Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 1. szám - Dr. Bakó József: A dolgozók munkahelyi védelme és kártérítési igénye

A DOLGOZÓK MUNKAHELYI BALESETI VÉDELME ES KARTÉRÍTÉSI IGÉNYE Számos esetben találkozunk olyan dolgozóval, aki súlyos és nem egyszer egész életére hátrányosan kiható, tehát rokkantságot eredményező (végtag, látás, hallás elvesztése stb.) balesetet szenvedett munkája végzése során, olyan körülmények között, hogy a balesettel kapcsolatosan sem az ő, sem pedig a vállalat részéről vétkes (szánlékos, vagy gondatlan) magatartás nincs. Még magasabb az olyan dolgozók száma, akik az elszenvedett üzemi baleset folytán nem váltak ugyan rokkanttá, de rövidebb, vagy hosszabb időre a keletkezett sérülés folytán kiestek a termelő munkából. Az ilyen dolgozók a felszabadulás előtt és után, egészen a legutóbbi időkig a társadalombiztosítási szolgáltatást (baleseti járadék, rokkantsági nyugdíj, táppénz) meghaladó kárukat maguk voltak kénytelenek viselni, mert a jogszabály nem adott lehetőséget arra, hogy a baleset előtti keresetük és a társadalombiztosítási szolgáltatás közötti különbözetben jelentkező és természetesen az ő szempontjukból igen jelentős összegű kárukat a munkáltatótól igényelhessék. A felszabadulás előtt ugyanis a munkáltató a dolgozót ért üzemi balesettel kapcsolatos kárért, az 1927. évi XXI. törvény 90. §-a szerint, csak az esetben felelt, ha jogerős bűntető ítélet megállapította, hogy ő, vagy oly megbízottja, akinek eljárásáért felelős, a kárt vétkesen okozta. Alapvető változás a felszabadulás után sem történt, mert a legutóbbi időkben hatályba volt 67/1958. Korm. sz. rendelet (nyugdíjtörvény végrehajtási rendelete) 93. § (1) bek. szerinti, ugyancsak vétkességre alapított felelősség csak annyiban különbözik az előbbitől, hogy elegendő volt a vétkességnek a polgári perben történő bizonyítása. Tehát a vétkes magatartásának jogerős büntető ítéletben történő megállapítása nem volt előfeltétele az igény érvényesítésének. Vagyis az említett két jogszabály közötti különbséget nem lehet alapvetőnek tekinteni. Mindkét jogszabály viszont teljesen azonos annyiban, hogy a munkáltató balesetelhárító, illetve egészségvédő óvórendszabály elmulasztása miatt csak akikor felel, - természetesen ugyancsak vétkességi alapon -, ha a dolgozó bizonyítani tudja, hogy a mulasztás a hatóság által jogerősen elrendelt óvórendszabályra, vagy óvóintézkedésre vonatkozott. E jogszabályok szerinti felelősségi konstrukció azon alapszik, hogy a dolgozó saját veszélyére vesz részt a termelő munkában és éppen ezért a munkavégzés során keletkezett kárt —, ha vétkességi alapon a munkáltatóra nem tudja áthárítani - magának kell viselnie. Ezzel szemben az új jogszabály (1963. évi 34. számú tvr. 4. §-ában foglalt Mt. 123/A. §) abból a helyes és valóságot tükröző álláspontból indul ki, hogy szocialista társadalmi rendszerben a társadalmi tulajdont képező termelési eszközökkel a termelést az egész társadalom végzi, következésképen a munkavégzéssel kapcsolatos kárveszélyviselés a társadalom feladata. Az említett jogszabályban ez akként realizálódik, hogy általános szabályként kimondja azt, hogy az üzemi baleset (foglalkozási betegség) által károsult dolgozó káráért a vállalat vétkesség nélkül felel. Az új jogszabály szerinti felelősség tehát alapvetően eltér a régiektől és nem kétséges, hogy ez a felelősségi konstrukció - a közösségi érdek védelmének különböző garanciális biztosítása mellett - messzemenően alkalmas a munkavégzés közben károsodást szenvedő dolgozók egyéni érdekének védelmére. 21