Evangélikus Gimnázium, Békéscsaba, 1911

10

Gyorsan átengedjük kocsinkat s rohanunk a Körös hídjára, hogy onnan élvezzük azt a rengeteg szépséget, amit a természet e kis helyen felhalmozott. De egy kis időre elvonja figyelmünket a pompás vízeséstől a mozgó vonat, melynek három kocsijából 150 kis kacsó fehérkendőket lobogtat felénk. A kendőlobogtatásra heves kalaplengetés és élénk éljenzés felel. Bot végére teszik, magasra emelik s úgy lengetik kalapjukat diákjaink. Most valamelyiknek eszébe jut a fotbal-csapatok szokásos üdvkiáltása s a következő pillanatban háromszoros hatalmas „hip-hip-hurrah“ kiáltás zúg a már sebesen haladó kocsik felé. Még látszik nehány pici fehérkendő, aztán nagy lomhán elgördül a vonat s mintegy hatalmas füstokádó vaskígyó, elsiklik előttünk a szűk völgybe.

Csak most látjuk igazán, milyen pompás helyre kerültünk. Alattunk a Körös rohan, tajtékzó örvényeket hagyva minden útjába álló szikla mellett. Két oldalt hatalmas erdős, sziklás hegyek, melyekről csak úgy ömlik le az ózondús, éles, hegyi levegő. Előttünk egy pompás, fehéren habzó víztömeg zuhog le hangos csobogással, mögöttünk a merészen kanyarodó völgyszoros hatalmas szikláival alkot fenséges tájképet.

Tán nagyon is hosszan elbámészkodnánk, ha vezetőnk nem figyelmeztetne, hogy jó lesz indulni, ha még ma turistáskodni akarunk. Mi pedig hegyre akarunk menni. Még csomagjainkat sem visszük haza (ez is bele telne vagy 10 percbe), hanem egyenesen neki vágunk az előttünk álló hatalmas hegynek. Eleinte roppant könnyen megy a gyaloglás. Páfrányt szedni, növényt gyűjteni is van kedve sok kis turistának. De mennél feljebb, mennél meredekebb úton járunk, annál inkább érezzük, hogy bizony mi alföldiek vagyunk. Különösen ha lefele nézünk, ahol szédületes mélységben a Körös vize tajtékzik alattunk, akkor értjük meg, hogy itt nem lehet vickándozni. Be is látja mindenki, hogy libasorban, tempóban kúszhatunk felfelé. — Most egy tisztásra érünk. Felejthetetlen panoráma tárul elénk. Befele nézünk Erdélyországba. Ezüst szallagot látunk tekergődzni smaragdzöld mezőben: a Körös. Mindkét

oldalról pompás hegyláncok őrzik szűkre szorítva medrét. Csak amott távolodik el egymástól a két hegycsoport, egy szép fensiknak nyitva helyet, ott Vársonkolyo$ község körül. Fenséges látvány e termékeny mező, zöld hegykoszorújával, mely köré mintha nefelejts-füzért fonna az Erdélyi havasok kéklő hegylánca. Gyökeret ver lábunk. Nem is indulnánk egyhamar innen, de a hegyek felett sárgúl már a Hold hideg korongja, jelezvén a küszöbön álló estét.