Békés, 1933. (65. évfolyam, 1-102. szám)
1933-04-15 / 29. szám
LXV. évfoljam %9. ssám Szombat Ctynla, 1933 április 13. Előfizetési árak : Negyedévre: Helyben . . 1 P 60 fill. Vidékre . . 3 P 20 fill. Hirdetési díj előre fizetendő. r r POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! LAP Szerkesztőség, kiadóhivatal Gyulán, Városház-utca 7. sz, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek inté- zendők. — Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 10 fillér. Felelős szerkesztő: DOBAY FERENC. Megjelenik szerdán és szombaton. Alleluja. Az 1900 évvel ezelőtt történt eseményekre gondolok. A kálvária dombon állok: előttem a három kereszt, középen a mi Üdvözítőnk váltság fája. Szétnézek és egy karikában elfutó nagy térséget látok magam körül; tekintetem megakad a trianoni határon túl az ég aljára rajzolt sötét vonalon, mely alatt a világosi és az aradi hegyek ködös gerince hajlik le a sikságra; fölöttem a ragyogó, fényesen gomolygó felhők árnyképalakjai. Lelkemben egy kettős gondolat: Üdvözítőnk csodálatos feltámadása s a magyar feltámadás. Resurrexit, sicut dixit, alleluja. Még alig kisértük föl Jézust a kálváriára; még- csak az imént voltunk szemlélői a világ Hegnagyobb csodájának az élő keresztáldozatnak, a véres áldozatnak, már is egy újabb csodát állít az Egyház a szemünk elé : Krisztus Urunk feltámadását. Még a passiónak fájdalmas áriája a fülünkben cseng, de szivünk már egy örömdalt zeng: surrexit Dominus vere, alleluja. Valóban feltámadott az Ur, alleluja. Mit mond e napon nekünk az Ur? Mária midőn látta, hogy Mesterét nem találja a sírboltban, sirdogálva áll a barlang Tárca. Blaha Lujza Gyulán. Visszaemlékezésül. Irta Kóhn Dávid. „A nemzet csalogánya“, — ez volt az ő becézett jelzője, éppen úgy, mint hazánk annyi jelese — csak egyszer volt Gyulán. Ez is már negyvennégy esztendővel ezelőtt történt, úgy hogy kevesen vannak, akiknek erről közvetlen tudomásuk van. Én is eme kevesek közé tartozom, akinek, Gyulára jövetelében, itt tartózkodásában nem kis szerepem volt és ezért hivatottnak, sőt kötelezettnek érzem magamat eme visszaemlékezésemet róla megirai. Blaha Lujza életét, működését egy szóval sem akarom eme szükreszabott cikkemben ismertetni s méltatni. Hiszen történelmi alakjaink leg- kiválóbbjai közé tartozik ő immár ; azok előtt is fogalom lön, akik öt sohasem látták, sohasem hallották, tehát páratlan művészetét sem élvezhették. Utóbbiak közé tartozott hazánk legnagyobb fia Kossuth Lajos is, aki pedig szintén sohasem látta őt és mégis megállapította, hogy csak ketten azok, akik a múlt század második felében, nevezetesen az 1867 iki kiegyezés után a magyar géniusznak legkiválóbb termékei voltak, az egyik Blaha Lujza, a második pedig Munkácsi Mihály. Sajátságos és erősen gondolkodóba ejtő dolog, hogy sem Blaha Lujza, sem Munkácsi Mihály, születésüknél, származásuknál fogva, tehát fajilag nem volbejáratánál. Jön az Ur és igy szólítja meg Máriát: Asszony ! mit sirsz ? .........Hozzánk is magyar nemzethez igy szól: népem mit sirsz ? miért szomorkodsz ? mi fáj ? miért vagy oly levert ?. Az Ur arcának bátorító mosolyára megnyílik szivünk s kiöntjük előtte minden fájdalmunkat : Édes Üdvözitő, te látsz mindent, elvették hazánkat: a magas Kárpátokat, az Adriát, az ércben-gazdag Erdélyt. Megszaggatták országunkat, mint a te ruhádat édes Üdvözítőnk. A trianoni békepontok létfeltételeinket tették tönkre : elvesztettük hazánkat, elvesztettük testvéreinket, de egyet nem tudtak elrabolni, a trianoni határokon túl élők kebléből kivenni, a magyar szivet, a magyar lelket. Az itthonélők közül is mindenki sir, siratja saját sorsát. — Békesség nektek — mondja az Ur — békesség nektek, én veletek vagyok — s ezzel eltűnt. Igen, békesség kell a világnak. Békesség azonban nem lehet Isten nélkül. A genfi cirkusz már évek óta tanácskozik, már évek óta folyik a vita az egész világot érdeklő kérdésről: a világ békéjének tak magyarok, de Kossuth találó megállapításával mégis a magyar géniusz legnagyobb alkotásai lőnek. Ezt a visszaemlékezésemet aktuálissá teszi az a körülmény, hogy küszöbén állunk Istenben boldogult feledhetetlen nagy apátplébánosuuk Oöndöcs Benedek emlékszobra felavatásának, Gön döcsről is Gyula városa körüli nagy érdemei ezúttal való részletezése és méltatása helyett csupán annyit, hogy — mint Bákosi Jenő annak idejében a Bu lapesti Hírlapban róla irt nekrológjában találóan megállapította, — hogy Göndöcs volt az ország legkedvesebb embere. Amit én e helyen csak azzal toldok meg, hogy ba valaki a haza legmngyarabb plébánosának, egyben a szvjóságnak mintaképét keresné, azt legtalálóbban Göndöcs Benedekben testesíthetné meg, ő volt az igazi magyar plébános, hozzá hasonló nagyon kevés. A Göndöcs népkertben létesült pavillont Gyula városa építtette ugyan, de akinek az építés különben is eszméje volt a költséghez legalább kétszer annyival járult hozzá saját zsebéből Gön- döcs maga Az ö áldozatkészsége nélkül sem a népkert, sem a pavilion soha nem létesültek volna. A pavillonból csak egy baj keletkezett. Nevezetesen az, hogy táncterem mellett színháznak is szánták, a Korona udvarán lebontott aréna helyére. Erre a célra pedig a pavilion terme alkalmatlan volt. Tizenkét esztendőn keresztül, más alkalmas hely hiányában mégis a pavilion volt a színház is. Nagy társulatok, amelyekhez ' pedig 1888-ig állandóan hozzá voltunk szokva, nem jöhelyreállitásáról. Az országok kiküldöttei összeülnek, konferenciáznak, mintha babiloni tornyot építenének, mindenki hozza a vakolatot, a téglát, de hogy fundamentum nincs, arra senki sem gondol. Hol az Isten ! hol a felsőbb segitség, arra nem gondol senki : Isten nélkül pedig semmi sincs. Nekünk, megmaradt maroknyi magyaroknak kétféle kötelességünk van : vallási és hazafiul' kötelesség. Akiben csak az egyik van, az csak fél ember, ötvenszázalékos hazafi. Pedig ha azt akarjuk, hogy édes hazánkat magas Kárpátok koszoruzzák, hogy lábát az Adria vize mossa és hogy nehéz sorsunk könnyebb legyen, mindkettőnek eleget kell tennünk : százszázalékos magyaroknak kell lennünk. Ilyenek voltak gondolataim a feltámadás ünnepének vigíliáján a kereszt tövében, az Ü dvözítő társaságában. Harangoznak. A fürge éteri rezgések mindig erősebben hozzák felém az öreg harang hivő szavát; átjárják szivemet, egész valómat s szó nélkül elindulok a húsvéti szent feltámadásra, abban a reményben, hogy e föltámadás meghozza a kívánt békét, s akkor édes hazám te is feltámadsz, s velem együtt zenged az alle- luját .... L. -L. hettek Gyulára, mert nem tudtak — a bár szép nagy teremben — elég nagy színpadot, nézőteret és karzatot, egyben ped g bevételeket produkálni. Az Erkel Színkör létesüléséig, bizony bizony, csak másod, sőt harmadrendű kis színtársulatok jöhettek Gyulára, melynek igényét pedig képtelenek voltak kielégíteni Aradi Gerö színigazgató tervét nagyon megnehezítette a pavilion építése okozta helyzet Ő ugyanis arra számított, hogy aradi elsőrangú társulatával 1889. nyarát Gyulán fogja töltet i. Ezt a pavilion lehetetlenné tette. Miután pedig más nyári állomása nem volt, azt az ajánlatot tette társulata tagjainak, hogy ő — Aradi — nyárára nem fizet tagjainak gázsit, hanem átadja nekik mint konzorciumnak darabjait, díszleteit és felszereléseit Húzzák át városról városra járva úgy ki a nyarat. A tagok kényszerűségből el is fogadták az igazgató ajánlatát. Ép, aki akkor, mint Gyula városánál a szini ügyek hivatali referense kötelességszerüleg, de különösen ambícióból is foglalkoztam a színészettel, érintkezésbe lépve Aradival és társulatával, elhatároztuk, hogy a tervet megvalósítjuk, de hogy a konzorcium részére attrakciót is szerezzünk, ajánlatosnak tartottuk, hogy fővárosi művésznőt nyerjünk meg a konzorcium számára, aki városról-városra velük együtt játszva, biztosítéka lesz a közös működés anyagi sikerének is Ilyen vonzóerőnek elsősorban, sőt egyedülállónak Blaha Lujzára gondoltunk, aki akkor 37 éves volt és művészi hírnevének zenitjén állott
