Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)
1966 / 3. szám - SZEMLE
Vass István (múzeológus, Békéscsaba) Az 1891. május 2—3-i békéscsabai megmozdulás c. korreferátumában a téma gazdasági társadalmi hátterének vizsgálata során rámutatott arra, hogy az eddigi feldolgozások elsősorban magukra az eseményekre koncentráltak. A korabeli Békéscsaba viszonyait elemezve a földnélküliek nagy számára (42,6%), s arra a sajátosságra hívta fel a figyelmet, hogy a községben — ugyanúgy mint Orosházán — a meggazdagodott parasztok és az agrárproletárság ellentéte legalább annyira döntő volt, mint a nagybirtokkal való szembenállás. (1895-ben Békéscsaba határában csak 11,8% volt a nagybirtok területi részesedése.) Ez az ellentét különösen jól megmutatkozott a parcellázások esetében. Maga a békéscsabai szervezkedés orosházi és csorvási hatásokra indult meg, de 1891 májusára már saját lábára állt. A május 2—3-i megmozdulás után még hónapokig nyomon követhető a szervezkedés, a hatósági terror azonban — a mozgalomba beépített besúgók és egyéb módszerek révén — végül is teljesen szétzúzta. Höhn József (a TIT Nemzetközi Választmányának titkára, Budapest,) Az 1891. június 21-i battonyai megmozdulás c. előadása bevezetőjében a Battonya környéki szervezkedések megindulását, a június 21-e előtti hatósági elnyomó intézkedéseket ismertette. A battonyai események részletesebb bemutatása után azok jellemvonásairól, tanulságairól szólt. Fejtegette azt, hogy miért nem használhatta ki a megmozdulást a századvégi hivatalos nacionalizmus a nemzetiségi ellentétek kiélezésére. Bebizonyította, hogy a négynyelvű Battonya szinte „kis Magyarország" volt, s minden nemzetisége egy emberként részese volt az eseményeknek. Április 30-án az Orosháza Története és Néprajza című monográfia szakmai vitájára keriijt sor. A történeti kötet vitavezetője, dr. Renda Kálmán kandidátus, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a történészek számára öröm és ünnep, amikor ilyen munkát vitathatnak meg. A helytörténetírás az utóbbi időben az érdeklődés középpontjába került, s egyre jelentősebb eredményeket mutatott fel. Az intenzív munka ugyanakkor rengeteg megoldatlan és tisztázásra váró problémát vet fel. S hogy ezeket a problémákat éppen Orosháza monográfiája kapcsán próbáljuk tisztázni, az már önmagában is elismerés, azt mutatja, hogy a kötet kiállja a próbát, elbírja a kritikát, s ha most őszintén, a helyenkénti hiányosságokat is feltárva mondjuk el véleményünket, azzal csak a szerzőket tiszteljük meg. Dr. Bálint Alajos (a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója) a régészeti fejezetekhez kapcsolódó hozzászólásában mindenekelőtt kiemelte, hogy a történeti kitekintések és összefoglalások kitűnően sikerültek, ugyanakkor hibáztatta, hogy a régészeti fejezetek írói álig tekinthettek eddig feldolgozotlan új anyagra. Pedig egy ilyen nagy vállalkozást feltétlenül feltáró ásatásoknak kellett volna megelőzni. Külön kiemelte Dienes István munkáját, aki az alaposan áttanulmányozott régi anyag mellett újakra is támaszkodhatott, s sikerült bebizonyítania, hogy a honfoglaló magyarság itt is két rétegű volt. Kovalovszky Júlia, a koraközépkori fejezet írója szintén jelentős feladatot oldott meg, amikor terepbejárásai során 43 elpusztult Árpád-kori falut derített fel. — A tatár-török pusztítás miatt középkori történelmünk csak így rekonstruálható. Befejezésül a monográfia szerkesztésével kapcsolatban kifogásolta, hogy az egész mű terjedelméhez képest aránytalanul kevés a régészeti rész, s ismét megemlítette a rendszeres feltáró ásatások hiányát. 133