Békés, 1934. (66. évfolyam, 1-101. szám)
1934-09-30 / 77. szám
LXVI. évfolyam ft. szám Vasárnap Gyula, 1934 szeptember 30 Előfizetési árak : Negyedévre : S'üy'oen . . 1 P 60 fill. •V.dékre . 3 P 20 fill. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! LAP Szerkesztőség, kiadóhivatal Gyulán, Városház-utca 7. sz. Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények hirdetések és nyiltterek inté- zendők. — Kéziratok nem adatnak vissza. A munka a dolgos és szorgalmas magyar nép előtt mindenkor szent volt. Olyan volt, mint egy áldozat, amelyet a föld fiai mutatnak be a föld örök Istenének s amelyért az örök Isten magvakat és gyümölcsöt ad a föld fiainak. Szertartás volt a magyar ember számára a munka, akkor is, amikor megkezdte s akkor is, amikor Isten nevében befejezte. Nem órabérrel felmérhető robot volt, lélektelen és tartalmatlan rabszolgamunka, hanem kedvvel és a jövendő álmaival telitett foglalatosság, amelyből részt venni maga volt a tiszta öröm. a boldog megfáradás és a kiérdemelt falat megelégedésének öröme. A kérges tenyér, a fényes ekevas és az ezüstösen villanó kapa mindenkor a legnagyobb tiszteletben állottak, mert jelentették a testi és erkölcsi erőt, jelentették az Isten kegyes kedvezését, amely megadta az erőt a munkához. Jelentette a munka a békét, a földi küldetés teljesítésének egy részét, jelentette magát az élet értelmét s magát az életet, így volt ez hosszú évszázadokon át, azóta mindig, hogy a magyarság letelepedett a Duna - Tisza síkján. Hogy lehet tehát, hogy a munkának ez a szertartásos tisztelete ma nincsen meg csorbítatlanul, hogy lehet az, hogy a kérges tenyér, a fényes ekevas és az ezüstösen villanó kapa nem áhítozott kincsei az életnek ? Kik tették, hogy a munka elvesztette szentségét a magyar emberek egy részének szemében ? Hogy lehet, hogy a szorgalmas, ősi örökség szerint alázattal és örömmel fáradó magyar emberek közül csak egy is húzódozik a munkától, hogy nem kap két kézzel a megszerezhető falat, hogy nem áhítozik a munkában való megfáradás és az utána következő megpihenés örömei után ? A mostoha idők tették ? Nem ! Máskor is jártak már nehéz esztendők a magyarság felett, de a munka mindenkor megmaradt a maga szentségében, a munka mindenkor megmaradt annak a kőnek, amellyel kötelességtudó kezek megépítették a jövendőt. \ralakik szertejárnak a jámbor és derék magyar tiborczok között, lelkűk békéjét megbolygatják s a munka szentségét elorozzák életük oltáráról. Hála Istennek csak keveseknek, csak egy törpe kis hányadnak, azonban ma még ez a törpe kis hányad is soknak számit, mert a magyar karok közül ma egyetlen egynek sem szabad tétlenül hevernie. Az ördög cinkosai járnak körül, hogy rászedjék a föld jámbor fiait, hogy ellenségei legyenek a munkának s vele önmaguknak. Ki kell kutatni, kik azok, akik a tiborczok asztaláról még azt a kis darab barna kenyeret is eljátsszák, amelyet a koldus haza juttatna nekik. A sarokba vetett kapa és ásó süket csendjén át az éhező gyermekek sírása hallatszik. Hogy is lehet, hogy a magyar lélek dús televénye a legkisebb sarkában is ne teremjen munkát, hogy lehet az, hogy a magyar ember ne kapjon két kézzel a feléje kínált szerszámokért? Szerencsére néhányan vannak csak, akik eltántorodtak őseik örökétől s ezek is csak tékozló fiuk, mert eljön az idő, amikor is megtérnek a munka elhagyott templomának mosollyal, békével és kenyérrel fogadó arany küszöbéhez. De szánalmas bitangolásuk rövid ideje is nagy veszteség és a terjedő fekély veszedelme. Vissza kell téríteni mihamarább s ha kell, vaskézzel őket, azok pedig, akik a népet a munka hitétől és vallásos tiszteletétől el akarnák tántorítani, jussanak arra a kenyérre, amelyet a népnek akartak adni, a munkát- lanság setét kenyerére, arra, amelyért nem kell megdolgozni, a szégyen és a meglako- lás kenyerére, arra a kenyérre, amelynek morzsái a cellák kövein egerek lakomája ! . . . Kiirtják és elégetik a város 35 ezer pengő értékű csemetekertjét ? (A „Békésu munkatársától.) Ezelőtt kerek negyven esztendővel jelent meg az 1894. évi XII. t. cikk, amely elrendeli, hogy a városok és községek faiskolát kötelesek létesíteni és fenntartani. E törvényes rendelkezésnek az volt a célja, hogy a lakosság- csemete-szükségletét otthon, a községekben szerezhesse be s ne kelljen egy-két elültetendő fáért messzi városokba elutazni, vagy azokat postán, vagy vonaton szállítani. Ez a törvény Gyulával kapcsolatosan nem kívánt intézkedést, mert itt már az ötvenes években megvolt a faiskola. A faiskolával közel száz esztendő alatt nem volt semmi baj, rendeltetésének a legtökéletesebb módon megfelelt, s nemcsak hogy jóminőségü csemetéket produkált, hanem prima anyagával a különféle gazdasági kiállításokon is igen szép sikereket ért el és többek között aranyérmet is nyert. Működése a köz megelégedését is a legteljesebb mértékben kiérdemelte s az utóbbi években lefolyt fásítási akciókban is igen nagy szerepet játszott. A szakszerű kezelés megvédte mindenkor attól, hogy élősdiek kárt tegyenek benne, vagy hogy a különféle fabetegségek megtámadják. Ezért, mint derült égből a villámcsapás, éri a várost a földmivelésügyi miniszter azon rendelkezése, amely a csemetekert haladéktalan ki irtását és a fák elégetését rendeli el. A 80400/934. számú, szeptember 14-én megjelent földmivelésügyi miniszteri rendelet ugyanis országos intézkedést tartalmaz a városi és községi faiskolákra vonatkozólag, elrendelvén, hogy ahol a faiskolák silány minőségű csemetéket termelnek, vagy ahol a fákat kártevők támadták meg s igy növényegészségügyi szempontból veszélyesek, ott a faiskolát ki kell irtani és el kell a fákat égetni. A kiirtás határnapját október 15-ikében állapította meg a miniszter. A rendelet megyénkint sorolja fel azokat a helységeket, ahol a faiskolák j továbbra is fennmaradhatnak. Békésvármegyében mindössze két község, Orosháza és Szeghalom tarthatja fenn továbbra is a csemetekertjét, a többi városok, illetve községek kötelesek tehát a drákói rendeletet a megállapított határnapra végrehajtani. A miniszteri rendelet értelmében, bár Gyula város faiskolája sem silány minőségű csemetéket nem termel, sem élősdiekkel megfertőzve nincs, köteles a csemetéket kiirtani és elégetni s a közel évszázados faiskolát megszüntetni. Ez a miniszteri rendelkezés, ha végre kell hajtani, a legminimálisabb becslés sserint is 35 ezer pengő kárt jelent a városnak. A rendelet megállapítja, hogy szederfa kivételével minden gyümölcsfa s akácfa kivételével mindenféle sorfa kipusztitandó. Oltványok, dugványok, cserjék, diszbokrok, rózsák, minden halálra lett Ítélve, egyedül csak a szeder- és akáccsemeték kaptak kegyelmet. A miniszteri rendelkezés természetesen a városnál nagy konsternációt kelt. Értetlenül áll mindenki a rendelettel szemben s nem tudják elképzelni, hogy akkor, amikor a faiskola fertőzöttsége nem lett megállapítva és a faiskola csemetéi több ízben is aranyérmet nyertek, sőt 3 évvel ezelőtt maga a miniszteri kiküldött is a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róluk, most minden előzetes vizsgálat nélkül a kipusztitásukat rendelik el. Értesülésünk szerint gróf Pongrács Jenő országgyűlési képviselő és Varga Gyula dr. polgármester, aki szabadságát ez ügy miatt kénytelen megszakítani, holnap délelőtt felkeresik a földmivelésügyi minisztérium illetékes osztályát és ott a város helyzetét feltárják, ismertetni fogják az intézkedés végrehajtásának anyagi konzekvenciáit és kérik, hogy a miniszter a drákói szigorúsága rendelet végrehajtásától Gyulával kapcsolatosan tekintsen el.
