Békés, 1919. (51. évfolyam, 1-76. szám)

1919-04-20 / 7. szám, Vörös Zászló

1919. április 20.

Vörös Zászló

5

Távirat.

Védekezés a reakciós sajtótermékek és a ponyvairodalom ellen. — Az egész országban összeírják a sajtótermékek jegyzékét.

Ma még forgalomban vannak azok a sötét fórcmunkák, amelyek úgy viszik szót a tudatlanságot és a nyomor tiszteletét a nép közé, mint a baktériumok viszik a betegséget az egészséges emberi testbe. Ma még árulják a templomok kapujában a kegyes nónikók a jezsuita atyák müveit és a városi boltokban a menyezetig van felhalmozva a rengeteg szocialista faló pamflet, de már esak rövid ideig.

Munkatársunk beszélgetett Szabados Sándor közoktatásügyi népbiztossal, aki a következőket mondotta : a könyvpiac készülő meg- rendszabályozásáról a közoktatásügyi nópbiz- tosság utasítására most Írják össze a kiadók az összes forgalomban levő müveket, a jegyzéket a sajtótermékek országos tanácsa révén felterjesztik a közoktatásügyi népbiztossághoz, amely revízió alá vesz minden irodalmi és tudományos munkát, amely az utolsó évtizedben megjelent és azokat is, amelyek most vannak sajtó alatt. Természetesen azokat a munkákai, amelyek úgy irodalmi, mint tudományos szempontból értéktelenek, az úgynevezett ponyvát, amely — fájdalom — uralkodó csillaga volt a magyar könyvpiacnak, azonnal kivonjuk a forgalomból.

Mint a középkorban a papok égették el nagy szkeptikusok és gondolkodók müveit, azt fogjuk mi csinálni ezekkel a fórcmunkák- kal. Csakhogy a régi feudális Magyarország bűneit és aljas tudatlanságát égetjük el azon a gigászi máglyán, amelyen elmúlt reakciós kapitalista Magyarország egész államrendszerét és vétkes maradi bürokráciáját már előbb megégettük. Etele fórcmunkák magyar tanácsköztársaságban soha többé nem látnak napvilágot. A régi világ iróbórencei, ha úgy tetszik, elindulhatnak uj hazát keresni, mert itt a legkisebb szedőgyerek munkaerejét sem vásárolhatják meg többé.

Az üzemek szocializálásával a proletár állam lesz az egyetlen kiadó, mi pedig gondoskodunk arról, hogy egyetlen reakciós sor se hagyhassa el többé a sajtót és meg ne mételyezhesse a legszegényebb földmunkás proletár lelkét sem. Az eeósz országra kiterjedő könyvcenzurát léptetünk életbe és ez a cenzúra fogja elbírálni a külföldről beözönlő sajtótermékeket is, nehogy levitézlett nagyurak valamelyik idegen országból folytathassák reakciós propagandájukat. Az igazi Íróknak és tudósoknak nincs mit félniök ettől a cenzúrától, amely a legliberálisabb lesz mindazzal szemben, ami valóban irodalom, tudomány és művészet, csak a reakció és a ponyvairodalom csatlósainak fellegzett be mindörökre ebben az országban.

Hogyan keletkezik a rémhír?

Riadalom Bakatoron.

Egy kicsit messze esünk a fővárostól, nem tehetünk róla, ezt belátjuk. A régi bakatoriak nem voltak ennyire tudós emberek, mint mi és deputációt menesztettek a vármegyére az alispánhoz, megkérvén, hogy csinálják ki, hogy a fővárost közelebb hozzák Bakatorhoz.

— Jó emberek, ez egy kicsit bajos dolog lesz, a főváros fene nagy Nem jobb volna, ha Bakatort vinnénk közelebb Pesthez ? — évődött velük az alispán

Sas Nagy István bátyánk erre megcsóválta a fejét és azt mondta :

— Mán tekintetes uram. ilyen bolondba mi nem mehetünk bele, mert Pest csak ház, de Bakator föld is, hát inkább ü gyüjjön, mint mink mennyünk.

Denikve Bakator ma is ott van, ahol akkor volt. Elég messze van, mondom, a fővárostól.

De azért példás a rend nálunk is A régi elöljáróság még annak idején szétszaladt, hát nincs senki, aki rendetlelnséget csináljon. Van szovjetünk, van vörös katonánk és megy minden, mint a karikacsapás.

Csak hát az emberek egy kicsit idegesek, nyugtalanok, A legnyugtalanabb ember köztünk sánta Tóth Mihály. Hogy miért? — azt ő maga sem tudja megmondani Ami kis vagyonkája van. azt nem bántja senki, legföljebb ő maga lehet a pusztítója, ha nem viseli gondját és többet töprenkedik, tétováz, sápitoz, ijedezik, mint dolgozik.

Enni. inni szeret, ha van mit és nem egyszer elrontja a gyomrát. Most is elronthatta, mert bolondokat álmodott és nagyokat nyögött. A felesége megrázta a vállát. Mihály fölijedt és a nagy álmosságtól hebegve dadogta:

— Ne lüjjetek agyon, ne lüjjetek agyon !

— Megbolondult kend ? Hát ki akarja kendet agyonlőni ?

— A franciák.

— Ferditsa meg kend a vánkost, majd nem álmodik ilyen bolondokat!

Megfordította-e Mihály a vánkost, vagy nem fordította, azt nem tudom, de elég az hozzá, hogy mikor a piacról északi Rotorján fjéni hazajött, egyenest nekem tartott

— No elvtárs,. az arkangyalát, jól állunk derékban ! Most hallom, hogy az éjszaka Tóth Mihályt már agyon akarták lőni a franciák.

— Bolond beszéd! Hol vett volna magának csak annyi franciát is, mint a kis ujjam ?

Baka Kiss sógor állítja, hogy repülőgépen ereszkedtek le portájukra Mindig mondtam, hogy nem jó világ lesz még ránk ! — minek is okoskodtunk ?

— Hiába magyarázom északi Rotorján komának, hogy szamárság, amit beszélnek, hiszen hol vannak ide a franciák ! De ez nem ér semmit. Dél felé már az egész faluban arról suttognak, hogy a franciák itt állanak a szomszéd falu határában és jaj annak, aki el nem szalad.

Hiába minden erőlködés, hogy a fejveszettséget megakadályozza, a kétségbeesésnek, fut- kosásnak nem lehet egy kettőre útját állani. Ki kocsin ki vonaton fut.

Muszáj volt sánta Tóth Mihályékat fölhozatni a gépházba.

— Hát mondják, csakugyan jártak maguknál franciák ?

Tóth Miska vállát vonogatta.

— Én tőlem járhattak.

— De hát mi történt ott az éjjel ?

Erre már Tóthné adja meg a feleletet.

— Az történt, hogy az apjuk egy kicsit bezabált, aztán bolondokat álmodott.

— No tessék, most aztán szedjük össze a falut! Még máig is van oiyan, aki annyira meg- kergült, hogy a hetedik határban sem érjük utol.

De még itt nincs vége.

Fölruecantam Pestre Ismerősökkel találkoztam. Nagyot néztek, amikor megláttak.

— Hát te még élsz ?

— Már miért ne élnék, mikor nem haltam

meg ?

— Hogyan tudtál elmenekülni ? Szöktél ?

— Kitől szöktem volna?

— A franciáktól.

— Azoktól épen nem szöktem, hanem megszöktem egy kicsit a feleségemtől . . .

— De hiszen azt beszélik a kávéházban, hogy Bakatort a franciak elpusztították.

— Az anyjuk kínját! Mindössze annyi igaz belőle, hogy sánta Tóth Miska bezabált.

Lám ilyen a pletyka, Tóth Miska elrontja a gyomrát és nemcsak Bakatornak, hanem még Budapestnek is megfájul tőle a feje.

PÁTER AMGELViS.

— Kis regény. — (1)

Irta: Somogyi Imre.

I.

Az erdős hegyek közé ékelt városka felett alkonyi lázban haldoklott a nap. Vörös sugarak cikáztak át az oszlopos, meszeletlen házak üvegablakain, s végigtáncoltak a kockaköves szűk utcákon, mint lányhajakba font piros pántlikák, a régen elmúlt ifjúság bálesti emlékeiből. Az erdő fáinak sohajos zúgása lehallatszott a sza- kadékos vén hegyekről, s úgy tűnt fel, mintha a csúcs mögé lebukó napkorong zenés takarodóját fújnák a szelek Szürke fátyol ereszkedett le a magasból, s terjengve, lopva, ráborult a tájra. A nap elbúcsúzott. A szellő is csak halkan fuj- dogált. Csönd lett, áhitatos, mély, szent esteli csönd.

A hegyoldalon, magas kőkerítéssel körülzárt virágoskert közepén áll a kolostor. A templomtorony fehér teste messzi kiemelkedik a homályból ; az ódon zárda hallgatagon gubbaszt mellette, mint hüs nyárfa tövében a táradt utas. Az emeleten, egyik vasrácsos ablakot éppen most nyitja ki valaki; a dupla üvegtáblák tompán zörrennek ; a rács között kinyul egy barna posztóval övezett hosszú fehér kéz, s valami kapocsfélével babrál egy pillanatig. Azután a kéz viszszahuzódik. Ugyanekkor a rács mögül egy sötét szempár villan elő, koromfekete kajkorona és magas homlok alól. Merészhajlásu sasorr és pirosas keskeny ajkak, majd egy halovány, nyugodt. merev arc teljes körvonalai, s végül egy sugármagas, karcsú emberi test alakja bontakozik ki a homályból, olyan, mint egy Murillófestmény : a zárda ablakában elmélázó veres csuhás barát.

Pater Angelus mozdulatlanul, karbatett kezekkel nézi az alkonyatot. Összefont karjai alatt, a derekára fehér cingulus feszül, — fehér kötélfonat, melynek alácsüngő egyik szálára tiz évvel ezelőtt kötötte a három csomót: szegénységének, alázatosságának és tisztaságának jeléül. Tiz év . . . Hosszú, nagy idő a kolostor lakóinak életében, az egyhangú, monoton, zaj, lárma és paráznaság nélküli csöndes életben, a töm- jénszagu folyósok, szentképes oratóriumok és virágos amphorák komor világában. Tíz évvel ezelőtt még csak tizenhat éves, ábrándozó vidéki kis diák volt, s ma komoly férfi, tisztelendő ur, Istennek szolgája. Tiz évvel ezelőtt még Csóthy Sanyinak hívták, azután ujrakeresztelték, Angelus testvér lett. Ma gyóntató atya, ujmisés pap, — Pater Angelus.

Nézi az alkonyatot.

Az előtte elterülő tájat mintha szürke posztóval vonták volna be ; a tüzes, piros csikók végkép eltűntek a búcsúzó nappal; a völgyben szendergő városból csak elmosódó, fehér és sárga foltokat lát; fölhallatszik ugyan olykor egy-egy kiáltás, harmonikaszó, vagy kocsizörgés, de ez a távoli hangzavar nem háborgatja munkájukban a láthatatlan angyalkákat, kik selymes szép gyászlepelt szőnek a természet fölé Pater Angelus nézi, csudálja a nyárutói alkonyatot, — az alkonyat fönségességét. Nem lát mást, csak a homálybaborult völgyei, nem hall mást, mint az esti csöndesség cirpelő muzsikáját. Áll mozdulatlanul és merőn bámul ki a messzeségbe. Csak amikor kigyul az égen az első csillag, s lent a városban itt-ott kivilágosodnak az ablakszemek és a gázlámpák sápadt sugárkévék gyanánt sorakoznak föl a hepehupás szűk utcákoncsak akkor mozdul meg karcsú alakja, de csak egy pillanatra. Két karját leereszti melléről, s önkéntelenül megmarkolja tenyereivel a vasrácsot, mi- 'közben felső testrészét kissé előrehajtja. Klasszikus szép feje lehanyatlik, mint a harangvirág, ha leszáll az est.

Pater Angelust szédület fogta el, megszédült a saját gondolataitól. Az alkonyatot nézte, melyen átrezgett az ő álmokkal átszőtt ifjúsága; az alkonyatot, melyen keresztül százszor égetőbbnek érezte a szivén vérző sebeket; az alkonyatot, mely tiz év után most először emlékeztette őt a halálra — fiatalsága tündéri tavaszán.

— Hazugság! . . . — sziszegte a fogai közt és nem hitt önmagának. Mem hitt a gondolatainak Szerette az alkonyt, de most gyűlölte. Csudálta a természetet, de most félve fordult el tőle. Szenvedett. Az ajkai meg-megvo- naglottak :

— Hazugság . . . Hazugság! . .

De hiába, a kisértések és emlékek diadalmaskodtak fölötte. Amint ott állt az ablaknál lehorgasztott fejjel, a vasrácsokat görcsösen szorítva, úgy nézett ki, mint egy menekülni akaró rab, kit halálra gyötörtek a hosszú keserves esztendők és csak tehetetlenül vergődik szomorú fogságában

Szédült. Érezte, hogy a gondolataival való viaskodás nehéz, nagyon nehéz dolog. Átadta magát a sorsnak; jöjjön, ami jön. Még jobban megszorította a vasrácsot, s a bő csuklyába sü- lyedt nyakát megszegte, előrenyujtotta Szemei fáradt fényben égtek, s ^ámeredtek az ablakhoz közelálló nyárfa bólogató lombjaira. A lombok közt — úgy rémlett Pater Angelusnak — apró emberkék ugrándoztak, akkorák, mint egy sárgarigó ; kicsi, szakállas gnómok. Kergetőztek. Mikor őt észrevették, leültek az ágakra. Az egyik, a legöregebb, mosolygó, fehér szakállas, színes ruháju, komoly arckifejezést öltött és igy szólt Pater Angelus felé:

— Tökéletesen igazad van. Ne is harcolj önmagaddal. Kár. Ismerlek Már akkor ismertelek, mikor hat éves korodban ott ültél a bodrogfalvi elemi iskola szuette padjaiban. Veled voltam, veled játszottam. Ismertelek, mikor tizenhat éves korodban odaálltál az édesapád elé és azt mondtad neki: „Apám én pap leszek“ Ez volt az első hazugságod. Jaj, azóta sokat, nagyon sokat hazudtál. Valahányszor elhitetted magaddal, hogy megelégedetten, igaz szívvel és lélekkel jársz a bolthajtásos folyosókon, mindannyiszor önmagadat tagadtad meg. its a sok kis hazugság mellett ma hazudtad a legnagyobbat. Ma nemcsak hazudtál, — ma vétkeztél is. Angelus, én