Békés, 1925. (57. évfolyam, 1-101. szám)
1925-11-11 / 88. szám
2 Békés 1925. november 11. akkor van tárgyilagos értéke, ha megértő és értékeli más nemzetek szempontjából is azt, amit saját nemzetének megkövetel. Még nemzeti érzület terén sem szabad tehát túlzásba esni s az a túlzott nacionalizmus, amely sovinizmusában gyűlöl mindent, ami nem az ő nemzete, vagy nem az ő nemzetétől ered, nem az én Ízlésem. Amennyire megkövetelem minden magyartól, hogy hazájához tör- hetetlenül ragaszkodjék és érette minden áldozatot meghozzon, annyira nem tarthat számot rokonszenvemre az, aki nem tudja, vagy nem akarja megérteni, hogy más nemzeteknek is vannak erényeik; sajátosságaik, melyekkel az egyetemes emberiség fejlődését előmozdíthatják és amelyekre tekintettel sem tiszteletünket, sem becsülésünket tőlük megvonni nem vagyunk jogosultak. Hazaíiság és egyetemes emberi érzület tehát nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő fogalmak. Az igasi nacionalismus összefér as egyetemes emberi érzülettel. Amig tehát szivünknek minden dobbanása hazánké maradjon, addig másfelől elménk tárva legyen a kölcsönhatásoknak, melyeket más nemzetek kultuájától átvehetünk a magunk eredetiségének, a magunk sajátos za- matának veszélyeztetése nélkül. És törekvésünk arra is irányuljon, hogy a magunk kultúrájából mi is közvetítsünk kölcsönhatásokat más nemzetek felé. Ez a módja annak, hogy lelkűnkben a megalkuvástalan hazaíiság mindennél szen- tebb érzületét okosan kiegyensúlyozhassuk a nemzetközi kölcsönhatások befogadásának haszonhajtó képességeivel. Ami mindezek után az élet munkás voltát illeti, felfogásom szerint az élet nem is élet munkálkodás nélkül. A munka eszT A » C A. A vető és az aratóember. A Közművelődési Egylet Lukács-estélyén elmondta Szilágyi Sándor — a Közművelődési tanács alelnöke. Mélyen tisztelt Hölgyeim és líraim! Amikor az Üdvözítő vállaira tették a keresztet, ő útjában — menvén a Golgotára, megros- kadt a keresztfának súlya alatt. Akik kisérték — a sokaság — szánakozás nélkül nézte vergődését. És ekkor szembe jött véle a mezőről hazafelé tartó Simon, ama kyrenei, aki nem tudva, miféle menet árad felé, nem tudta, kit visznek a Koponyák hegyére veszejteni, csak azt látta, hogy egy sápadt, megkínzott, véresre vert ember nem bírja tovább vinni a rárakott nagy súlyt. Odaállt tehát ő, Simon és a maga vállaira vette és vitte a nehéz keresztet. Ki tudná ma már névszerint felsorolni, kik voltak az Üdvözítő bámészai, kísérői, kik voltak gyűlölői, bírái, kik voltak azidőtájt Jeruzsálem hatalmasai ? Senki, ugye bizony senki akkor, . amikor a kyrenei Simon nevét valamennyien ismerjük. Es ez igy is van rendén. Simon jót tett, Simon vitte helyettem és helyetted és mindvalamennyiünk helyett a világ keresztjét, illő tehát, hogy az ő nevét én is, te is, mindvalamennyien ismerjük és adjuk tovább utódainknak, akik csak ezután megszületendők, de akik helyett Simon már vitte a keresztet. íme, a jócselekedet, mint örökké élő tény, amely kapcsolatot teremt közöttem és egy csaknem kétezer évvel ezelőtt élt ember között, a jócselekedet, amely frissen, üdén, hatásából semmit sem veszítve fog kétezer esztendők el múltával is megdobogtatni minden érző, emberi szivet. Mert valamennyi jócselekedet valamennyiünk nevében megy végbe. A szolidaritás, a nagy köze is annak, hogy igazi életet élhessünk, de az életnek valódi célja is. Munka nélkül az élet üres, sivár, érdektelen és értéktelen. A munka nemesíti meg az életet. A munkát maga a Teremtő adta nekünk, mint rendeltetést. Nélküle nem tudunk a természettel megküzdeni, nem tudunk azon úrrá lenni, nem tudjuk annak erőit céljaink, haladásunk szolgálatába állítani. De a munkát nem elég kötelességből végeznünk, hanem a munkában élvezetet is kell találnunk. Mert a munka nemcsak megélhetésünknek módja és eszköze, hanem a kedvvel végzett munka az, ami az értelemmel megáldott embert megkülönbözteti az oktalan állattól és annak fölébe emeli. Dolgozni, megint dolgozni és ismét csak dolgozni: ez a legnemesebb jelszó, amelyből, ha követjük, még akkor is boldogság árad reánk, ha munkánk közvetetlen gyümölcseit a sors szeszélye vagy embertársaink rosszakarata elragadja is tőlünk. Mert a munkában való kielégülés érzete, a jól végzett munka öntudata az, ami boldogít. Munkásság, egyszerűség, erkölcsös és vallásos élet, hazafias érzület: ime eléggé hosszúra nyúlt életem irányítói. És ha visszatekintek életem folyamatára és összeköttetésbe hozom azt azzal a polgársággal, amely azzal tüntetett ki, hogy öreg korom elérését megünneplésre méltónak ítéli, — akkor azt kell örömmel megállapítanom, hogy én itt, az önök légkörében, az önök társadalmának behatása alatt töltöttem el legszebb éveimet, férfikorom delét. Azok a princípiumok, melyeket az imént emlegettem. itt erősödtek meg bennem, itt acélosod- tak meg, itt válltak lelkemben azzá az evangéliummá, melynek útmutatásai életemet azóta is irányítják. Ha tehát becsületes munegyetemes emberi közösség sehol tisztábban nem jut tehát kifejezésre, mint éppen a jócselekedetekben. Ezért teszem én mindenhek elébe a jóságot, az önként vállalt jócselekedetet, amely olyan váratlanul és olyan természetszerűen pattan ki a lélekből, mint érett mag a burkából. A Gyulai Közművelődési Egyesület meg tisztelő megbízása folytán — de a magam egyéni vágyait is követve — nekem beszélnem kell arról a kapcsolatról, amely a kultúra és egy még teljes erejében folyó, lüktető élet, a Lukács György élete között van. A kultúra — tisztelt ünneplő közönség — semmi egyéb, mint átérzése a nagy, egyetemes szolidaritásnak, ügy jelöltem meg a jóságot, mint amely legalkalmasabb ennek a szolidaritás nak érzékeltetésére, kifejezésre való juttatására. A jóság a szeretet sugára, a szeretet pedig fen tartója és továbbfejlesztője a mai egész psychikai és fizkai világunknak. A szeretet vonz, a szeretet tart össze, a gyűlölködés széttaszit, már pedig ez a világegyetem és annak tárgyai nem a taszító, hanem a vonzó, az összetartó erőnek az eredményei. Akiben tehát a szeretet dolgozik mindenekfölött, az végzi a legnagyobb összetartó, építő munkát, az van a legnemesitőbb hatással a lelkekre, az tehát legigazabban a kultúra embere. Aki nem ezt teszi, aki nem érzi, hogy atomja a nagy egyetemesnek, még nem rossz ember, de önző ember, vagy mondjuk más szóval, gyakarlati ember. Általában, méltóztassék nekem megengedni, szeretem az embereket két táborra osztani. Az egyik táborban van a gyakorlati ember, kit én arató embernek nevezek. Az arató ember életének főcélja az aratás. A minél dusabb, minél bőségesebb, minél kevesebb munka után való kövér aratás. Pénzt, másféle értéket, dicsőséget, hatalmat, kézelfogható eredményt, sikert akarnak ők aratni és minden cselekedetük, minden igyekezetük az aratásért, a kiadós, a hasznothozó, a meghizlaló aratásért van. A másik típus nagyon szórványos jelenség. kásságban eltöltött életemnek van nemi eredménye, azt elsősorban ennek a megértő társadalomnak köszönhetem, amelynek körében nemes eszméket, szilárd életelveket szívtam magamba. Annak magyarázatát pedig, hogy ebben a társadalomban, ebben a szivemhez annyira hozzánőtt nemes városban és vármegyében rokonszenvre és megértésre találok, elsősorban abban vélem felfedezhetni, hogy életelveim, amelyek tevékenységemet irányítják, azonosak azokkal a felfogásokkal, melyek ebben a városban és ebben a vármegyében otthonosak. Hiszen itt a munkát tisztelik, az embert munkája szerint értékelik, itt a haladásnak tárt kaput nyitnak ugyan, azonban az egyszerűséghez nemesen ragaszkodnak, itt erkölcs, becsület és hazafiasság a társadalom irányitó életelvei és az igazi vallásosságot is nagyra becsülik. Nos kedves polgártársaim, ha okoskodásom helyes, ha csakugyan azért sikerült nem egyszer találkoznom az önök reám mindennél értékesebb rokonszenve és bizalma megnyilvánulásával, mert felfogásunkban összhang van, mert életelveink azonosak: akkor azt a kérdést is merem önökhöz intézni, és talán remélhetem annak meghallgatását is, hogy jövőre is őrizzék meg előttük álló öreg polgártársuk iránt eddig érzett jóakaratukat és rokon- szenviiket és tüntessék ki csekélységemet ez után is megtisztelő barátságukkal és szerété tűkkel. Autókezelö tanfolyam kezdődik e hónapban. Jelentkezni lehet az ipartestületi irodában 9—2-ig. 1171 1—2 ő a vető ember. A vető emberben túlnyomó elem az érzelmi Lelki szükséglet nála, hogy vessen, a lelke termeli a magokat, amelyek kikivánkoznak onnan, a magokat, amelyeket ő szétszór két kézzel, gazdagon, nem várva, hogy aratásra érjenek, mert ő nem arat, csak vet, egyre vet, a lelke magjait, értékeit adja, veti, szórja, dobja szét maga körül mindenütt életútjában, amerre csak jár. Nincsenek zsákjai, nincsen kamrája, nincs csűrje. Maggal, áldást- hozó maggal van tele mind a két keze, a szive, a lelke, nem gondol az aratásra, hiszen ő a vető ember, az ideális ember, ő a lélek, az érzések embere . . . Tiszta véletlenség, hogy milyen útra viszi a sorsa. Lehet apostol, költő, művész, lehet a közélet embere, csak egy nem lehet belőle soha : arató ember. Lukács György pályája elég sajátságos. Nem pap lett, nem művész, pedig a lelke prae- formált volt erre, bekerült a minden aratók leg- hivatásosabb aratói: a politikusok közé. Es ő ott is megmaradt vetőnek. Amikor fiatalon a minisztériumban dolgozik, majd később, amikor a vármegyei életbe kapcsolódik bele, kibontakozik igazi lényege: a vető ember. Lát agrárszociális bajokat, amiket nem tart megoldhatóknak az egyszerű széttaposás módszerével, hanem építeni kezd. Belenéz a dolgok mélyére és egymásután keletkeznek kezenyomán a váracskák: szövetkezetek, tejszövetkezetek, ipari kiállítások. De ugyanakkor belevillan a szemébe a nagy magyar sötétségben a probléma, amely már a prófétából kétségbeesett felkiáltást sajtolt ki: elvész az én népem, merthogy tudomány nélkül való! Kultúra nélkül nincsen igazi jólét, az agrárszociális bajoknak is legfőbb patikája az iskola: a vető ember elemében van és épülnek: a polgári iskola, a gimnázium, a gyermekmenhely. És itt, a gyermekmenhely köszöbén, itt találkozik Lukács György a sápadt, megtépett, a keresztvivő nyomorúsággal és itt lesz belől? a kyrenei Simon utóda. A magára hagyatott gyermektől már csak egy lépése van az irgalom utján a szívnek a
