Békés, 1917. (49. évfolyam, 1-52. szám)
1917-12-23 / 51. szám
3 Békés 1917. december 23. Karácsony. Sötét éjből nappal világosságára ; a tudatlanság ködéből felvilágosodás hajnalára vágyik az emberi szív, mert az enyhelég, derült napsugár a lét feltétele, inig ennek ellenkezője sorvasztólag hat. Sürü köd borult volt a lelkivilágra, s tudatlanság és vétek ült a lelkiszemeken ama hajdankorban, mikor még nem ragyogott fel a szokatlan fényű keleti csillag, jelezve a gyászéjszakában bolyongó emberiség előtt, hogy életre kelt »a világ világossága«, megszületett Jézus, az emberinem Megváltója. A próféták szava csak mint villanó fény futott át az elzsibbadt lelkeken s a világosság teljes erővel csak akkor tűnt elő, midőn a »próféták elhallgattak, Krisztus a testben eljött, akiről' régen szóllottak az írások azelőtt« ... Vágyván-vágyott az emberi szív ama kies folyóvízre, mely lelkiszomját megenyhitse; óhajtotta »az élet kenyerét«, hogy általa tápláltatva éhség kínjai ne gyötörjék többé.. . S íme, a vágy, az óhajtás valósulást nyert . . . »Az Ige testté lön, lakozott mi- közöttünk«, mi láttuk az Ő fénylő világosságát, hogy útmutatása mellett feltalálhassuk az igaz ösvényt. Az emberiség élettörténetében a »karácsonyi csillag« az ujélet tündöklő hajnalának öröm hírnöke, azt jelezvén, hogy »az éjszaka elmúlt s ime a nappal elkövetkezett« . . . A vakság kínos állapotából menekült hogyan vágyakoznék a fénylő világosságról a sötét éjszakába vissza? A börtönből szabadult rab visszaretten gondolatától is annak, hogy az epedve várt s elért szabadságból visszatérjen a szomorú rabságba. A lelkivakság sötét éjszakájában bolyongott emberiség; a tudatlanság börtönében kend, micsoda kend ? Ki vónék, — mondok — Kallantyus Pétör Szanazugról. Ott a kis tanyám a nagyfenéki részön. Három hold . . . Asszongya hogy Írást. Mondom, nem zsuppon hoztak engöm, böcsülettel gyüttem, azzal mögyök . . . Egyszáz embör képviseletébe vagyok én itten. Egyszáz szanazugi embör, a korpaközpont irányában . . . Hát mög is nyugodott. De aszongya, mönnyön. kend kovártélyra Hova, — mondok. Hát min- gyárt igazított is egy közeli helyre. Ott csönges- sön ! Hát möntem a tött helyre, oszt csöngettem. Gyütt egy kócos asszonyság. Afféle viseltes. Mondom, hogy mi járatban. A’ lőhet, mongya. Szoba van. Négy korona. Mondom, nem akarok én csak egy-két órát hunyni, mer’ a vasúton igy mög amúgy . . . Kiraktam neki a sort . . . De nem engedőit. Gondótam reszkírozok azé a pár óráér nyóc hatóst. ígérőm is, de az asszonyság csak becsapja az ajtót. Utána kajátottam a vasrácson, mondok hát kilenc? ! De má ellibögött. Marad a pénz gondótam Nem baj. Röggelig el dib-dábolok én az uccán is. Úgy is töttem De még jó is vót, mer ahány rendőr, mintüi tudakoltam a korpaközpontot. Útba is igazítottak annyira, hogy napföljöttre már ott stációztam a kapuba, Legalább mondok én löszök az első, Hát amint nyittyák a nagy kaput, szörköz- ködök be az udvarra Nizök szét . . . Sehon semmi. Tán nem jó helyön járok . . . Egy szikra korpa nem sok, annyit se láttam . . . Nono, biztosan födél alá tötték az esőtül . . . Egy jólelkü asszonyság csak igazit, mikor a járatom előadom neki: „Az emeletön . . .“ vergődött halandó: méltán áhítozott világosság, szabadság után . . . E vágy diadalát hozta meg a »karácsonyi csillag« felragyogása . . . És mégis, mily gyakran feledésbe megy ama mennyei szózat: »Dicsőség a magas- ságos menyben Istennek, e földön békesség és jóakarat'az emberekhez«. Vájjon mi lehet oka annak ? . .. Hiszen ma is ragyog ama fényes csillag, mely Jézushez vezérelni képes; áldásthozó melegségét sem vesztette el a Krisztusi szeretet... Mégis dúl a szivekben a békétlenség, irigység, kapzsiság, nemtelen érzelme; ember emberben nem testvérét hanem ellenségét, vetélytársát keresi és találja; mint féket- vesztett;vihar tombol az ádáz harc, hogy hervadásra jusson a béke szép virága, omoljon az özvegyek, árvák könyárja s százezreknek kiontott drága vére, szégyenfoltja- képen a műveltnek nevezett emberiségnek, végtelen kárára minden hasznos intézményeknek . . . Bizony-bizony nem csoda, ha sóhaj kél az ajkokon: Vajha jönne-immár azon esengve várt jobb korszak hajnala, »mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán« . . . De mintha virradni kezdene a koromsötét éjszaka . . . Mintha hajnalhasadás fénye derengene . . . Biztat a remény, hogy talán közel az idő midőn hangzani fog felénk az örömet adó szózat: „Békesség tinéktek!“ . . . Az lessz aztán boldog karácsony, az lesz milliókat felemelő öröm ünnepe ! . . . Vajha minélelőbb felcsendülne e sziveket vigasztaló szó ! . . . Hogy igy legyen: »Imádkozzunk és dolgozzunk 1« ... Ne feledjük azon intést: »Segíts magadon s Isten is mégsegit! . ..« Dombi Lajos. Hát mögyök föl a garádicsonyokon . . . Mind nagy erős kövek, a küvekön posztó, hogy ne kopjon ... Itt egy ajtó, ott egy ajtó . . . Mindön három lépésnyire egy-egy ajtó . . . Kopogtatok. Várok. Ujfönt kopogtatok . . . Próbálom az ajtót . . . Zárva . . . így sorba mind . . . zárva. No, gondolom itt a sok korpa ! Az urak följebb lösznek. Mögyök följebb, mindig följebb. . Sehogyse akart vége szakadni a garádicsoknak. Eccő oszt mégis . . . Hát amint onnan lenizök . .. No, szöröncse, hogy nem csuszpajzt früstököl- tem . . . Elhúzódok a rácstul, oszt gondótam, a fene ezt a nagy épületöt, ha mo:;t leszakad alattam ! ? Hát csak úgy jó a fal tüvinél lépöget- tem. Látok oszt egy ajtót. Kopogtatok. Hát ott mögin egy asszonyság, de igön szellősen. Mondom neki, hogy mi járatba. Szanazugról, száz embör képviseletében, egy kis korpa irányában, mer’ a biró ur, a jegyző ur. . Aszongya, hogy mönnyek le. Ott lenn van. De mondok ott lenn mög aszonták, hogy itt fönn az első emeletön. Nevetött, oszt aszongya, hogy e mába negyedik emelet. Hogy lőhet itt lakni ? kérdőm. Lőhet, mongya, oszt mögin nevetött. Afféle nevetős asszony, gondótam. Van olyan Hát mondok, akkó lemőgyök. Möntem is Lenn oszt, de nem egészen lenn rá is találtam a korpás urakra. Egy ajtónál ki volt írva: Korpaközpont. így. Aranyos bőtökkel. Iroda, meg holmi kis fehér biléták az ajtón. Kopogtatok Hallgatom, mon- gyák-e, hogy szabad. De semmi. Pedig neszt hallottam belül. Mondok, bemögyök, hisz azér gyüttem. Hát nyitom az ajtót s kívánom a sző JWegyegyülés előtt. Szombaton — december 29-én—tartja Békésvármegye törvényhatósági bizottsága évi negyedik reudes közgyűlését, a melynek meghívóját és tárgysorozatát lapunk más helyén közöljük. A 76 pontból álló tárgysorozat, amelyet az időközben beérkező és a póttárgysorozatba felveendő ügyek fognak kiegészíteni, nagyobb mozgalmat és érdeklődést kiváltó pontot nem foglal magában. A hivatalos lapban szintén közölt, terjedelmes alispánigjelentés kapcsán azonban bő alkalom nyilik arra, hogy a vármegyének közviszonyai tekintetében egyes kívánalmak szóvá tétessenek. A jelentés anyaga a közigazgatási bizottsághoz havonkint beterjesztett — lapunkban közölt — jelentések adatainak összefoglalásából áll és igy annak részletes ismertetését szükségtelennek tartjuk, csupán azt említjük meg, hogy azzal kapcsolatban lesz módjában a törvényhatósági bizottságnak volt kiváló alispánja és főispánja dr. Fábrg Sándor elhalálozása feletti fájdalmának és érdemekben gazdag működéséről való elismerő megemlékezésének kifejezést adni. A közigazgatási bizottság választott tagjai közül ez év végével Haraszti Sándor, dr. Márky János, Morvay Mihály, dr. Török Gfá- bor és Varságh Bélának megbízatása jár le. A törvényhatóság állandó gyakorlata szerint a bizottság régi tagjait szokta újból bizalmával megajándékozni s igy alig hisszük, hogy a választás, kivéve az elhunyt Haraszti Sándor helyére, változást fog okoznia közigazgatási bizottságban. Választásra kerül ezen kívül a közkórházi bizottságban egy tagsági hely, amely évközben megüresedett, valamint újraalakítandó az igazoló választmány, melynek öt tagját a közgyűlés választja, elnökét és három tagját a főispán nevezi ki. Több törvényhatósági átirat országos röncsés jó röggelt, az éccakai nyugodalmakat, merthogy csakugyan voltak ottan. Hat nyolc ur, finom ruhákba, kinek-kinek külön egy-egy kis asztal, papirosok rajta. Mondom oszt a sorom annak, akit legközelebb értem így, úgy .. . Mikó má’ várnám, hogy asszongya: Tarcsa kend a zsákot 1 — hát asszongya, hogy kerüljék beljebb, ott az igazgató ur. Köszöngetök ott az uraknak, az ajtófélen kopogtatok. Ott is urak . . . Mondom a járatom . . . Az öreg kivette szájából a pipát s két felé törölte a bajusza két ágát a kezefejével: — De mit szólaljam tovább ... Semmi! S öklével belevágott a levegőbe. — Hát akkor kigyelmed hiába törte fői magát ? Az öreg szaporán pillogott a bütykös mutató felső-ujját előre meresztette : — Ez az uram, hogy én töreköttem . . . oszt most nincs belátás a többibe . . . Még rám kajabálnak, hogy hun a korpa ? Lössz-e korpa ? Szótlanul ballagtunk a dűlő végéig. Ott az öreg parolára nyújtotta a kezét. Kezelés közben azt mondta: — így az uram . . .! Ilyen világot élünk! — Majd csak fordul . . . — De miko’ .... ' — Hát azt senkise tudja . . . Egy jó kőhajtásnyiról visszafordult az öreg: — Vilmos mögtunná mondani . . .! Nem felelhettem, mert az öreg elsietett . . De különben is mit feleltem volna ?
