Békés, 1928. (60. évfolyam, 1-103. szám)
1928-01-25 / 7. szám
LX. évfolyam 7 szám Szerda Gyula, 1938. Január 35, Hirdetési díj elére fleetesdö. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom tér 7. sz. Dobav János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek inté- zendők. — Kéziralok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 10 fillér Felelős szerkesztő: DOBAY FERENC Megjelenik szerdán és szombaton A. brüsszeli epizód. Irta : Dr. Lukács György. Quorum pars fűi. A nagy magyar—román agrárvitában, amely immár epochálissá nőtt, kezdetben mint aktiv tényező vettem részt, amennyiben az első tárgyaláson, amely 1923. évi április 20. és 23. napjain folyt le Genfben, csekélységem volt a magyar kormány egyik megbi- zottja, a másik Gajzágó. Saját közvetlen tapasztalataimból ismerem tehát a brüsszeli tárgyalások összes előzményeit, s ismerem azt a szellemet is, mely 1923-ban a Nemzetek Szövetségének Tanácsát áthatotta. Mint ilyen szólok tehát néhány szót ahoz a belső porhoz, amely a kérdéses brüsszeli tárgyalásokra vonatkozólag Nagy Emil ismeretes cikkéből kifolyóan a magyar közéletet fenyegeti. Bár elvonulna fejünk felől ez a belső viszály, amelyre igazán semmi szükségünk ! Nagy Emil diplomáciai marnei csatának nevezi a Brüsszelben történteket, hogy ennek a sötét háttérnek odafestésével még ragyogóbbnak mutassa Apponyinak az optánsok ügyében s újabban az arbitrázs világkérdésben kifejtett nagyszerű tevékenységét. Én úgy érzem, hogy Apponyi tündöklő és a magyarságot hálára kötelező fellépése egyáltalában nem szorul mesterséges kiszine- zésre. Olyan ragyogóak az ő tónusai, hogy fölösleges kiemelésükre a hátteret kelleténél feketébbre festeni. Annál fölöslegesebb, mert a magyar érdek szempontjából nem kívánatos a brüsszeli zavaró epizódnak, amelyből már szerencsésen kibontakoztunk, újabb felelevenítése és legkevésbbé kívánatos, hogy ez a felelevenítés éppen magyar oldalról történjék. Ezenfelül a jeles politikust meggyőződésének heve nagy túlzásra ragadta akkor, amikor a brüsszeli ügyet a marnei döntő csatavesztés epitetonjával illette. Qui bene distinquit, bene docet. Brüsszelben háromféle írás készült. Azokról az egyeztető tárgyalásokról, amelyeket a magyar küldöttek és a román kiküldött a Népszövetség odarendelt hivatalnokai jelenlétében egymással folytattak, a Népszövetség hivatalnokai feljegyzéseket készítettek. Készült azonkívül egy jelentés, amelyet Adatéi brüsszeli japán nagykövet terjesztett a Népszövetség Tanácsához a brüsszeli tárgyalásokról. Végül készült egy elintézési tervezet, egy határozati javaslat, melyet Adatéi nagykövet a Népszövetség júliusi tanácsülése elé volt terjesztendő. Az a kérdés már most: a három irás közül melyiken van az a bizonyos „Cs“-jelzés, az a hires parafálás, amelynek jelentőségét a kiváló publicista a marnei csatavesztéssel hozza párhuzamba ? Ez a kézjegy a harmadik helyen említett, két egymástól külön levő lapra íródott elintézési tervezet második lapján foglaltatik, közvetlenül Adatéi aláírása fölött. Ez a kézjegy és az az irás- lap, melyen a kézjegy látható, a magyar .külügyminisztérium által 1924-ben az optánsok birtokainak elkobzása kérdésében kiadott irat- és okmánygyüjtemény 52. lapján facsimilében is közölve van. Köztudomás szeriut Darnváry külügyminiszter dezavuálta gróf Csákynak azt a tényét, hogy az Adatci-féle elintézési tervezetet kézjegyével látta el, a Nemzetek Szövetségének Tanácsa azonban ezt a dezavuá- lást nem fogadta el és azt a bizonyos elintézési tervezetet olybá vette, mint amelyhez a magyar kormány — kiküldöttje által — előzetesen hozzájárult. Nos és ha megvizsgáljuk, mi van hát ebben a határozati javaslattervezetben, amelyet aztán a Népszövetség Tanácsa 1923. évi julius 5-én Apponyi ragyogó okfejtése ellenére határozattá emelt: kitűnik, hogy ez a határozati javaslat, illetőleg ez a bizonyos „nesze semmi, fogd meg jól“, az a bizonyos puffogó üresség, amelyhez a .Nemzetek Szövetségének Tanácsa akkor szokott fordulni, amidőn nem tud vagy nem akar intézkedést tenni, amidőn tehát avégből, hogy tehetetlenségét avagy pártosságát elleplezze, semmitmondó frázisok ködébe menekül. Mennél messzebb megyünk vissza a Népszövetség Tanácsa eljárásának vizsgálatában, annál sűrűbben találkozunk ezzel az expedienssel. Újabban, amióta a Nemzetek Szövetségének Tanácsa a győzők egyoldalú érdekszövetkezetének merevségéből itt-ott — sajnos, lassan és kevés vonatkozásban — ennek, az elke- nésnek ezek a jelenségei némi — sajnos, csak némi — deflációt mutatnak. Kétségtelen, hogy Csákynak nem lett volna szabad Adatci iránt való előzékenységből és barátságból parafáim a kérdéses határozati javaslatot, bármilyen üres és semmitmondó is az, nem lett volna szabad még a lehetőségét is megengedni annak a gondolatnak, hogy a nemzetközi szerződésekben biztosított jogaikban durván megsértett, gazdaságilag tönkretett magyar optánsok a nekik kijáró anyagi elégtétel helyett kenetteljes szavak malasztjával elégittessenek ki. Viszont azonban Csákynak az a ténye, hogy ezt az alaki megkerülést tartalmazó üres elintézési tervezetet kézjegyével ellátta, legvilágosabb tanúsága annak, hogy érdemben semmi megegyezés nem történt. Ezt egyébként a határozati javaslatnak, melyből később határozat lett, a szövege is bizonyítja. Hiszen, ha a delegátusok érdemi kérdésekben megegyezésre jutottak volna. Adatci ezeket az érdemi megjegyzéseket foglalta volna határozati javaslatba és a Tanács ezeket az érdemi megjegyzéseket emelte volna határozattá. Nagy Emil ténybeli tévedése ott van, hogy ő azt a jegyzőkönyvet tekinti Csáky által elfogadottnak, amelyet a Nemzetek Szövetségének kiküldött hivatalnokai a magyar és román kiküldöttek által folytatott tárgyalásokról egyoldalulag készítettek. Nevezetesen abban látja Nagy Emil a marnei csatavesztést, hogy az ezen jegyzőkönyvben foglalt pontozatok egyike szerint a magyar kiküldöttek nem vonják kétségbe azt, hogy az optánsok birtokai közérdekből kisajátittathassanak. Mellesleg mondva : ez a tétel — ha becsületesen értelmezzük — elfogadható, mert a közérdekből való kisa- játitás a teljes értékben való kártalanítást jelenti. A románok azonban kártérítés nélkül veszik el a birtokokat: az ő tényük tehát nem kisajátítás, hanem elkobzás. Az elkobzás pedig mereven beleütközik a nemzetközi szerződések tételes intézkedéseibe. Titnlescu természetesen ezt a disztinkciót nem hajlandó megérteni s olykép csíiri-csa- varja a dolgot, hogyha a közérdekű kisajátítás nincs ellentétben a trianoni szerződéssel, akkor nincs nemzetközi beleszólásnak helye és az, hogy a kisajátítás miként történik, Románia beliigye. Csáky sem erre a kérdéses jegyzőkönyvre, sem az Adatci jelentéstervezetre nem tette rá kézjegyét, tehát nem azonosította magát egyikkel sem. Hiszen ha a jegyzőkönyvet látta volna el kézjegyével, akkor Adatci a jegyzőkönyvben tartalmazott állítólagos megegyezéseket foglalta volna határozati javaslatba és a Tanács ezeket az állítólagos megjegyzéseket emelte volna határozattá. A jegyzőkönyvben foglaltak csak azt tanúsítják, hogy erőfeszítések folytak a megegyezés tekintetében, megegyezés azonban nem jött létre és éppen mert érdemi megegyezés nem jött létre, erőltette Adatci azt, hogy járuljon hozzá a magyar kiküldött az ö semmi érdemlegeset nem tartalmazó határozati javaslatához, arnely- lyel legalább annyi eredményt vélt Adatci felmutathatni, hogy bizonyos jó hajlandóságot sikerült a felekben egymás iránt felkeltenie. Igaz, hogyha Csáky kézjegyét nem illesztette volna az Adatci-féle szenteltviz- szerü határozati javaslatra, akkor nem lett volna módjában a Nemzetek Szövetsége Tanácsának ilyen elég könnyű szerrel kibújnia az állásfoglalás alól. De ne tessék ám azt hinni, hogy ennek a kibúvónak hiányában nem tudott volna más kibúvót találni a Tanács, amely mesterien érti a megkerülés tudományát olyankor, amidőn a volt legyőzőitekről van szó. Hiszen, hogy egyebet ne mondjak, minden józan megoldást Titnlescu egymaga leszavazott volna. Mert a jó Népszövetségi Tanács az érdekelt félnek is adott ám szavazatot. 1923. áprilisában is, minden tiltakozásom ellenére, minthogy pedig a világnak ez az első, de egyúttal legrosszabbul megszervezett testületé, érdemleges kérdésekben csak egyhangú határozatot hozhat, az egyhangúságot pedig Titulescu egymagában mindenkor meghiúsíthatja, szinte bizonyossággal mondhatjuk, hogyha nem állott volna is rendelkezésére a Tanácsnak az a kibúvó, amelybe Csáky kézjegye alapján kapaszkodott bele, — a tényekkel ellenkezőleg ráfogván a magyar kormányra, hogy maga is előre hozzájárult Adatci határozati javaslatához, — akkor sem hozott volna olyan határozatot, amellyel meg lehettünk volna elégedve, mert Titnlescu ellenkező
