Békés, 1922. (54. évfolyam, 1-104. szám)
1922-05-20 / 40. szám
LIT. évfolyam 40. szám Szombat Gyula, 1922, május 30. Előfizetési árak: Egész évre . . . 160 K Félévre .... 80 K Negyedévre ... 40 K Hirdetési dij előre fizetendő. Nyilttér sora 5 korona. ÍJ r> l\ P.yv 1 POLITIKAI. TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza Egyes szám ára 3 korona. Felelős szerkesztő: DOBAY FERENC Megjelenik szerdán és szombaton VállaszÉáio előtt. Nagyobb bizonytalanság még nem környékezte a választót, mint a mostani választásoknál. Mindazok a kérdések, melyek ötven esztendőn át a magyar politikai élet állandó kérdései voltak, elvesztették aktualitásukat, jelentőségüket. Politikai és gazdasági függetlenség, nemzeti követelések, nemzetiségi kérdés egyszerre megszűntek a magyar állam életének és fejlődésének fontos, alapvető kérdései lenni. Mindaz, ami ötven esztendő politikai harcainak célja volt, ma megvalósult, anélkül, hogy örülhetnénk ennek. Ha ngy valósultak volna is meg nemzeti vágyaink, ahogy képzeltük, akkor is uj célokat kellene kitűznünk. Akkor is meglepődve kellene konstatálnunk, hogy olyan céljaink nem voltak, melyek egy élni, haladni és az emberiségre hasznossá lenni akaró nemzetnek céljai lehettek volna. Az eszközök váltak nálunk célokká és mikor ezek megvalósultak, akkor itt állunk igazi nemzeti célok uólkül, itt állunk olyan feladatiatok nélkül, melyek megvalósításának szükségét büszkén hangoztatnék a világ előtt. A múltra vonatkozóan büszkén tanítjuk, hogy Magyarország a nyugat védbástyája volt, századokon át hivatása volt a keleti barbárságot, majd a világhódító muzulmán hatalmat visszaüzni uyugatratörő terveitől. Ezt a feladatot sikeresen teljesítettük is, a félhold hatalma valóban Magyarországon törött meg, bár mi magunk majdnem belepusztultunk ebbe a küzdelembe. Ezt követően egy másik világtörténelmi hivatás látszott osztályrészünkül jutni. A nemzeti és lelkiismereti szabadság védelme egy világbatalommal szemben, mely a maga uralma alatt akarta boldogítani népéit. Ebben a küzdelemben is sok erőnk emésztődött fel. Nagy kérdés azonban, hogy ez a küzdelem valóban javára volt-e az emberiségnek és javunkra szolgál-e önmagunknak. A vég, amellyel ez a küzdelem most bezárulni látszik, nem ad kedvező választ ezekre a kérdésekre. Talán örökre válasz nélkül maradó kérdés lesz, hogy egy hatalmas közép- és kelet-európai Habsburg-birodalom nem eredményezett volua-e ezen a területen virágzóbb, békésebb állapotokat és nem teremtett volna-e hatalmasabb magyar nemzeti államot. Most mindez elmúlt és minden jel arra mutat, hogy itt a mi területünkön nagy célokat kitűzni képes nemzet belátható időn belül nem fog alakulni. Mit jelöljünk hát ki a magyar nemzet céljául. A magyar erények, a magyar ambíció, a magyar büszkeség, a magyar lelkesedés céljaiul miuő feladatokat tűzzünk ki? Minő irányt adjunk a magyar politikának, minő állásfoglalást jelezzünk követendőnek a választói joggal rendelkező magyar állampolgár előtt? Ha alaposan megfontoljuk úgy a saját, miut egész Európa szerencsétlen katasztrófájának valódi okait, nyilván kell látnunk, hogy végső elemzésben két okra vezethetők vissza a katasztrófa okai. A nemzetiségi ellentétekre és az osztály-ellentétekre. Lehetne-e egy ambiciózus nemzetnek nagyobbszerü feladatot maga elé tűznie, mint ezeknek az ellentéteknek kiirtását az emberiség életéből. Nem ezeknek megszüntetése vagy legalább is lehető legnagyobb mérvű enyhítése szüntetheti-e meg csupán a viszályokat, a katasztrófához vezető összeütközéseket ? És hol van az a programm, hol vau az a világnézet, mely ezek megszüntetésére egyedül alkalmas ? Az emberiség életében létezett legrettenetesebb nemzetiségi és osztályellentétet, a római birodalom fénykorában létezettet, egy szerényen indult, de diadalmas világnézet, a kereszténység szüntette meg. Ez fogja most is megszüntetni. Nem az a. kereszténység, mely csak az ajkakon van, de a lelkek mélyén nem él, nem az a kereszténység, melyet a fajvédelem eszközének néznek csupán, hanem az a »szegényeknek hirdetett« tiszta, evangéliumi kereszténység, mely a társadalom és a nemzet életében is csak egyet jutalmaz: az erényt és egyet üldöz: a bűnt. Ezt a kereszténységet tűzték ennek az országnak zászlajára azok, akik igazán, világnézeti és világfeladati szempontokból akartak és akarnak ebben az országban is keresztény politikát csinálni és ezt a kereszténységet kell programmuuknak vallanunk most és azt és csak azt kell támogatnunk, akinek egyénisége biztosíték nekünk ennek a keresztény politikának megalkuvás nélkül való követésere. Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában Hiszek egy isteni őrök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen. TÁBCA. Apponyi „Emlékiratai11. ív. De az is világosan áll előttünk, ha az elmúlt negyven esztendő eseményeire visszatekintünk és a jelenségeket bizonyos nemzetlélektani ismeretekkel vizsgáljuk, hogy a nemzeti követelések kérdése nem egy pártnak kortes-eszköze volt. Ezek a kérdések, különösen a katonai kérdés, a saját súlyúk folytán nyomultak előre; a katonai kérdés elől Apponyi és pártja sokszor igyekezett kitérni, de nem lehetett. Miéit volt ennek a kérdésnek akkora súlya, ma már talán felesleges magyarázni. Apponyi éleslátása, nemzetlélektani megfigyelése azonban már akkor felismerte az okot, mely ennek a kérdésnek súlyt és jelentőséget adott és ez a felismerés és a felismert igazság megformulázása és hirdetése te remtette azt a látszatot, mintha a katonai követelmények az azok jelentőségét felismert és azokat megformulázott Apponyinak agyában születtek volna. „Anélkül, hogy mi adtunk volna ezen a téren a közvéleménynek impulzusokat, a közérzület előzött meg minket, mi pedig azt lassu; túl lassú léptekkel követtük.“ A katonai téren a nemzet igényei nem any- nyira egyes külsőségekre terjedtek ki, mint inkább a hadseregnek osszbirodalmi és ebből folyóan magyarellenes szelleme volt az állandó elégedetlenség, időnként valóságos ingerültség tárgya. A magyar katonai nevelés, nyelv, jelvények csak eszközök lettek volna ahhoz, hogy a hadsereg magyar része nemzeti szelleművé alakuljon át, vagy legalább magyarellenességét levetkőzze. Akik a Janszky-esetre emlékeznek, tudják, hogy milyen spontán, milyen mesterkélt izgatás nélkül tört ki a nemzet felháborodása a Hentzi-koszoruzó tábornok eme cselekedete fölött Nem volt különbség a pártok között ennek a tapintatlan cselekedetnek rosszalásában. Tisza Kálmán miniszterelnök is és gróf Edelsheim Gyulay budapesti hadtestparancsnok is, tapintatlannak mondotta a tábornok eljárását. És ime, mi történt ? Janszkyt soronkivül előléptették, Edelsheim Gyulayt pedig, a hadsereg egyik legkiválóbb tábornokát, hirtelen nyugdíjazták. Ilyen és ehhez hasonló esetek nagyon megnehezítették azok helyzetét, akik a 67 iki kiegyezés becsületes fen- tartásának hívei voltak, mint Apponyi is. Talán épen ennek a közjogi alapnak szétrombolása volt a célja azoknak, akik a nemzet önérzetét ilyen kihívó módon provokálták. Hiszen az is történeti tény, hogy az utolsó békeévek nagy obstrukciói az összbirodalom legtulzóbb hívei, többek között Ferencz Ferdinánd trónörökös, környezetéből kaptak állandó biztatást. Amely politikusok tehát, mint Apponyi is, arra törekedtek, hogy megszüntessék a 67-iki kiegyezésnek mindama hiányosságait, melyek azt a nemzet szemében károssá és veszedelmessé tehették, azok a 67-iki kiegyezésnek védelmezői, nem pedig támadói voltak. „A kiegyezési mü megrendítője nem az, aki fentartásának egyik lényeges feltételére reámutat, hanem az, aki e feltétel teljesítését magától elutasítja. Itt természeti erők működnek, melyeket irányítani igenis lehet, de megakasztani nem; kellő irányítással fenntartó, — megakasz- tással robbanóanyaggá válnak. Én irányítani akartam, ellenfeleim megakasztani. Kinek volt igaza ?“ Apponyi tehát nem engedhetett, mert a nemzet jogait kellett volna feladnia és a helyzeten mit sem javíthatott volna, az uralkodó nem engedett, mert tudta, hogy a nemzeti követelmények nélkül is kap kormányt. Miképp tudott az a politika, mely az uralkodó előtt való feltétlen meghajlást vallotta a legfőbb politikai elvül, oly hosszú ideig uralmon maradni Magyarországon, miként tudta a nemzet valódi érdekei és kívánságai ellenére olyan feltétlen odaadással az uralkodó politikáját folytatni. A felelet, amelyet erre a kérdésre Apponyi ad, az elmúlt ötven esztendő egész közpolitikái életének és politikai erkölcseinek jellemzését magában foglalja. Az emlékiratoknak ez a része, magától ért- hetőleg a szabadelvű-kormánypárt és a Tiszafáié kormányzás bírálata. Apponyi úgy véli, hogy teljes tárgyilagossággal teljesítheti ezt a feladatot. „Sohasem voltam jó gyűlölő. Mindenkor szinte tulságig képes voltam arra, hogy a kérdés másik oldalát is lássam és sohasem éreztem úgy, nem is véltem megengedhetőnek, hogy ellenfeleimet vagy hülyéknek vagy gazembereknek tartsam. Ha tehát harc közben is képes voltam tárgyilagosan ítélni, annál könnyebben tehetem azt most, midőn minden, amiről irok ép annyira a történeté, mintha nem 40, de 400 év előtt történt volna . “ (Folyt, köv.) Széni István dupla maláta C1/ÄT) különlegességek főlerakata Udvari és Tavaszi ÖUtl Weisz Mór és Társánál, Gyulán. 464 13—* Xs»nnb mai »zárna 4 oldal
