácsnak 1726-ban Békés vármegyéhez intézett leiratából, melyben tudakolják: „Minő kézműveseket kellene a megyébe telepíteni? A megye azt válaszolja: hogy legfeljebb is posztócsinálókat, de nem hiszi, hogy ezeknek is volna elegendő keresetük. Más kézművesre itt szükség nincs, még ácsokra, asztalosokra, kovácsokra sem, mert minden ide vágó szükségleteiket vagy a lakosok magok készítik, vagy czigányok által készíttetik." 7 Majdnem minden családban volt faragni tudó férfi, aki irányította az építkezés munkáját, mert a házépítés a család, a rokonok és a szomszédok közös dolga volt. „ . . . aki tudott faragni, — faragott gerendát, ajtót, ablakfélfát, a többi falat vert, vagy vályogot vetett, nádat rakott — aki viszont egyhez sem értett az a vezető utasítása szerint dolgozott, vagy fuvarozott." 8 Békéscsabán a vesszőfonatos házat külső formára a vert- vagy vályogfalú, sátortetős, úgynevezett sipkás vagy simléderes háztípus váltotta fel és ebben a formában épültek a lakóházak a 19. század közepéig. A simléderes ház jellemzője volt a nádfedélnek az utca felől erős, félkörös előreugrása a homlokfal elé, ami „nagykanfaros" jelleget adott a fedélszéknek. Ez az előreugró félkörös eresz majdnem egy szobányi terjedelmű volt, amit az utca vonalában két faoszlop tartott. Az előreugró eresz alatt a ház népe, főleg az asszonyok, lányok házimunkát, leginkább kendermunkát végeztek és: ,,... ha a szél fújt vagy valamelyik oldalról oda sütött a nap, akkor arra felé jó vastag ponyvát húztak s jó hűvösön dolgozgattak, fonogattak — pletykáztak," , J amiért az ilyen elejű lakóházat pletykaelejű háznak is nevezték a békéscsabaiak. Másik jellemző sajátossága, hogy a fedélszék szelemengerendáját az oromfalon kívül ágasfa tartotta. 1" A simléderes ház tüzelőberendezése a szobában kemence, a konyhában tüzelőpatka volt, felette szabadkéménnyel, amely a fedélszéken kívül fakéményben végződött, aminek építését a simléderes fedélszerkezettel együtt a városi tanács az 1830-as évek elején tiltotta el, tűzveszélyességre való hivatkozással. Az építkezési tilalom nem tüntette el azonnal a simléderes lakóházakat, mert például Haan Antal által 1858-ban rajzolt Békéscsaba látképén, a mostani Kossuth téren még két simléderes lakóház látható." Azonban a 18
