Békés, 1930. (62. évfolyam, 1-104. szám)
1930-04-19 / 32. szám
2 Békés 1930. április 19 Nagypéntek—Húsúét. Irta: Harsányi Pál ref. esperes. Nagypéntek és husvét a keresztyén Hitnek e két fenséges ünnepe: világtragédia, égnek diadala! Szeníebb helye nincsen a földnek a Golgotánál, ahol amaz Istenembernek aláhulló vére harmatozta be a rögöket! Nagyobb és az emberi lelket megihletőbb órája nincsen a sasszárnyakon tovarepülő időnek, mint mikor amaz örök Jóságnak ajakáról hangzott el a szó: elvégeztetett! És tragédia nincsen mellé állítható annak, amelyen megrendült a föld, elsötétült a királyi nap, kettérepedt a templomnak kárpitja, melyen sírtak az egek és gyászbaborultak az angyalok, — mert az engedelmességnek, a jóságnak, az égi tisztaságnak, a szeretetnek királyát vonta halálra az engedetlenségnek, a rosszaságnak és a bűn szennyének a hordozója, a szeretetlenségnek incarná- lódása: — az ember! És diadalmasabb helye nincsen e földnek az Arimathiai József sziklasirjá- nál, holott Istennek kegyelemben gazdag szerelme a halálnak rettegett csontvázát a feltámadás és örökélet angyalává változtatta át. Boldogabb és az emberi lel- i két angyali szárnyon az egek dicsőségéig emelő órája nincsen a sasszárnyakon tovarepülő időnek, mint mikor ama fehérruhás angyalnak ajakáról hangzott el a szó: „feltámadott az Ui!“ És diadaSümeg várában. Irta: muraközi SZABÓ LILI. A vonat nyitott ablakán besurrant hozzám a langyos őszi szellő . . . Néztem a levegőben vékony selyemszálakat, amint a nap sugarai szivárványszínűvé varázsolták, fantasztikus köröket csinálva, játékos kedvvel suhantak tova. A Balatont már messzire hagytuk Ha nem is tárult elém olyan káprázatos panoráma, mint a hatalmas csillogó viz látása, azért mégis szépek voltak a szelíden hajló dombokon álló erdők, az üde zöld pázsit és az örökké változó, távoli ködben úszó hegyek. A robogó vonatból filmszerűen szemléltem a vidéket, amint mentünk mind beljebb, a hegyek közé. Messzeségben, délibábos kép gyanánt, feltűnt egy vár a hegy tetején Még a lengő zászót is ki lehetett venni rajta. Ebben tehát még laknak. És milyen szép lehet ilyen magasban élni, büszke sasok módjára Szerettem volna közelebbről megnézni, de rohantunk tovább. Aztán később feltűnt a sümegi várrom . . . Itt lent a hanyatló napsugár már csak a fák levelei közül szűrődött át, de a süvegalaku várat még csodálatos bíborvörös fénnyel vonta be. Egy- egy kanyarulatnál eltűnt, majd aztán ragyogva újra ott állott. Mikor kiszálltam a vonatból, úgy tetszett egy pillanatra, mintha csak fel kellene rá futnom, olyan közel látszott. A város közepén áll büszkén, dacolva az idővel. Körülötte emberek születnek és meghalnak. Emberek . . . akik rövid kis pillangó életüket élik. Üde, kacagó csókos ajkak fonnyadnak el, karcsú ifjú asszonyok válnak fehérhaju matrónákká. Hányszor ismétlődhetett az már meg, mióta a várrom áll ? Kik voltak az igazi gazdái ? Akik gőgös fölénnyel néztek el a többiek felett és ide a magasba raktak maguknak fészket. Talán jobbágyok lom nincsen melléállitható annak, melyen ujjong a föld és örvendez az ég, megteljesedik mélység és magasság győzelemnek hozsánnájával, visszhangozzák a völgyek és hegyek az örökéletnek angyali himnuszát: — mert nemcsak az engedelmességnek, a jóságnak, az égi tisztaságnak, a szeretetnek királyát, hanem ő általa minket, engedetlenségnek, rosszaságnak és a bűn szennyének hordozóit, a szeretetlenségnek incarnáló- dását, embereket is glórifikált a feltámadásnak glóriájával a kegyelemben a gazdag Isten. Ennek az évfordulati ünnepségét üli most az imádkozó lélek töredelmével és a boldogan örvendő lélek hozsánnájával a keresztyén világ! Ma is világtragédiáknak megrázó idejét éljük! A szörnyű világháború után inog, zug, morajlik a földnek méhe, — sürü homályban van az igazság királyi napja, — népek, nemzetek kereszten vonaglanak s ezek között első, igazán Krisztust követő a vérhullajtásban, a megaláztatásban és megszaggadtatás- ban a mi magyar nemzeti létünk ; — ; zúgják körülötte népek söpredékjei: | feszittessék meg! — nem ruháin, de Rákócziak és Kossuthok szent örökségén, búzatermő rónáin, kincsekben gazdag hegyein osztozkodnak a világnak rabló nemzetségei, — ezredéves dicsőségét, laktak idelent ? És kik rombolhatták le durva, vandál módon ezt a pompás sziklavárat. Háború is lehetett, katonaság védhette. mert a falak belülről most is kormosak. Az alkony fényében olyan szép, fenséges volt . . . Letűnt évszázadoknak itt maradt hűséges szolgája A város melletti szőlőhegyek képezték a zöld hátteret, de a várhegy ezeknél is sokkal magasabban emelkedett ki. Másnap az első utam ide vezetett, Meglehetős elhanyagolt utón kanyarogtam felfelé és kicsit gyorsabban vettem a lélegzetet, amint kipirult arccal megálltam a kapubejárat előtt. Valahogy úgy éreztem, most egy idegen házba fogok betolakodni, aminek lakói messzire mentek és itthagytak mindent őrizetlenül. A hatalmas kőkapu még áll. Mellette boltozatos kis fülke, amiben hajdan az őr lakott. A többi rész körül van véve erős kőfallal. Ha itt-ott meg is van rongálva, de azért nem volna tanácsos a hegy valamelyik részén leereszkedni a mélységbe. Ajtó, ablakfának semmi nyoma. Amint hallottam, a lakosság minden használható anyagot elhurcolt, csak egyedül a köveknek irgalmazott. Valószínűleg azért, mert ezt odalenn is garmadában lehet lelni és nem muszáj ilyen magasra feljönni érte. Csonka oszlopok meredeznek a kapubejárat mellett. A kövezetei zöld fü lepte be. Lassú léptekkel megyek a bástyafal mellett tovább. Egypár csenevész bokor is meghúzódik, de úgy látszik, itt nem tud fa meggyökeresedni. A hegy csúcsán hatalmas, erős négy fal magaslik ki. Ajtó, ablak helye is megvan még, csak épen a totözet hiányzik. Ez volt a kápolna . . . Régen elporladt emberek jártak ide alázatos, meghajtott fejjel, hogy a földi élet sok-sok bajában vigasztalást találjanak. Lejjebb félig bedőlt, földalatti folyosó látszik Vagy talán börtönök voltak? Mellette szilárdan áll egy magas fal, teleirva szavakkal. Nem szerettem volna akkor itt lenni, mikor kultúrájának értékeit, nagy lelkének kincseit bocskoros lábakkal szentség- telenitik Judásoknak seregei, hogy sírjon a föld, hogy könnyezzen az ég, hogy tele legyen jajjal e világ, mert megújította a Nagypénteket az ember, az örök ember! De ma husvét van! Zöld, bársony köntösbe, virágoknak selymes ujulásába öltözik a föld, bűbájosán zengő madárdallal teljes a levegőég, — minden hajnalhasadás és minden életet nevelő ezüstös harmatcsepp azt hirdeti: ime itt van a feltámadásnak, az újjászületésnek, az égnek diadala! Nem lehet örök nagypéntekje sem az erkölcsi világrendnek, sem az évezredes múlton megépült és fénylő dicsőségre h ivott magyar életnek! Feltörettetik még Trianon koporsójának zára, kivirágzik még a csiki havasok alján a magyar gyöngyvirág, felcsendül még a székely nép ajkán a boldog magyar nóta, felivelődik még az égre a magyar dicsőségnek a glóriás fénye, hogy örömében sírjon a föld, hogy boldogságában könnyezzen az ég, hogy teljes legyen angyali hozsánnával e világ, — mert megújította a husvétot az Isten, az örök, igaz Isten! ÚJSÁG szerkesztőség és kiadóhivatal ujj cime Budapest VI., Aradi-u. 10. i__ _______________ _■ az Icikék, Micikék kacagva léháskodnak az elmaradhatatlan Tónikkal és Jenőkkel. így a nagy csendben évezredek atmoszférája vesz körül. Megnézem még a roppant mély kutat, amelybe szédület még csak bele is nézni. Vájjon ki építhette ezt a várat ? Kik élték itt le az életüket ? . . . Odakönyököltem a kőfal párkányára és néztem a hegy lábánál elterülő kicsi házakat, az apróka vonatot, amint nagy igyekezettel fújja magából ki a füstöt és siklik tova, mint egy vékony kígyó Idefenn minden csak játékszernek tűnt fel. így nézhették a nagyok, a hatalmasok, a sok kis köznapi embert. Leikök a magasban szárnyalt s Beethowen is egy-egy gigászi alkotásakor igy repülhetett a dallam szárnyain mind feljebb és feljebb. A titokzatos messzeségek utáni kutatás ott él minden ember lelkében. Némelyiknél csak egy pillanatra bukkan fel, hogy aztán múló örömök hajszolásával hitesse el magával, hogy jól rendezte életét. De mikor a kínzó szomorúság rájok borul és emberi magányosságoknak tudata lehúzza a hajdan oly büszke embert, akkor kérdések támadnak bennök, keresve az örök harmóniát, a megnyugvást, a vigasztalást. Az 1795. év őszén egy délceg testőrtiszt járkált a romok között. Sokszor félnapokat is fenn töltött és megkérdezett mindenkit, aki tudott a várról valami történetet. Ez a fiatal férfi Kisfaludy Sándor volt A pompás udvari termek parfümös levegőjét, hajporos dámák csábos mosolyát hozta magával szabadsága idejére. És ő mégis távoli misztériumok után kutatott. Talán megérezte, hogy egyszer a szomorúság ő rá is ráborul, ami alkotásra fogja ösztönözni, hogy korának egyik ismert költőjévé váljon. Ez az acélos test is kidőlt az élők sorából, csak a vén várrom áll. Évszázadok múlnak, uj költők születnek. És
