Békés, 1937. (69. évfolyam, 1-296. szám)
1937-11-03 / 247. (48.) szám
gyula, 1937. november 3 szerda LXIX. évfolyam 247. ssam BÉKÉS (bserkesztOség és liiadéhlvatal üynla Váp«sbá?-alfa í ssásss Telefon íxyuJa J*g. PoHflkai napilap Főszerkesztő; BOBÄY FERENC f Eiőfizetés egy Íróra helyben 1.50, vidéken 1.80 pengő Egyes szám ára 8 fillér Virágok a sírokon Verőfényes őszi napok örvendeztetik meg a téli hidegtől már előre didergő élőket, akik most nagy seregben mennek ki a holtak kertjeibe, hogy sok, sok virágot hordjanak a sírokra, hogy az este beköszöntővel felgyújtsák az emlékezés gyertyalángjait. Csodálatos ellentétként hatott ream mindig _ a halottak ünnepének misztikus pompája. Élő virágok tömegét hordják össze szeretteik sírján a még életben levők, hogy szépek legyenek a sírok. Szép sirok... Szép virágok : szép halott virágok halottak hamvai felett. Szép sirvirágok ; akárcsak azt mondanánk, hogy szép halottak. Szép halál... A halál lehet csendes, lehet békés, lehet csodálatos, lehet megrázó, csak éppen egy nem lehet : szép. Szép csak az élet. a halál felett diadalmaskodó élet lehet. Halott virágok, halottak sírjain... Ma már hervadtak a szirmok, ma már csak a pusztulást juttatják kihangsulyozottan a temető elkésett látogatói eszébe. A gyertyalángok lassan elhunynak, elfogynak a gyertyák, mint az emlékezés. És a temető visszasötétedik a halottak igazi birodalmává. Csak egy-egy még sajgó emiék visz ki egy gyászfátyolos édes anyát, hitvest, vőlegényt, édesapát, néha tán még jóbarátot is egy frissen hamolt sir mellé s a temető elgondolkoztató csendjében megindul két találkozó lélek hangtalan, néma társalgása. Ilyenkor mondja el egymásnak csodálatos finomságú lélekmondatokban az élő és az elköltözött, azt, amit földi szavakkal talán nem is tudtak volna elmondani egymásnak. Örök emberi vonás, hogy mi csak akkor érezzük, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy mennyire egymáshoz tartoztunk, amikor már örökre visszavonhatatlanul válnunk kell és amikor már csak az öröklétben hitt viszontlátással vigasztalhatjuk magunkat. Kü lönösen magyar tulajdonság a késő ráébre- dés. Mi magyarok vagyunk, különösen híresek arról, hogy élni nem tudunk szépen, békében, de meghalni és temetni nagyszerűen tudunk. Mig együtt vagyunk, óh, hányszor bántjuk, sőt gyűlöljük egymást! Hányszor bántjuk meg még azokat is, akiket legjobban kellene szeretnünk ! Pedig meg kellene fogadnunk Tolsztojnak egyik rokonához irt sorait, mely szerint úgy éljünk, hogy bárki meghalhasson anélkül, hogy mi keserű szemrehányásokat tennénk magunknak a már jóvá nem tehető és az elhunyt ellen elkövetett megbántások miatt. Tehát ne a halál legyen szép a mi szemünkben, mert a pusztulás soha sem szép, mindig visszariasztó : az abszolút értelemben vett pont mind arra, aini életet, fejlődést, haladást jelent. Már pedig nekünk erősen, minden eddiginél erősebben és hangosabban kell hirdetnünk az élet nagyszerűségét, úgy kell élnünk, hogy az az élet nemcsak a mi életünk egyre csökkenő folyamata legyen, amely- lyel befejeződik egy nemzedék élete, hanem olyan legyen a mi életünk, amely kezdete legyen az utánunk következő nemzedék életének. A mi életünk is csak folytatása volt elődeinkének. Azokon az alapokon állunk, járunk, építünk amelyeket az előttünk élő generáció vetett meg. Arról lehet vitatkozni, hogy ez az alap jó-e, hogy nem rontották-e el az előttünk munkálkodó, küzdő embermilliók. Egy azonban bizonyos, hogy nekünk sem arra nincs időnk, hogy rekrimináljunk, sem pedig arra, hogy a „nem lehet“ negativ alapjára helyezkedve egykedvű nemtörődömséggel engedjük a viszonyokat addig fejlődni, hogy az utánunk következőkre már magát a kész pusztulást, egy öszeomlott világot örökítsünk, ügy éljünk, hogy életünkkel felelősek vagyunk azért is, hogy mit mentettünk meg a múltból, de mindenek felett azért, hogy mit adtunk át az utódoknak. Díszítsük tehát a sírokat, de ne azért hogy a virágdíszek halotti pompája, a gyertyalángok hamar kihunyó esztétikuma kielégítsen és az elernyedés nyugalmát vigye lelkűnkbe. Nem, a hervadó virágok azt juttassák eszünkbe, hogy nem a hervadás, nem az ősz az élet, hanem a tavasz rügy fakasztó derűje, virágbomlasztó melege. Ne a halál felé, ha nem az élet elé tekintsünk az emlékezés gyertyáinak fényénél és gondoljuk meg azt, hogy egyenkint milyen erőtlen kis lángocskák, de ha a nagy magyar télben összefognának ezek a kicsike tüzek, hatalmas lángjuknál — mint a költő írja — minden idegen rongy porrá égne és melegük izzásától minden der- medező nemzeti élet újult erőre kapna és olyan élei pezsdülne a ma halottaknak látszó magyar mezőkön, mely diadalmasan győzné i le a magyarságnak szánt halált. Ennél a hatalmas fényűéi lássuk meg a múltak nagyjait, róluk emlékezzünk, az ő példájuk vigyen előre a magyar jövő munkálásában. Mert van a magyarságnak sok olyan elhunyt nagysága, de van nekünk gyulaiaknak is, akiknek élete minden idők magyarjának vezérfonala lehet. Bizonyos az, hogy a kegyeleies lélek szere- tetét, kegyeletét jelképezik a sirok virágai és libegő gyertyalángjai, de bizonyos az is, hogy akkor emelünk szeretteinknek, nagyjainknak igaz emlékművet, ha életünk munkáját eredményeit, nemes céljait nem hagyjuk elenyészni, hanem tovább visszük, tovább fejlesztjük azokat. így a sirok nem az elmúlás szimbólumai lesznek, hanem az élet szimfóniáját harsonázzák hangtalan kürtjeiken, a siri virágok nein a köteles kegyelet kifelé fitogtatott bizonyságai lesznek, hanem azt a megbecsülést, azt az elismerést fogják hirdetni, amellyel életüket, munkájukat emlékünkben őrizzük. így járjuk a temetőket, igy koszoruz- zuk a sírokat és legyen ez egyúttal lelkiismeretünk vizsgálata abban a tekintetben, hogy megtettünk-e mindent, amit elhunyt kedveseink, nagyjaink emléke tőlünk méltán kérhet számon. Ezzel a gondolattal álljunk meg különösen a hősök sírjánál és ha a virágdísz, ha a gyertyaláng azt juttatja eszünkbe, hogy megtettünk mindent, amit megtehettünk, akkor nyugodt lélekkel távozhatunk a halottak birodalmától, ha nincs meg ez a lelkinyugalmunk, akkor legyen a temető örök szemrehányás és örök serkentés mindaddig, amig megtörténik az, amit megtenni kötelességünk. Szépsikerű ®st w©ll a refermáciá-amiékiiniiepéEy A Bethlen Gábor és a Luther Szövetségek által október 31-én este a népkerti pavil- lonban rendezett reformáció-emlékünnepély szép közönsége felemelő müsoru estén mélyülhetett el egyrészt magasztos gondolatoktól átitatott nívós előadások, másrészt pedig művészi ének- és zeneszámok szépségeibe. A műsort megnyitó és bezáró Református Vegyeskar Kertész Lajos karnagy vezetésével bebizonyította, hogy szeretettel és jóakarattal I szép eredményeket lehet elérni. Dr. Mészáros Gábor, egyetemi magántanár, kórházigazgató megnyitó beszéde, melyben arról szólott, hogy ma az emberiség életét a bizalom válsága teszi nehézzé, nemcsak mélyen gondolkozó lelket, de szónoki készséget is árult el. Juhász Nagy Sándor, a debreceni egyház főjegyzője mondott ünnepi beszédet, amelyben rámutatott a reformáció korszakalkotó jelentőségére, Gyu- I Ián ritkán hallott példája volt súlyos gondolatokkal telitett, a bizonyos szempontból kényes J témát tárgyilagosan, mindenkit meggyőzően I tárgyaló beszédeknek. Ringbauer Károly, kir. ! tanfelügyelő, tanügyi tanácsos záróbeszéde is I mindenkire mély hatást gyakorolt tartalmi j mélységével és emelkedett hangulatával. Szakolczay Erzsébet a Parasztbeesületből énekelte Santuzza áriáját, meg egy Brahms dalt. Már több ízben volt alkalmunk Szakolczay Erzsébetet hallani és elmondhatjuk, hogy hangja, melyben sok az Ígéret, tömörségben, csengésben, meleg tónusban egyre fejlődik. Énektudása rövidesen eléri azt a nívót, amit elméletben már elért. Pfeiffer Ede hegedüszá- mai a szokott művészi kvalitásuak. A hallga tóság léiekzetvisszafojtva fogadta magába a hegedűből feléáramló hangokat és hálás tapssal köszönte meg a művészi produkciót. De kijutott a tapsból dr. Kovalszky Róbertnek, a kiváló zongoraművész-fiskálisnak is, akinek szereplése mindig kimagasló eseménye társadalmunknak. Magyar dalokat zongorázott olyan művészi készséggel, ahogy ma kevesen tudják Magyarországon. Ugyancsak Kovalszky dr. látta el az ének- és zeneszamok zongora- kíséretét is. Gombos János szavalt tehetséggel. Szép müvészeste volt az idén a reformációi emlékünnep, amit még az tett vonzóbbá, hogy a szereplők névsora beszédesen bizonyította azt, hogy Gyulán a keresztény felekezetek között nincs áthidalhatatlan ellentét, sőt atyafiságos szeretet és megértés uralkodik. Halottak ünnepe a Szt> Háromság temetőben Hétfőn délután, Mindenszentek ünnepén a római katolikus anyatemplomból körmenetet vezetett báró Apor Vilmos apátplébános a Szt. Háromság temetőbe. A mindenszentek litániájának elmondása és ima után az egybesereg- lett hiyek a hősök temetőjébe vonultak. Itt felemelő ünnepség folyt le, melyet az Erkel dalkör vezetett be a Nemzeti Hiszekegy elé- neklésével. Az énakkart dr. Kovalszky Róbert vezényelte. Az ének elhangzása után egy iskolás kislány, szavalt el ügyesen és te hetségesen egy alkalmi verset. Báró Apor Vilmos apátplébános mondott utána mély gondolatokkal telitett, a lelkeket megfogó és a mindenek Urához felemelő beszédet. A beszédet követőleg az énekkar adott elő egy gyász- dalt, majd Polónyi Károly, a rom. kát. elemiiskola negyedik osztályának tehetséges tanulója szavalta el Móra Ferencnek egy alkalmi költeményét nagy hatást keltve. Áz egyházi szertartás után a hadsereg és a frontharcosok nevében Sipos Aba ezredes illetve dr. Kovalszky Róbert megkoszorúzták a hősök emlékoszlopát. Az énekkar elénekelte a Himnuszt, a kivonult katonai és frontharcos szakaszok vigyázba merevedve hallgatták végig és ezzel a kegye- letes ünnepség végétért. KÉP. népművelési előadássorozat Orosházán A Nemzeti Egység orosházi szervezete újból megkezdi a múlt ősszel és télen oly nagy népszerűséget szerzett népmüvelődési előadássorozatát. Mint a múltban, úgy most is arra törekszik a vezetőség, hogy minél változatosabb műsort állítson össze, hogy minden egyes alkalommal nyújtson a hallgatóságnak ismeret-
