Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 1. szám - Szíj Rezső: A könyvművész Kner Imre

értékes közjáték, hogy annál következetesebben törjön egy új értelemszerű klasszicizmus felé. Ezzel a törekvésével sem állott egyedül. Ez a stílus nemcsak a tiipogrí fia területén jelentkezett, hanem a művészet minden ágában. A túlfejlődő kapitalista társadalomnak hű kifejeződései voltak a különféle izmusok, de csak diagnózist adtak, a megunt megszokottság és elviselhetetlenné váló csőd ellen tiltakoztak - kivezető utat nem tudtak nyújtani. A tobzódó féktelenség, a diszharmónia kultusza ellenében az egész kort a kiegyenlítődés utáni - sok tekintetben reménytelen - vágy fogta el: az ember, a társadalom szilárd alapokat óhajtott. A gyengébbeknél ez reakcióba való menekülést jelentett, míg a bátraknál merőben új világot. Az új törekvések akkor, amikor nem kevésbé modernek, mint a különféle izmusok, ugyanakkor azonban harcban állanak az üres, múló hatásokkal ágáló, tartós eredmény helyett felületes sikerekre törő nagyképűséggel. A mesterségbeli tudás hangsúlyt kap a művészet minden ágában. A zseni „eo ipso kétes értékűnek tűnik fel", vége a félisten allűröknek mind az irodalomban, mind a festőművészetben, s mindez jelentkezik a tipográfiában, a könyvművészetben is. Az anyag helyes alkalmazása, ez jellemzi ezt az új realizmust, amely egyben új klasszicizmus is. Nem modorosságot, nem historizmust jelent ez, hanem teremtő nyugalmat, rendet, a forma fegyelmét és biztonságát, a művészet eredeti rendeltetésének visszaadását. Mindenekfelett az anyagszerűséget, hogy pl. a festészetben a festői látás érvényesüljön, s ne a kopírozás, de ne is az elnagyoltság, a felületesség. A zene újra zene legyen, sem több, sem kevesebb. A könyv pedig könyv legyen, ne építészet, ne növénygyűjtemény, ne népieskedő zagyvaság. A zűrzava-t fölváltja a lehiggadás, de nem a primitív, kezdetleges, ki nem munkált megoldás felé, hanem a tárgyias szemléletnek megfelelő, teremtő, kifejező, tartalmat és formát egységbe fogó összhang felé. Az új művészet számos alkotását valóban jellemzi valami latinitas, bonyolult komplikációktól való mentesség, de semmiesetre sem a nyugtalanító kérdések elől való elmenekülés miatt, hanem ellenkezőleg, mert megtalálja a helyes megoldást. Elég a zenében Bartókra és Kodályra utalnunk, hogy egészen világosan értsük, miről is van szó. Tradíció és modernség új és klasszikus egységéről. Egyszerre virágzik preklasszikus és modern zene. Az utóbbi képviselői nagy szeretettel, elmélyedéssel és határozott kedvvel merülnek bele régi mesterek tanulmányozásába. Nálunk az írók ugyanezt teszik. Aki jelentős és modernségét legalizálni akarja, mind kikeresi ősét a régi magyar irodalomból. Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda stb. új értelmet kapnak éppen a legmodernebbek révén. Mindebben a szilárd alapokra való helyezkedés vágya, a kifejezés tökéletességének igénye jelentkezik. Festők, szobrászok hasonlóképpen keresik kapcsolatukat a messze múlttal, s nem restellenek tanulni az ősöktől. Az iparművészek, tehát a könyvművészek sem vonhatták ki magukat tartósan a kor követelményei alól. Kner Imre stílusfejlődése során szinte ugyanazt az utat teszi meg, amit a modern zene, elsősorban Bartók és Kodály. Ö is lenyúl a népművészethez, amint ezt a szecesszió és a Kozmával való együttműködés bizonyítja, de aztán 1923-1944 között túljut a népi díszítő elemeken, s ezek nélkül is egyetemes és magyar könyvművészetet teremt, akárcsak Bartók zenéje. Ebben a törekvésében nemcsak a helyes ösztön vezeti, végig jelen van a tudatosság is. Abban, hogy a népihez visszanyúlt, koca legjobbjaival párhuzamos a művészi fejlődése. Az irodalomban is végigjárják ezt az útat a legkimagaslóbbak: Ady urán pl. Erdélyi, Illyés, József Attila, Weöres Sándor stb. Ezek is az egyetemihez érkeznek meg. Kner Imre útja, fejlődése ugyancsak párhuzamos velük: élete utolsó 20 évében az egész világ számára mutatja, mi is a modern tipográfia, az igazi k" lyvművészet, amelyből eltűnik minden 10