Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 3. szám - SZEMLE

adok" egyre hosszabbodnak, s mind gyakrabban előfordul, hogy egy társulat másodszor-harmadszor is visszatér. S ez még akkor is nagy eredmény, ha e társulatok művészi értéke nagyonis változó: néhány tagú csoportok olyan együttesekkel váltották egymást, ahol ötvennél több színészt és kardalost, húsznál több zenészt foglalkoztatott az igazgató; vagy: néha hetekig csak leheletnél is könyebb, igénytelen zenés művek voltak műsoron, máskor viszont sorozatban láthatták a nézők a legigényesebb klasszikus és modern drámákat. Ebben a túlzott — néha anarchiába fuló — sokszínűségben világos és megnyugtató rendet teremt a tanulmány. Periodizációjában ugyan követlenül és szinte kizárólagos súllyal csak a gazdasági-politikai viszonyok alakulását veszi figyelembe, ez azonban szükségszerű hiszen az egyébként leghelyesebb — elsősorban a szakmai specifikumon alapuló — korszakolás megoldhatalan lett volna a színházi élet heterogénsége miatt. A nagyobb egységeken belül évenként sorjáztatja a szerző az eseményeket. Imponáló anyagismerettel mutatja be a társulatokat, a kiemelkedően jó vagy az átlagosnál rosszabb produkciókat, a vendégszereplő művészeket, az előadások sajtóvisszhangját. Figyelme olyan összetevőkre is kiterjed, amelyeket a régebbi szakirodalom nagyon elhanyagolt, s amelyeket a marxista színháztörténetírásnak kell — az eddiginél fokozottabb ütemben — fontosságának megfelelő helyre állítania. Gondolni kell itt elsősorban a színházközönség viszony elemzésére. Papp a lehetőségekhez képest részletes adatokat közöl a látogatók számáról és rétegeződéséről, a mindenkori helyárakról, s ezekből, valamint egy-egy darab előadásszámából vonja le következtetéseit a közönség igényéről, ízlésnormáinak alakulásáról s ennek visszahatásáról a műsortervekre. Színháztörténeti szempontból csaknem ugyanilyen, helytörténetiből pedig még fontosabb adatokat tartalmaz a könyv a műkedvelő előadásokról. Ezek résztvevői szinte valamennyien munkásfiatalok voltak — s ha az előadott művek nem is a legmagasabb rendű irodalom köréből kerültek ki, a játszók, s a nézők számára mégis máshol el nem érhető kulturális élményt adtak. A próbák, s előadások emellett a munka utáni együttlét alkalmai is voltak, illegális politikai megmozdulások potenciális — s más példák alapján: gyakran eredményesen beváltott — lehetőségei. A kérdés tárgyalási módját illetően annyiban lehetne vitába szállni a szerzővel, hogy a műkedvelő előadások értékelésénél kritika nélkül használta fel a korabeli újságokat. Pedig annyira jók ezért aligha lehettek azok végső soron, mégiscsak laikus próbálkozások, mint amilyennek a naiilap-lelkendezésű rutincikkek hírül adják. Az írott forrásanyag bizonyos mértékű misztifikálása másutt is kísért a könyvben: színészi alakítások, előadások, évadok elbírálásában. Ennek azonban szintén érthető oka van: a kutató mindig annál nagyobb becsben tartja forrásait, minél kevesebb van belőlük. Különösen vonatkozik ez az oly ritka írásos emlékekkel rendelkező színháztörténetre. Nem hibaként, hanem hiányként említhető viszont az, hogy sok esetben a szerző megmarad a tárgyias tényközlésnél, s nem vállalkozik például a műsorterv alaposabb elemzésére, illetve a kurrens kritikákhoz képesti újraértékelésére. Igaz, hogy mint írja, terjedelmi okokból nem gondolhatott minderre. Néhány kevésbé fontos, inkább csak adatérdekességű közlés helyett azonban inkább erre kellett volna sort kerítenie. A szerzőéhez hasonló felkészültség mellett nem lehet a „jövő kutatóira" hagyni ezt a munkát, neki magának kell megtennie, a téma s az anyag legjobb ismerőjének. E hiányosságukkal a kötetek túl nagy feladatot rónak az olvasóra: a tanulmány, s a remekül összeállított, terjedelmes függelék alapján (amely egyebek mellett a pontos társulati névsorokat, s a teljes műsorrendet is tartalmazza) jónéhány dologban egyedül kell eligazodnia, s ezt a kötetek jelentős értékei miatt kell sajnálnunk, hiszen éppen a jól megoldott kérdések árnyékában válnak 147