Békés, 1927. (59. évfolyam, 1-105. szám)

1927-01-15 / 5. szám

2 Békés 1927. január 15. tanács, hogy a községek belföldi kölcsönt ve­gyenek fel, teljesen kizárt dolog. Először is nem kapni megfelelő összeget, másodszor pe­dig oly magas kamat mellett adnák, hogy ebbe egy község sem mehet bele, de nem is kapni ma belföldön hosszúlejáratú kölcsönt. Szép dolog nagyon ez a féltő gond a községekkel szemben, de akkor mutasso* rá a miniszter arra is, honnan teremtsék elő a községek a költségeket, mert az sem meg­oldás, hogy kérjük meg a minisztert, engedje meg az 50°/0-on felüli adókivetést, mert azt aztán igazán nem tudja senki sem megmon­dani, hogy ki fogja azt megfizetni, hiszen a pénzügyigazgató maga azt jelenti, hogy ilyen nehéz, olyan nehéz behajtani az adót, hogy nagy adóhátralékok vannak. Mit jelent ez ? Ez azt jelenti, hogy az adózó polgárok teher­bíró képessége ki van merülve. Elnöklő alispán válaszolva a felszóla­lásra kijelenti, hogy nagyon jól tudja és érzi, miféle lehetetlen állapotok vannak ezen a téren. Most már elérkeztünk azon határhoz, amikor az adót jobban fokozni nem lehet. Ezekre az anomáliákra Esztergom vármegye körirata nagyon szépen mutat rá. Lehetetlen állapot az, hogy a minisztériumok egymással contactusban nincsenek. Egyik miniszter a n másiknak rendeletét kontrakarirozza. 0 ezen a helyzeten nem tud segíteni. Eunek más orvossága nincs, mint ezekre az anomáliákra folytonosan felhívni az illetékes körök figyel­mét. A kérdés gyakorlati részét illetőleg bí­zik benne, hogy ha a községek nem tudnák az uj iskolák felépítésére adott határidőt be­tartani, azért a segélyt nem vonják meg tőlük. Ha pedig a községek a felsőbb ható­ság rendelkezése alapján elhatározzák az 50°/o'on felüli kivetést, ő nem gördít aka­dályt ezen határozat végrehajtása elé. Dr. Berthóty Károly csatlakozott még Török .Gábor felszólalásához, mire a bizottság a miniszteri leiratot elnöklő alispán meg­nyugtató kijelentései után tudomásul vette. Ez volt lelkének, az a szelíd, nem lármás, magába tekintő borongás vol költészetének is alaphangulata. Siker, elismerés, tekintély egyre növekedtek a Gyulai fejére illesztett babérkoszorún, szaporod­tak, éppen úgy, amint fogytak évei. Csendes, de nyugodt öregség várt rá, ahogy az illik a könyvek emberéhez. Tisztelői seregestől vették körül, hall­gatták, magukba szívták nyugodt bölcsességét, s a vég úgy nyitott rá, amint valamikor régen kívánta : „Úgy haljak meg, mint nap, midőn leszállott És mosolyogva vissza-vissza néz, Megaranyoz még egyszer egy világot S a csillagos, kék éjszakába vész . Mlyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kevés szóm van már hátra. Megnéztük, megmértük Gyulai Pált, s bizonyos, — ugye, .— hogy ő, lerázva ma­gáról azt, ami benne földi volt, egy éltető eszmévé finomult. Bizonyos, hogy eszmei, elvi ember volt, aki azzal a szikrával, amit a Teremtő beléhelyezett, jól sáfárkodott. Nem rejtette véka alá a lelkében égő lángot, hanem juttatott abból mindnyájunknak. De még egy követelményünk lehet Gyulai Pállal szemben. Aki csak a saját korának nagy embere, aki csak saját korának tanítója, irányitója, bátoritója, még nem egészen nagy ember. A nem­zet igazi nagyja csak az lehet, akihez minden ké­sőbbi korok utódai is fordulhatnak okulásért, vigasz­talásért. Mi tisztelt hölgyeim és uraim, szerencsét­Megemlitendőnek tartjuk még az alis páni jelentésnek azt a részét, amely bejelenti, hogy a kormány a választók újbóli összeírá­sát rendelte el s ezt az óriási munkát május 31-ig be keil fejezni. Az 1927. évre az »Adrema« gépek segélyével 8 hónapi keser­ves munka után elkészült választói névjegy­zék érvénye tehát junius 1-óvel megszűnik, vagyis azt lehet mondani, hogy az elkészí­tett névjegyzékbe belefektetett sok-sok millió teljesen kárba veszett. Da igen nagy költ­séget jelent az uj névjegyzék egybeállítása is, amelynek teljesítésére 500 összeíró biz­tost kellett kinevezni s a névjegyzék végle­ges leírásához legalább 30 leírót kell felfo­gadni, hogy aztán ezekben a névjegyzékekben sok lesz a hiba az egészen természetes, mert ezt ellenőrizni és megakadályozni nem lehet. Egyébként fontosabb tárgya az ülésnek nem volt. A plenáris ülés már 12 órára vé­get ért, utána az adófelszólamlási és gazda­sági albizottságok tartották meg üléseiket az alispán elnöklete alatt. Gyümöieiía csemete a remetei árvízkárosultaknak. Az 1925. évi karácsonyi árvíz tönkretette a remete düiőbeli parcellások gyümölcsfáit az által, hogy a fák koronáját is körülfogó viz teteje megfagyott és níikor a vizet az ár terü­letéről leeresztették, a viz kifolyt a jég alól, a jég azután súlyánál fogva letöredezett, de a befagyott faágakat mind letörte. A szép gyümölcsöző fák többé helyre nem jöhettek, ki kellett azokat ásni, kidobni, vagy ezután kell velők ezt cselekedni. Azokat a gyümölcsfákat, melyek e terü­leten ültetve voltak, alulírott hozattam 1906* és 1907 ben az állami faiskolákból, akkori kedvezményes áron 10—20 fillérjével. Néhány remetei lakos, köztük Felföldi György, egykori tanítványom, megemlékezett arról, hogy a remete dűlőben ültetett fákat az ón kérésemre adta az akkori földmivelósügyi minisztérium, eljött hát Felföldi a többiek nevében is hoz­zám október végén és kórt, hogy ismételjem len szenvedői a legnagyobb magyar tragédiának, mindent abból a szemszögből nézünk, hol kapunk elesettségünkben valami vigasztalásnak szánt'"szót, valami biztatást a cseppet sem biztató jelenben. És nekünk ma csak azokkal érdemes foglalkoznunk, akik a mi lelkünket, amelybe a magyarsors olyan fájdalmasan beleiílarkolt, lelkünket, amely a vigasz­talásra úgy szomjuhozik, mint a szarvas a szép hives patak vizére, ki ‘tudja elégíteni. Mert minket edzeni, bátorítani, vigasztalni kell. Gyulai Pál eb­ben a tekintetben is a mienk. És én azt hiszem, nem válhatunk meg méltóbban egymástól a mi közös, magyar bánatunkban, s nem búcsúzhatunk Gyulai Páltól, a lelkes magyar Gyulaitól sem szeb­ben, mintha egyik versének, a Horatius olvasása kor címűnek sorait idézzük föl, ahol vigasztalódá- sért az eszmei, az ideális világba küld, amikor igy szól : „Szenvedve, küzdve és lemondva élni . . . Nem legnagyobb rossz börtön és halál, Az igazságban ne szűnjünk remélni, Egy-egy nagy eszme még utat talál. A költészet, bár törve égi szárnya, Még fönnen száll, még folyvást tenni hiv, Ha ijeszt is a kétség néma árnya, Szenvedj, remélj, higyj, lelkesülj te szív . . .“ (Vége.) meg a csemete kérést. Megtettem. Azonban november elején az újságból olvastam, hogy a földmivelési minisztérium beszüntette már az állami faiskolákból a esemete osztást és igy nem volt reményem, hogy az ősszel vagy az 1927. évi tavasszal hozzájutnak a remetei kárvallottak uj gyümölcsfa csemetékhez. Mikor a képviselőválasztás napján a kí­váncsiság a megyeház elé vezetett megtudni a választás esélyeit s láttam és velem együtt látta az a sok ember, akik ott összegyűltek dr. Lukács György számbeli többségét kez­dettől fogva, egy napszámos ember fölkiáltott: „No, megválasztják a kegyelmes urat, megint nem látjuk Gyulán a jövő választásig!“ Fel­forrt bennem a méreg és az emberhez for­dulva azt kérdeztem tőle: „Honnót tudja, hogy Lukácsot nem látta a gyulai nép a múlt választás óta, mert ha azt állítja, hogy a jövő választásig nem fogjuk látni, bizonyo­san tudja, hogy a múlt választás óta csak­ugyan nem láttuk Gyulán ?* Az ón emberem a kezében levő egyik gyulai újságra mutatva azt mondta: „ott vau az újságban! hát igaz!“ Vitát nem kezdhettem vele, hát ott hagy­tam az emberemet. Tapasztaltam azonban azt, hogy az egyoldalú, hírlapban közölt, rágalom­nak is beillő, valótlanság, milyen hitelre talál az olyan embernél, aki a valót nem ismeri. Milyen bűnt követ el az az újságíró, aki va­lótlanságokat közöl a lapban, akár személyi, akár politikai érdekből! Ez eset előtt már szólottám dr. Lukács Györgynek, hogy miután valódi csapás a re­metei parcellásokra a már termő és jövedelem adó gyümölcsfáknak pusztulása és egy esz­tendő is nagy idő az újra ültetés epochájában : legyen szives szólani a földmivelési miniszter urnák, hogyha csak lehetséges, küldjön azok­nak a szegény embereknek oltott gyümölcsfa csemetéket. Kérésem nem volt haszontalan, a kegyelmes ur csakugyan közbenjárt és köz­benjárásának foganatja is van. Tegnap este kaptam tőle ezt a levelet: „Tekintetes Domonkos János ny. ta­nító urnák Gyula. A földmivelósügyi mi­nisztériumban érdeklődtem az 1000 darab gyümölcsfa kiutalás iránti kérvénye után, s úgy értesültem, hogy a kiutalás feb­ruár végén történik, melyre Ígéretet is kap­tam. Egyébként a kérvény jelenleg a ker­tészeti ügyosztályban van, 91985—926. VIII.—2 sz. alatt. Budapest 1927. január 10 Tisztelettel Lukács György b. t. t. or­szággyűlési képviselő“. Kérem, kedves szerkesztő ur, a cseme­ték ezen történelmét és a kegyelmes ur ke- gyelmessógónek tanujelót, a levelét közölni, hogy lássák azok a szegónyemberek, kiknek nagy része bizonyosan nem szavazott rá a képviselőválasztáskor, hogy a város és kerület képviselője azokról is gondoskodik, akiknek ő nem tetszik, mert az újságból azt olvasták, hogy nem törődik a szegény nép érdekeivel. Domonkos János TEAVAJ Báró Csetei-f éle, mélyen le­szállított árban állan­dóan kapható ti i-4 Kéri Andor és Lajosnál Táncos-tea Belépődíj nines. vasárnap (I6-án) este a „Polgári Kör“-ben. Rácz Karcsi muzsikál. Egy tea 80 fillér.

Next

/
Thumbnails
Contents