Békés, 1920. (52. évfolyam, 1-105. szám)

1920-02-28 / 18. szám

»

Békés

1920. február 28.

Mindenki

legfőbb kötelességének tartsa, hogy egy véleményen legyen a többivel. Aki külön véleményeket hánytorgat, aki latra tesz program- mokat és embereket, akinek nem tetszik a menyasszony orra, az hallgasson el, az álljon félre. Az lássa be, hogy kissé elmaradt korától, hogy téli álmot aludott, az ismerje be, hogy halvány fogalma sincs arról a szédületes feladatról, amit évtizedes politikai viszályok, hatesztendős világháború és két őrületes forradalom romjainak eltakarítása ró egy nemzetre, mely tovább is élni és fejlődni akar. Ez a szédületes feladat ma mindnyájunktól a feltétlen összetartást és feltétlen engedelmességet követeli.

Hát vájjon ebben a szerencsétlen országban csak a rombolás szelleme tudott volna egységet teremteni és minden ellenvéleményt elfojtani ? Hát vájjon itt csak Garamiéknak és Buchingeréknek sikerülhetett egy feltétlen engedelmességre kész és mindenre kapható tábort összetoborozniok ? Vájjon az újjáépítés, a nemzet ujjáteremtésónek nagyszerű, isteni munkája már nem képes egy táborba tömöríteni mindnyájunkat?

Valamikor azt mondották a magyarról, — ellenség mondotta, de hiszen nem a hízelgő jó barátok szokták megmondani az igazat — hogy „jugi impatiens, libertatis incapax“, ami magyarul annyit tesz, hogy nem tűri a szolgaságot, de a szabadságra képtelen. Ennek a véleménynek az első fele még hízelgő volt reánk nézve. A szolgaság ellen lázadozni sokszor nagyszerű és hasznos, mindig büszke és férfias tulajdonság. Oh, szörnyű dolog volna, ha most úgy kellene ezt az ítéletet megváltoztatni, hogy »jugi patiens, libertatis incapax“, türjük a szolgaságot és képtelenek vagyunk a szabadságra.

Hisszen türtük azt a jármot,

törtük azt a^rettenetes jármot, melyet a milliók felszabadításának, a minden baj forrásának kikiáltott magántulajdon megszüntetésének csalárd jelszava alatt raktak reánk. Csak épen azt a gyönyörűséges és könnyű terhet

két. Én részemről mindig nagyon sajnáltam azokat, akik oly nyugodt elhatározással tudták korlátozni szerelmük tárgyának kiválasztását a „partiképes“ fiatalemberekre. Hiszi-e Ön, hogy ezek érezték valaha a legnagyobb érzésnek hatalmát ?

Ezek a gondolatok rajzottak körül, midőn az Ön ajkáról a „boldogító“ igent elhangzani hallottam Ez az „igen“ engem örömmel és fájdalommal töltött el. Örömmel, mert ezzel még nagyobb lett közöttünk az akadály és még messzebb estem attól hogy valaha ki kelljen józanodnom egy boldogító érzésből. Fájdalommal, mert tudomásul kellett vennem, hogy Ön elindult azon az utón, mely az emberi lélek leghatalmasabb érzésének felemésztődéséhez, megsemmisüléséhez vezet Ön, Asszonyom, húsz esztendő múlva fájó érzéssel fog gondolni, mint valami szertefoszlott álomra, arra a nagy érzésre, mely tegnap az Isten oltára elé vezette, én ak kor is üdén, tisztán, minden zavaró kívánság nélkül fogok szeretni, úgy mint három év óta, úgy, mint tegnap, mint ma, síromig.

1918. február 4.

Méltóságos Asszonyom !

Talán éppen húsz esztendeje, hogy az Ön esküvőjekor arra a későbbi fájó mosolyra gondoltam, melyet tegnap csakugyan ott láttam ülni az arcán, midőn bájos leánykáját első bálján az udvarlók serege rajongta körül. Ön elérkezett oda, ahova el kellett érkeznie, a legszebb, a leg- boldogitóbb érzelmek megsemmisüléséhez, oda, ahol már nem a remények adják lelkünk elra gadó boldogságát, hanem csak az emlékezések nyújtják apró kis örömöcskáiket. Valóban, a vágyak beteljesüléseért mindig azok megsemmisünem akarnók tűrni, melyet a nemzet ujjáte- remtésének, az ország ujjáalkotásának munkája ró reánk.

Az eszeveszett rombolás vezéreiről nőm kérdeztük, kicsodák, honnan jöttek, nem néztük, járnak-e templomba és melyikbe, csak követtük hazug és ámító jelszavaikat, behódoltunk hazug frázisaiknak. Csak a romok eltakarítására vállalkozott és a haza újjáépítéséhez fogott hőslelkü vezérek lelkületót akarnók kómlőcsőbe tenni, hogy kianalizáljuk, hány gramm van bennük a demokráciából, a liberalizmusból, a szociális érzékből ? Nos egészen mindegy, hogy mennyi van bennük emebből vagy amabból az izmusból, mert az ő lelkületűkben, mint a világ- egyetemet beragyogó és bemelegitő napban, felolvad minden érzés és minden lelki tulajdonság egy szent tűzben, amit ugyjhivnak, hogy hazaszeretet.

Ebben a szent tűzben kell felolvadnia és elégnie mindazoknak a külön törekvéseknek, melyek a múltban osztályokat, pártokat teremtettek, ezt a szent tüzet kell mindnyájunknak hatalmassá élesztenünk lelkűnkben és aki és amely párt erre nem képes, azt szét fogja zúzni egy feltámadó és virulni akaró nemzet életének száguldó szekere.

Hasztalan dobjak felszínre

azt a kérdést, hogy a magyar állam a múltban hol és mikor követte el a nagy hibákat az ország határain belül lakott nemzetiségekkel szemben. Talán inkább azok az államok foglalkozhatnak ezzel a kérdéssel, melyek tanulhatnának a magyar államnak múltban elkövetett helytelen eljárásaiból, mert most uj határaikon belül ugyanis több nyelvű népek laknak. Annyit már most kijelenthetünk, hogy semmikép nem kellemes egy ország kormányzása, ha több nyelvű nép lakja. Mert ott eltalálni azt a helyes eljárást, mely egyrészről nincs kárára az önálló állami életnek és az együttélés egységének, másrészről, mely nem sérti a nemzetiségek természetadta jogait, — mondom ezt az eljárást igazában eltalálni nagyon szúrós és fogas feladat.

Éa ha már megpengettük a múltban esetleg rosszul hangolt hegedűt, játszunk is rajta. A dolog lényege ott van, hogy Magyarország egy idegen uralkodó család kormányzása alatt maga is évszázadokon át a legkefgyetlenebb élet-halál harcot vívta nemzeti önállóságáért és függetlenségéért. Soha ez idő alatt nem tudott kialakulni

lését kell ellenértékűi fizetnünk és nem gondoljuk meg, hogy mindig csak a vágyak és sohasem azoknak teljesülései okoznak igazi boldogságot. Kimondhatatlanul rossz vásárt csinálunk, midőn vágyainkat valóságokra váltjuk. Nem voltam-e én boldog és szerencsés? Imádtam egy lényt, akit meg nem közelíthettem és aki után immár huszonöt esztendőnek minden pillanatában egyforma hévvel sóvárogtam. Ha nem állott volna közöttünk a nagy akadály, ma ott tartanék, ahol Ön, ma úgy néznék Önre, mint ifjúságunk idilijeinek lepréselt, elszáradt virágcsokraira szoktunk nézni ötven esztendős korunkban. Mi más szemmel, a boldogító vágyak minő frisseségével néztem én Ö.it tegnap is. Szivem örök ifjúságát köszönhetem annak, hogy azt szerettem, akinek szerelmét soha el nem nyerhettem.

1918 február 5.

Kedves Barátom,

valamikor Ön azt kérte tőlem, hogy sohase áruljam el Önnek igazi érzelmeimet, melyeket Ön iránt táplálok. Én ennek a kérésének mindez- ideig becsülettel eleget tettem. De e figyelmességemért Ön hálátlansággal fizetett, midőn tegnap rajtam érzett mélységes szánakozásának adott kifejezést Ehhez Önnek semmi joga és legfőké- pen semmi alapja nem volt. kérdezem Önt, honnan tudhatja Ön azt, hogy nem volt-e nekem is egy eltemetett érzelmem, egy megközelíthetetlen vágyam, mely nekem épen olyan boldogságot okozott egész életemben és okoz ma is, mint Önnek az Öné. Tegye fel e kérdést önmagának és ha lehetőnek tartja az igenlő választ, ne sajnáljon, hanem hagyjon engem is boldognak lennem. ' f'dt.)

egy tórzsgyökeres magyar belpolitika, sem világ- politikai olyan irányzat, melynek egészen sajátos magyar jellege lett volna. A magyar nép és a magyar belpolitika két utón járt! A magyar népet soha senki sem vádolhatja arról, hogy a nemzetiségekkel valaha is rosszul bánt volna. Sőt ezzel az állítással egész odáig merészkedem elmenni, hogy a magyar népnél türelmesebb népet, a nemzetiségekkel megértőbb népet alig tudok még csak egyet is! Népről beszélek, nem magyarok politikájáról! Hagyományos ellenszenv csak a német iránt volt, érthető okokból, és ugyan melyik német ajkú magyar állampolgár érzett magyar gyűlöletet ? A magyar nép egyik legsajátosabb jelleme, a más nemzetiségűvel való szives együttélés, sőt mindig ő örült, ha békével és jó szomszédsággal tudott lenni. Nem Gyuláról veszem a példát, de az ország minden vidékéről. Legjobb példáit a felvidéki tótság között és az ország északkeleti vidékein láttam.

Mindezt már nem mondhatom el a magyarok politikájáról, mert itt hibák garmada számra történtek. Kezdve az elfogult rövidlátástól végig az üldözésig példákat találunk. Itt már elült az okosság és belátás, sokszor és legtöbbször a közigazgatás sok egyéneinek tökéletes arra nem valósága miatt. De újból, mint a régi siralmak legfájóbb siralmát zengem, szabad volt igazán magyar politikát űzni ? A politikát a bécsi titkos kamarilla méregkeverői gyártották, a politikai ballépések egész serege mind onnan indul ki dicstelen útjára. A szomorú valóság az, hogy a legtulzóbb magyarositó politika ép úgy, mint a legengedékenyebb semmi más nem volt, mint apró játék a bécsi kamarilla kezében. Magyarországra nagy csapást hozott a világháború, de egy igen nagy áldást is hozott, hogy ettől az ördögi fajzattól, a bécsi kamarillától magszabadi- totta. Legnagyobb magyar politikusok oda voltak láncolva, még egy Deák Ferenc is bosszankodva érezte ennek a gonosz szellemnek átkát. A mi jót magyar politikus akart, a kamarilla elrontotta. Ha elragadtatta magát valamelyik, gonosz képpel ott tapsoltak és ugráltak! Igenis, bátran merjük mondani, hogy a magyar politikusokat minden forduló ponton a nemzetiségekkel való bánásmódban fonák és lehetetlen helyzetbe hozták, a legőszintébb magyaros lélekből fakadt törekvéseket is hamis színnel vonták be! Ha semmi nem igazolná ezt, a horváíokkal való bánásmód napnál fényesebben igazolja. Őszintébb jóakaratot nem kívánhatott egy nemzetiség sem, és viszont jobban ki nem játszott egy népet sem a bécsi álutakon járó kamarilla a magyarok ellen, mint a hogyan ezt a horvátokkal tették. Csak ismétlem a közfelfogást, mikor azt állítom, hogy a bécsi kamarilla ezzel a magyarságot akarta csak gyengíteni, mint a soknyelvű monarkiát véleménye szerint úgy kellett legbölcsebben kormányozni, hogy a nemzetiségeket egymás ellen uszítsa. És mégis, nem a magyar gyűlöli mindezekért az osztrákot, hanem igenis az osztrák még ma is a magyart!

Azt ugyan melyik országban találjuk meg, amit a régi Magyarországban, hogy a szászok több mint 700 éven át megtartották nyelvüket és nemzeti szokásaikat ? A szepesi németségről ugyanezt mondhatom. És a tótokról ? Es az egykori többi nemzetiségekről. Persze az utolsó 5 évtized hibáiról beszélnek sokat, de elfelejtik, hogy akkor, mikor talán neki lendült volna egy félig-meddig magyar politika, akkor már olyan mély szakadás volt Magyarország és a nemzetiségek között, hogy annak beheggesztése nagyon nehéz volt!

De ne mossuk le, amit lemosni nem lehet! Hibák voltak az előrelátás hiánya, az arra nem való egyének érvényre jutása, a kölcsönös ellenszenv stb. miatt. Azonban a jövő fogja eldönteni, sikerül-e majd az újabb többnyelvű államoknak eltalálni a helyes eljárást, mely olyan messze jövőre irányuló békének veti meg az alapját, hogy a nemzetiségek jól érezzék magukat. Sok ellenszenvet kell legyőzni és sok okossággal, megértéssel eljárni, mert egyetlenegy hiba messze jövőnek munkáit és jóakaratát teszi tönkre! (—)

Híreik a nagy világból.

Ismételten megemlékeztünk már azokról a jelenségekről, amelyek külföldön napfényre kerülnek a pénzünk értékét illetőleg. Igaz, hogy nemcsak a mienkről van szó, de elsősorban a mienkről is. A külföld nagyon remeg attól, hogy mi lesz akkor, ha a mi pénzünk értéke, mondjuk vásárló ereje még jobban alászáll és végre talán egészen elszáll. Nos, mi ettől nem félünk, hadd' féljen helyettünk a külföld. Mi azért nem félünk, mert nemcsak a mi érdekünk, de épp annyira a külországoké is, hogy maradjon meg az értéke a pénzünknek. Mert, ha uíecs értéke a pénzünknek,