Evangélikus Gimnázium, Békéscsaba, 1908
iOO szépségében lépten-nyomon gyönyörködhetik. Végre megérkezett a vonatunk s miután a megjelent szülőtől szívélyes búcsút vettünk, felszálltunk Szemere Kálmán állomásfőnök úr szíves kalauzolása mellett az általa már előre megrendelt két III. oszt. kocsiba. A város határában még egy „Isten veletek“ búcsúszót küldtünk szeretteinknek s kellemes csevegés közt, a látnivalón feletti elmélkedés és magyar dalok édes-bús dallama mellett megérkeztünk Szolnokra. A hatvani vonat indulásáig levő időt uzsonnával és az újonnan épülő vasúti állomás megszemlélésével töltöttük el; egyúttal sürgöny útján gondoskodtunk, hogy a hatvani állomáson vacsorát kapjunk. A borúit idő és a permetező eső azonban komor hangulatba hozta lelkünket! Attól féltünk, hogy tartós eső lesz, mely szép kirándulásunkat megzavarja. Aggodalmunk nem is volt alaptalan, mert folytonosan szakadó eső között érkeztünk Hatvanba (este V28 órakor). Miután az itteni vasúti vendéglőben megvacsoráztunk (borjúpörkölt, 1 K.), tíz óra felé felszálltunk vonatunkra. El is helyezkedtünk. Hogy testünk minél ruganyosabb legyen, intettük az ifjúságot, hogy éjjeli pihenésükben egymást ne zavarják. Jól esett látnunk a szófogadó engedelmességet, de főleg az ifjú lélek benső megnyilatkozását ama sóhajokban, melyekben Teremtőjétől a további útra jó időt kért. Hogy a vasúti kocsi kemény padjain, padlóján és podgyász- tartóin, ahová néhány kisebb diák húzódott meg, nem valami kellemes fekvés esett, nem nehéz elképzelni. Nehezen is vártuk, hogy „az édes álom pillangó képében szemünkre szálljon“ ! De végre sikerült elaludni és édeskés szendergésünk talán tartósabb is volt volna, ha meg nem szűnt volna a vasúti kerekek már megszokott dübörgése a miskolci állomáson töltött várakozási idő alatt. A néma éjjeli csend ébresztőleg hatott reánk és a kíváncsiság ki is csalt bennünket a kocsiból, hogy legalább a város vasúti állomását láthassuk. A friss idő, másrészt a kalauz „beszállani“ kiáltása visszaterelt bennünket a kocsiba. Ettől fogva a legtöbben már csak szundikáltak; igazi alvásról szó sem lehetett. Alig hogy virradni kezdett, megérkeztünk (szept. 14-én reggel 5 órakor) Kassára, ahol a vasúti állomáson Beniács János főreáliskolai tanár várt reánk. Miután az állomáson
