Békés, 1916. (48. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-10 / 37. szám
37. szám. XLVIII. évfolyam, Gyula, 1916. szeptember lO. Előfizetési árak: Egész évre . 12 K — f Fél évre . 6 K — f Évnegyedre . 3 K — f Hirdetési dij előre fizetendő Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Egyes szám ára 24 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ : KÓH1V DÁVID. A menekülők. A háború izgalmai sohasem vetettek akkora hullámokat, mint a román hadüzenet és a román orgyilkosok támadása nyomán. A kétszínű, prédaleső nép zsiványtempója s az éhes csikasz ravaszságával való alattomos támadása felháborította tisztességhez szokott lelkünket. Hazai földünk édes testének a megvetett ellenség betolakodásával való beszennyezése ökölbe szorulni késztette kezeinket. De az elmúlt hét látványa: a menekülők megérkezése városunkba, csak elkeseredett bosszuérzetet szülhetett az iránt a nemzet iránt, melynek nyelvrokonait határainkon belül mindig védtük, ápoltuk; saját nemzetünk rovására boldogulni, sőt terjeszkedni, gyarapodni és gazdagodni engedtük. A nagy Romániáról álmodozók azt hitték, végig játszhatják velünk az igazság és hamisság meséjét. A világégésben azonban végre felszabadulhattak eddig lekötött érzéseink és erőink Romániával szemben is, és most majd fordul a kocka. Ebből a világháborúból az igazság fog győzelmesen kikerülni, az pedig a mi győzelmünket jelenti. Az igazság sujtoló karja fog bosszút állani a vad ösztönökkel harcoló, hátulról támadó, orgyilkos nemzetek minden becstelenségéért és a mi nekünk okozott szenvedésekért. S a mig a mi erdélyieink csak menekültek, azok a románok, akik ezt okozták, pusztulni fognak. De érzéseinknek csak egy része az, a melyekről ezekben beszéltünk. Mert első sorban és mindenek felett a részvét az, a mely- lyel Kiskükiillő vármegye igazságügyi hatóságait és egyéb védelmet, hajlékot kereső menekültjeit városunk fogadta. Megdöbbenéssel, részvéttel, együttérzéssel teljes lélekkel láttuk őket a hosszú útról megérkezni, a teherszállító kocsiból kiszállani, ahol ösz- szezsufoltan, meggémberedett tagokkat, zsu- gorogtak férfiak, nők, gyermekek, tehetetlen öregek, némely részük fedetlen kocsiban. — Voltak a kik puszta életükön kivül semmi egyebet meg nem menthettek. Vannak, a kik a menekülőkkel együtt indultak, — de eltűntek. Ma sem tud róluk senki semmit. Családtagok egymást keresik az újságokban. De ez vele jár a pánikszerű meneküléssel mindig. Bizton reméljük és hisszük, hogy a szerető szivek rövidesen egymásra fognak találni. Vigasztaló része az egész képnek az az önzetlenség, az a részvét, szivesség, áldozat készség és segitós, melyben városunk közönsége részesítette a védelemre szorultakat. Az este érkező menekültek mindenike ideiglenes fedél alatt megtalálta a nélkülözött nyugalom első éjszakáján a pihenés, a felüdülés alkalmát s azután a végleges elhelyezkedést is könnyűvé tette a jóindulat önkéntes ajánlkozása. Megjelenik minden vasárnap Nehéz időket élünk. Az életszükségleti cikkekben senki sem bővelkedik. Ám közönségünk mégis fentartás nélkül osztotta meg mindenét a menekülőkkel, hogy ne érezzék az otthon elvesztésének fájdalmát oly súlyosan, hogy szülők gyermekeik gondatlanságát ne nélkülözzék, — hogy az otthont vesztettek — otthont találjanak. Egyek vagyunk most a szenvedésben, de eljön az idő, midőn majd egyek leszünk a diadal mámorában is. Hétszáz menekült Gyulán. Erdélyből lassan és szomorúan egyre jönnek a menekülőkkel telt vonatok, hozzák magukkal a becstelen román szomszéd orvtámadása következtében hontalanná vált erdélyi testvéreinket. Hatóság és társadalom eddig is nagy elismerésre méltó munkával igyekezett a menekültek ügyét intézni, de rövid napok tapasztalatai bebizonyították, hogy a társadalom hatékonyabb támogatására van szükség. A mostani időben igazán nem szükséges szavakkal ecsetelni a társadalom áldozatkészségének szükségességét, mert most csupán a cselekvés, a tett segíthet földönfutó testvéreinken, akik hajlékaikat és minden vagyonukat voltak kénytelenek odahagyni. Mindenki látja tragikus sorsukat, mindenki érzi testvéreink megható sorsában a magyarság egységes bánatát és erőnkről, kitartásunkról, nemzeti érzületünk kiirthatatlan és égő erejéről teszünk tanúságot, ha az erdélyi menekültek sorsát a kezünkbe vesszük. TÁRCA. Somló Sándor. — 1859—1916. — Egy melegszívű, müvészlelkü, gyöngéd érzékenységű ember érverése állott el múlt vasárnap kora hajnalban : Somló Sándor, a Nemzeti Szinház egykori igazgatója, örökös tiszteletbeli tagja, az Országos Színművészed Akádémia direktora vasárnap reggel két órakor hirtelen meghalt. Szivszélhüdés ölte meg ezt a beteg szivet, amelynél rajongóbb, eszményibb, hevülékenyebb, csalódottabb és fájdalmasabb ritkán dobogott és vergődött emberi kebelben. Költő volt és szinész. Már gyönge ifjú korában látomásai voltak, nem e földről valók, misztikus álmai, elepesztő honvágy lihegett benne egy szebb, de nem valós világ után. A tiszta lira tört ki belőle, teljes zengésű sorokban, muzsikáló nmekben, szaggatott, szenvedelmes ritmusokban. De azért erőt vett rajta a másik szenvedelme, a szinészkedés. lesodorta a polgári pályáról, amely az előkelő származású nemes ifjút fényes sikerrel kecsegtette, összetörte bol dogulását a nyílt, sima, egyenes utón; meghasonlásba kergette családjával és megkínálta a komédiás, keserű, fekete, száraz kenyerével. Szinész lett. Elvégezte kimondhatatlan nélkülözések árán, de mindvégig kitüntetéssel a szinésziskolát, kedvelt tanítványa lett Szigligeti Edének és Paulaynak, a nagy Szigeti Józsefnek. És uj pályája uj irányt szabott irói munkásságának is. így lett Somló Sándor drámaíróvá, de mivel útja meg volt jelölve a csillagokban és tehetségére az igazi ihlet ütött pecsétet, tehát a drámában is lirikus maradt, mint eszményképe, Vörösmarty, mint hőn szeretett mestere a ro- manticizmusban, Victor Hugó. A romantikus ifjú a diplomával kezében kivonult az életbe, a magyar vidéki színésznek akkor még nagyon is zajgó és bizonytalan életébe. Csakhamar föltűnt és az elsők közé emelkedett. Szép volt, klasszikus metszésű arca hősök ábrázolására tette hivatottá; behizelgő, lágy, mégis férfias hangja elragadta hallgatóit; lankadatlan szorgalma, egyre növekedő és elmélyedő műveltsége, föladatai iránt való becsvágyó sze- retete tanulmányt csinált minden szerepéből. És mialatt színészi hirneve nőttön nőtt, irói babérai is gyarapodtak. Természetes, hogy Budapestre kellett kerülnie, az ország első színházába. Harmincnégy éyes korában lett a Nemzeti Szinház tagja, az akkoriban tragikusan elhunyt Nagy Imre szerepeinek jó részét ő vette át. Mindig emlékezetes lesz azok előtt, a kik látták, töprengő, a lét problémáin borongó, a metafizika szédületes ösvényeit járó Fausztja, érdekes, bizarr, izgató Keresztelő Jánosa, Sudermann tragédiájában, a mely jóval kisebb értékű volt, mint a magyar szinész alakítása. Somló Sándor, az ember, uj székhelyén hivatásának épp úgy megtalálta érdemei méltatását, mint vidéken. Fölismerték egészen szokatlan terjedelmű és mélységű képzettségét, nagy föladatokra sarkaló ambícióját, lelke odaadó hűségét, baráti ölelésre kitáruló embersze- retetét. Szerették érte és megbecsülték igazgatói és kartársai egyaránt, örvendtek színészi sikerein és megtapsolták koszorús drámáit. Szinte színészi plebiszcitum hivta őt meg 1902-ben a Nemzeti szinház direktori székébe: a felsőbb hatóság a Nemzeti Szinház tagjainak egy értelemmel megnyilvánult kívánságát tisztelte meg azzal, hogy kinevezte. Hat évig állt ennek a színháznak élén. Itt is iró volt, művész volt, lelkes és rajongó, a naiv- ságig hivő és csaknem az öngyilkosságig föláldozó. Intellektuális képességének mértékét tekintve, senki nálánál külömb igazgatója ennek az intézetnek nem volt, talán még Bajza és Szigligeti sem. A vasenergia hiányzott belőle, az érdekek, hiúságok, jogtalan törekvések széjjelta- posásához szükséges kíméletlenség. Nagyon is jó völt és ezt nagyon is tudták, akik rést ütöttek igazgatói akaratán és a maguk akaratát vitték be a direktori székbe. Somló Sándor 1907-ben a Szinmüvészeti Akadémia igazgatója lett, 1908-ban megvált a Nemzeti Szinház igazgatójának tövissel kipárnázott székétől. Azóta csak iskolájáért és növendékeinek élt. Kiapadhatatlan jósága, elnézése s lankadást nem ismerő buzgalma most újra, ezen az utolsó fordulón is megszerezte számára azok igaz szeretetét, akiknek körében élt. De most fiatalok vették körül, lelkes fiuk, rajongó, minden Xja.p'u.nJs mai száma © old.a.1.
