Evangélikus Gimnázium, Békéscsaba, 1911

II.

A révi kirándulás.

Május 28—29-én.

Már négy napja esik az eső. Csúnya hűvös az idő. Ki hinné, hogy piros pünkösd napja vagyon ?! A virágfakasztó pünkösdi napsugár ott bujkál valahol a nehéz esőfelhők mögött. Nagyon kegyetlen. Nem mosolyog ránk egy percre sem. Igaz, nincs mibe gyönyörködnie. Mindenfelé csak sár s víztengert látna s esernyő alá rejtőzött, ősziesen öltözött fázós embereket, kik mind otthon hagyták világos, napos ruhájukat. — Csúf, borongós októberi kép ez, nem vidám, ragyogó, pünkösdöt köszöntő. — Amilyen az idő, olyan az emberek hangulata. Hiába keressük a kacagó, piros, ünneplő arcokat. — De talán legborultabb a mi kis csapatunk képe. Nem csoda. Kirándulásra készülünk, turista kirándulásra. Holnap már hegyeket akarunk mászni, erdőkben barangolni, gyepes mezőn szaladgálni. És hátha nem derül ki ? . . .

Néhányan már őszintén bánják, hogy vállalkoztak az útra. Kérnék is vissza a befizetett összeget, de már nem lehet. Próbálják átruházni a kiránduláshoz való jogukat, de ez is csak egy esetben sikerül. A többiek aggódva, elkészülve egy sikertelen útra, térünk aludni. Sötét, borús az este — de azért ki tudja?! Hátha, mégis...

Kicsiny volt a remény, de annál nagyobb az öröm. Pünkösd keddjére kisütött a nap. Hideg, nyirkos ugyan a reggel, de meleg színekkel ragyogja teli a napsugár, a vasút felé baktató kirándulók ruháját s boldog arcát. Nem is hiányzik egy sem. Ott van Pataki Samu, Laurovics Ferenc és Vidovszky Kálmán tanárok vezetése mellett mind a 47 kis turista. Többnyire apró gyerekek. Mindössze öt felsőbb éves diák van köztünk. Nagyrésze még hegyet se látott. Érthető hát nyugtalanságuk, ezer kérdésük. — Már itt a vonat. De még meg kell várnunk, hogy külön kocsinkat oda tolassák a vonat végére. Jaj de lassú munka ez az izgatott diákság