Békés, 1916. (48. évfolyam, 1-53. szám)
1916-10-29 / 44. szám
XLVIII. évfolyam Gyula, 1916, október 99 44. szám. Előfizetési árak: Egész évre . 12 K — f Fél évre . 6 K — f Évnegyedre . 3 K — f Hirdetési díj előre fizetendő Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Egyes szám ára 24 fillér. Halottak napja. Az örök nyugalom ünnepe ez. A zugó, rohanó élet közepén egy pillanatnyi nyugvó pont. Azért, hogy kegyeletes érzéssel meglátogassuk azok sírját, akiket a velünk közös <élet megőrölt, feláldozott Akik elhunytak s örök pihenő helyükön nyugosznak. A mi sorsunknak is ez az útja. Mi is áldozatul kivántatunk a küzdelemből álló életnek. Mint annyi millió előttünk és utánunk. Ámde mig a mi sírunkat is felhantolják, addig az emésztő, nagy, nehéz küzdelmek egész sorát: folytonosságát kell elszenvednünk. Az erőfeszítés és a szenvedés viharai tépik meg lelkünket. A vágy s lehetőség s az akarat és az akadályok szirtjei között hajtanak át benniipket a hullámok. Az égetően nagy munka ellenállhatatlan erővel rohanja meg erőinket, s néha lenyomja őket az élet szintje alá, ahol a kétségbeesés ragadja meg elernyedő energiánkat. Itt pedig közel vau a kétségbeesés rokonérzése: a halál, az örök nyugalom vágya. Ha mindig teljesedett volna e vágy, valahányszor életre kelt, már rég kipusztult volna az emberiség. Az élet ereje azonban mindennél nagyobb. Pedig nem látható. Ezer szál — finom láthatatlan szál köti hozzá az embert. Egyenként szakadoznak el lassan, hosszan. Ez történik, mikor csalódunk. Lelkünk valamennyi jó és rossz indulata mind egyenként az élethez köt bennünket. S amiFELELŐS SZERKESZTŐ: KÓlf .V DÁVID. dőn a veszedelem e kötelék megszakításával fenyeget, akkor támad f^l bennünk a riadt ellenállás, aminek életösztön a neve. Az emberi lélekben ez a leghatalmasabb érzés magábau foglal minden értelmet, érzést, akaratot, — lelkünk egész tartalmát. Ma csupa temető egy egész világrész. Mérhetetlen a pusztulás. Az emberek gyászban járnak. Külsőleg is, szivükben is. Szenvedésük határtalan. A nagy vihar tömegesen szakgatja szét a bennünket az élethez kötő szálakat. Gyermekeitől megfosztott anya és apa, szülőtleunó lett gyermek, támasznélkül, özvegyül maradt nő : mi ezeknél megrenditőbb? Ezek csak a legfőbbjei az Istenítéletnek. A romlásnak minő mértéke van még ezentúl is. A gyógyíthatatlan fájdalom, a pótolhatatlan veszteség, a romboló viharnak ezek a csapásai még sem képesek az élet szeretetét kiirtani, mert ez azoknál is hatalmasabb. Amikor elzarándokolunk kedveseink sírjaihoz, e nagy pusztulás idején is csak a szeretetteljes kegyeletet, a nemes emlékezést visszük magunkkal és nem a halál vágyát. A sírnál talán szakgató fájdalom tépi szivünket, de a rideg lakóhelyre, elköltözött szeretteink társául elpihenni még sem kívánunk. A természet — ha megkérdezzük tőle — e nagy életösztönnek is okát adja. Elam- marion azt mondja: A csillagok a mi igazi sugallóink, meghittjeink, barátaink! A szemek, melyek századokról-századokra bámulták őket, a sir éjjelében örök álomra záródtak. NemSzerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése, nova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Megjelenik minden vasárnap sokára lecsukódnak a mieink is. De utánunk, újabb és újabb századokon és ezredeken, a mig csak látó szemek lesznek e földön, a halandók' ezrei mindig fogják bámulni és dicsőíteni őket. Sőt ha feltámadunk a halálból és egy más hazában, más csillagzatban újabb életet élünk: újra látni fogjuk fénylő ragyogásukat, mert á csillagok, , síron innen és síron túl, egyformán a végtelenségről és örökkévalóságról beszélnek nekünk ! Ennek az öntudatlan érzése és ereje tartja kötve az embert'. A végtelenség és örökkévalóság visz végig bennünket az életen, oltja belénk azt a tudatot, hogy bárminő súlyos megpróbáltatást is jelent nekünk a dúló világvihar utjain való járás : ez csak múló dolog. Túléljük mi, túlélik gyermekeink, utódaink s még sok századon át túléli szeretett, imádott hazánk. S azoktól, kik már ott lent pihennek, sem válunk meg örökre : követjük őket s a végtelenségben és örökkévalóságban találkozunk. Szeretetünk addig is az övék. Menekültjeink hazautazása. Nem hiába bíztunk elejétől fogva a magunk és hü szövetségesünk kipróbált csapataiban, mert nyolc heti erős harcok után a menekült lakosság, amely a súlyos megpróbáltatásokat bámulatos lelki erővel viselte, immár megkezdhette az elhagyott otthonába való visszatérést. Városunkból már eddig is számosán utaztak el, de a háztulajdonosok és lakásadók elmulasztották az eltávozott lakókat kijelenteni. A rendőrfőkapitány ezúton is TÁRCA. Kis Márton levele. Irta: Somogyi Imre. „Dicsértessék as Ur szentségös szent neve, Kelt esőn levelem Mindönssentök estve. Édes jó Ssüleim, soraimat ivóm A lövéssárokba’, összegyűrt .papíron. k Hódi:Hág féngénéi íródnak e sorok, Bisong ennél sokat írni most nem fogok. Tudom, éd’s jó anyám sokat sir utánam, Mióta harctérre sodort ki a vággam . . . Most a leiköm ott jár ebben as időben A mi kis falunkban, a mi temetőnkben. Hol a hantok fölött, Horpadt sírok kösött A ggertgák kiggnlnak, S virág-kossorukra forró könngek hullnak. Ott as egéss falu . . . Ha én is ott volnék: A kis Jancsi öcsém sírjára borulnék — Istenem, sokogni jaj de sokat tudnék! De itt mögfagg a kömig as embör ssömébe, Itt nincs ssomorkodás. Itt mindönnek vége. — Hát otthon mi újság? Van-e még sok munka ? Itten garmadával Pnsstul oláh, mnsska. Hallom: ssándékomat ssépen mögelösték, Hogg a sseretömet, Zsófit elkendösték. Nem járhatok többet A házuk tájára, Nem hajolok többet Muskátli-virágos, kicsiny ablakára ! . . . Nehés a harc. Nem baj. Löss ennek is vége, S mint as újság Írja: léssen örök béke. Járok én még otthon csikorgás csizmába, Lössök én még legény — vasárnap a bálba! Hasasegit as Ur engömet is talán, Imádkossék értem édös ssiilö anyám! Kívánok minden jót, Isten igazába Egésség és áldás szálljon a portánkra Üdvösletöm ktídöm a falunkba’ soknak, Benkö szomszédunknak, Köteles sógornak. Es a cimboráknak az alvégi részön, Kikkel nem beszéltem nagyon-naggon régön. A testvéreimet csókolom ezerszer, Gondoljanak rám is néha-néha, egyszer . . . Isten velük, s velem. Levelem bezárom, Maradok hü fiuk A sírig: Kis Máidon.“ * * * Csönd . . . A falevelek egymáshoz simulnak, Percek, órák lassan eltelnek, elmúlnak. Ejfél van. OrváUás. Itt az idő végre: Reákerül a sor Kis Márton honvédre. Virrasst már az őrszem Mmdssent éjszakáján, Megcsillan a holdfény ssuronyos puskáján. S amíg buzgón figyel — ellenségre lesve : Hazafáj a szive, hasafáj a lelke. Egy dörrenés hallik, Golyó süvít rögtön . . . Megmozdul az őrszem, Elterül a földön. Jajszó nélkül meghalt. Katonasors érte, Fölváltja egy másik. Ki búsulna érte?! * * * Megjött a faluba a tábori posta, Sok jó vitézünknek levelét elhozta. Öreg Kis Mártonnak van egy megcímezve. Amint bontogatja, fölvidnl a lelke Leányok, gyermekek körülállják szépen, Könny ragyog az anya bánatos szemében. Örömsugár fénylik az egész családon, Kíváncsian várják: mit irt hát a Márton? Öreg Kis Mártonnak megreszket a hangja, Mikor a levelet hangosan olvassa : „Dicsértessék az Ur szentségös szent neve, Kelt ezön levelem Mindönszentök estve ..." Lapunh: mai száma. © old.a.1.
