Békés, 1920. (52. évfolyam, 1-105. szám)

1920-11-03 / 89. szám

LII. évfolyam

Gyula« 19ÜÍO. november 3,

Mgyes »vám ára 1 korona,

89, sxám.

Előfizetési árak: Egész évre . . 60 K — f Fél évre . . 30 K — f

Hirdetési dij előre fizetendő. Nyilttér sora 5 korona.

POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASZATI LAP.

Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők

Kézirat nem adatik vissza

Egyes szám ára 1 korona.

Felelős szerkesztő: DOBAT FERENC

Megjelenik szerdán ős szombaton.

Halottaink.

Ők a boldogok, akik ott alusszák örök álmukat a Kárpátok hófedte bércein, Volhynia és Albánia mocsaraiban, az Isonzó-mosta sziklákban és a Piave iszapos ártereiben. Mi vagyunk a boldogtalanok, a szerencsétlenek, akiknek nemcsak őket, a hazának színe virágát kell gyászolnunk, de gyászolnunk kell és megsiratnunk azt is, amiért ők véreztek és meghaltak, magát a hazát. Melyik közülök nem azzal az utolsó gondolattal hunyta le szemét, hogy a haza meg van mentve, jövője és boldogsága biztosítva, mert hiszen ők úgy tudták, ők szentül hitték, hogy az a nemzet, melynek fiai meg tudnak halni a hazáért, el nem pusztulhat,; szót nem züllhet. És ők mennyien meg tudtak halni hazájukért.

Talán az okozta szomorú sorsunkat, halálát hazánknak, agóniáját nemzetünknek, hogy mind meghaltak azok, akik meg tudtak halni a hazáért és nem maradtak, csak azok akik már csak élni, jól élni akartak a hazából, akik csak élvezni akarták azt, amiért a halálra készek meghaltak. Mikor már elfogytak azok, akik meghalni tudtak hazájukért, akkor meghalt a haza. Akik élni akartak a hazából és az elpusztultak kiomlott véréből, azok nem tudták megmenteni a hazát. Mert a hazát csak önfeláldozással lehet megmenteni. De az önfeláldozás is ott halt meg a csatatéren az utolsó katonával, akinek vére utoljára öntözte a csatamezőt. Az önfeláldozás is egy nagy halottja az elmúlt esztendőknek, aki meghalt a világháború csatamezőin, avagy talán csak eltűnt a harcok viharában és egyszer csak elő fog kerülni megváltozva, de épen sértetlenül. Reméljük ezt, de most még sincs közöttünk, most mégis csak halottként kell őt gyászolnunk, mint egyik legnagyobb halottunkat és imádkoznunk kell a feltámadásáért, könyörögnünk, hogy támadjon fel ismét halottaiból a népeket, nemzeteket és hazákat alkotó, éltető és fenntartó nagy Önfeláldozás.

Hány nagy halottja van még a lefolyt vórzivatarnak! Hol vannak azok a nagyszerű erények, melyek ezt a hazát megalapították, ezer éven át fenntartották és most is az egész világ bámulatát, irigységét és rettegését magukra vonták. Elhaltak, elpusztultak, eltűntek a csatamezőkön. Hol van a Kötelességérzós, hol a Tekintólytisztelet, hol az Engedelmesség, mindezek a nagy erények, melyek: nélkül államok feün nem állhatnak. Ezek a mi igazi nagy halottaink, ezek sirbaszállta ásta meg hazánk sirját, ezeknek pusztulása zúdította reánk a bomlás és feloszlás démonjait. Sirassuk ezeket a halottakat, de higyjünk feltámadásukban. De ne csak higyjünk, hanem segítsük elő a feltámadásukat, mert ezeknek az erényeknek meghalniok nem szabad. Kiveszhetnek egy egész nemzedéknek leikéből, de ha észrevesszük és megsiratjuk pusztulásukat, már ez maga biztosítók arra, hogy a következő nemzedékben fokozottabb erővel fognak uj életre éledni.

Vannak még magyarok, akik észrevették

és zokogva siratják népük nagy erényeinek pusztulását; siratjuk mindnyájan velük és bizton el fog következni a föltámadás.

A békeszerződés ratifikálása.

Csonka Magyarország közvéleménye ma két táborra oszlik. Az egyik rész határozottan amellett küzd, hogy az országunkat tönkretevő trianoni békeszerződést nem szabad Magyarország törvénytárába iktatni, nem szabad azt a nemzetgyűlésnek elfogadni és szentesíteni, hanem a képviselők azt szavazzák le, azután jöjjön aminek jönni keli, de a nemzet nem csókolhatja meg a korbácsot, mellyel ezeréves országot vérig sértették. Ezek számolnak azzal, hogy az esetben az ántánt kényszerítő rendszabályokhoz fog nyúlni, de úgy vélik, hogy azok, akikre a kényszerítő fellépést bizná az ántánt, ezeknek a végrehajtásához nem lenne elegendő erejők és igy Magyarország diadalmaskodhatnék, az ántánt pedig belátná tévedését és a trianoni békét revízió alá venné.

A másik tábor nézete ezzel éppen ellenkező és azt nyilvánítja, hogy a szerződést az ország érdekében ratifikálni kell. E3nek kifejezője volt Apponyi Albert gróf, aki Székesfehérváron október 30-án nagy beszédet mondott, melynek egyes tételeit közérdekű voltánál fogva itt közöljük:

Lélektani lehetetlenséget várnak azok, a kik azt hiszik, hogy ez a békekonstrukció, a mely most keletkezett, békés eszközökkel, külső legfőbb körvonalaiban hirtelen, gyökeresen megváltoztatható lesz. Más, mint békés eszközökre pedig ez a kifáradt, ezer sebből vérző nemzet miként gondolhatna ? Azokról a kilátásokról, melyekre a nagyhatalmak a békeokmányt kísérő levelekkel alapot nyújtottak, ma sem mondok le, de az sem csüggesztene, ha ennek a reménynek teljesülése "is halasztást szenvedne.

Ma még az a hangulat uralkodik a szomszéd államokban, a melyek a mi rovásunkra növekedtek, hogy nyereségüket mindenáron maguknak biztosítani akarják. Innen az úgynevezett kis-antant, amelynek keletkezése talán válasz túlnyomóan megnyilvánult reménykedésekre. Ma az antant nagyhatalmainál is még a háborús mentalitás uralkodik, tudniillik a legyőzött országok megerősödéséhez fűzött aggodalom hangulata és a lekötelezettség érzete azok iránt a szövetségesek iránt, a kik lényegesen előmozdították az antant győzelmét.

Nem lehetetlen, hogy ezek a hangulatok rövid idő múlva más meggondolásoknak, esetleg messzebbrelátó megfontolásnak engednek majd tért. Hiba volna tehát magunkat a közeljövő tekintetében táplált reményeknek átengedni. Még nagyobb hiba volna azonban, ha most az ellenkező végletbe esnénk és azért, mivel olyan vállalkozások nem látszanak teljesülni, amelyek inkább halálig sértett nemzet' önérzetünk tiltakozásából, mint a helyzet igaz megfontolásából eredtek, most már a csüggedésnek engednék át magunkat.

Azok a lélektani tényezők, a melyekre előbb utaltam, minden esztendővel veszítenek energiájukból és mindinkább be fog bizonyulni annak a folytonos erőfeszítésnek a lehetetlensége, a mely természetellenes alkotások föntartásához szükséges. Pedig természetellenesek ezek az alkotások, a

melyek Magyarország rovására létrehozatiak. Egyetlenegy életprincipum sincs egyikökben sem. Nemzetiségi tekintetből épp oly kevertek, mint a milyen a régi Magyarország volt. De azonkívül ellene szólnak a geográfia, a gazdasági egymásrautaltság és a kultúrái egyensúly törvényeinek, az összes történelmi hagyományoknak, szóval mindannak, a mi természetszerű, organikus egységeket hozhat létre. A bomlás magva bennük van. S ugyanaz, a mi náluk bomlást okoz, természetes vonzóerőt alkot a régi Magyarország megmaradt centrumához.

Minden attól függ tehát, hogy várni tudjunk nem tétlenül, de az elhamarkodást ngy lelkűnkből, mint tetteinkből száműzve és hogy ennek a centrumnak, ennek a megmaradt Magyar- országnak vonzóerejét, azaz szilárdságát megóvjuk, biztosítsuk, érezhetővé tegyük. Ami ebben a pillanatban a lelkeket elfoglalja, a béke ratifikációja, én ennek a bizonyára fájdalmas cselekménynek nem tulajdonítom azt a tényleges fontosságot, amellyel érzelmeinknek hullámzása felruházza. Ha az elvesztett háború folytán előállott körülmények nyomása ezt az igazságtalan békét, amelybe soha bele nem nyugodhatunk, mert ránk kónyszeritették, akkor a ratifikáció nem egyéb, mint a kincs ügy elintézésének egyik, hogy úgy mondjam bürokratikus stádiuma, amely sem jóban, sem rosszban kilátásainkon, reményeinken, törekvéseinken nem változtat. Érthető, hogy ez a. formaság, amely nemzetközi jog szerint befejezetté teszi a békeszerződést, amelynek jogi jelentőségét, tehát senki sem tagadhatja, újból felkorbácsolja mindazokat a szenvedelmeket, amelyek a ránk kényszeritett béke ellen irányulnak. Érthető és jogos, kétségbe kell esnünk, ha nem volna igy, ámde a higgadt megfontolás nem lát a ratifikációban sem újabb katasztrófát, sem újabb megaláztatást, hanem csak végső mondatát egy fejezetnek, amelyet le kell zárni, hogy történelmünk újabb, szebb, biztatóbb, dicsőbb fejezeteit megírjuk. Emlékeztetés igenis a ratifikáció arra, hova sülyedtünk, tehát emlékeztetés arra, amit tennünk kel), hogy újból emelkedjünk: türelem, elszántság, munka és benső egyetértés.

ä 1 ii m

A vármegyei közigazgatási bizottság — a

vonatjárásnak vasárnapon való szünetelése miatt — ezentúl az eddigi szokástól eltérően nem hétfői napokon, hanem mindenkor szerdán és pedig ezúttal /. évi november hó 10 én d. e. 9 órakor fog ülésezni a vármegyei székház kistermében.

Halottak emlékezete. Mindenszentek és halottak napját nagy kegyelettel ülte meg Gyula város lakossága. A temetőket a zord hideg dacára nagy tömegekben kereste fel a gyászoló közönség, koszorúkkal és virágokkal halmozta el a sirokat. A temetőkbe gyászkörmenetek indultak. A gyulai Szentháromság temetőben levő Hősök sírjánál tartott bajtársi megemlékezésen résztvett a helyőrség, hol Bozó Pál ezredes mély érzéstől áthatott beszédet mondott. A szónok — aki maga is két hős fiát vesztette el a háborúban, igazán szive mélyéből és a fájdalmas megilletődés hangján szólott s beszéde nagy hatást tett a nagyszámú hallgatóságra. Különösen meg kell jegyeznünk, hogy a Szentháromság temető gondozásában az összes temetők között a legszebb rendet és csinosságot tapasztaltuk.

Lapunk ma! száma 2 oldal.