Békés, 1915. (47. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-04 / 14. szám
2 Békés 1915 április 4. nem volna olyan zavartalan öröm a szivekben, mint máskor, mikor hus- vétot ünnepelünk? . . . Talán meg- homályosult hitünk csillaga; vagy hervadoz reménységünk; vagy ham- vadozni kezd szeretetünk lángja? . . . Óh nem, e jelenség oka nem ez!... Nem csak keresztyének, de emberek is vagyunk. Ezért van az, hogy ma örömnapunk sem oly fényes, ragyogó, mert hitünk, reménységünk, szeretetünk csillagára önkénytelenül is felhőfoszlány ül; húsvéti örömét szivünknek az aggodalomérzete ürömcseppel vegyíti . . . Mig mi itthon husvétot ünnepiünk : fiaink, testvéreink, szivünk drága kincsei „küzdve küzdenek“ a csatasikon, „harcot harcolnak“ hazánkért, szabadságunkért, életünkért s mindazért, ami nekünk becses, értékes . . . Sok szüle gyermekét, hitves hitvesét, gyermek szülőjét gyászolja; sok családnak elborult boldogság napja; ezreknek ajkán megrezdül a sóhaj: „Uram! tarts meg minket mert elveszünk!“ . . . De mert nem csak keresztyének, de emberek is vagyunk, egyszersmind nem csak emberek, de keresztyének is vagyunk . . . Ugyanazért hallgassunk Jézus szavára: „Mit féltek óh kiesinvhitüek!“ Jusson eszünkbe, hogy: „Krisztus is szenvedett tiérettetek, néktek példát adván, hogy az ő nyomdokait kövessétek“ . . . Ne feledjük, hogy vihar után tisztul a lég; szenvedések tüze próbálja meg az erőt, harcot a béke követi. A mindenható Isten hatalmas ereje megadja nekünk a fényes győzelem babérát, örömét, boldogságát, ha hitben, reménységben, szeretetben állandóan gazdagok leszünk s a reánk váró kötelességeinket Isten, haza, embertársaink iránt híven teljesítjük ! , . . „Imádkozzunk és dolgozzunk!“ így lehet — még a mostani nehéz időkben is — igaz boldogságot adó a mi húsvéti ünneplésünk! Dombi Lajos. Egy háborús eset. Itt történt a szomszédban. Csabán. De történhetett volna nálunk is, meg széles Magyarország másik, akármelyik helyiségében is. Mert hát gyarló az ember még a rendes környülállások közepette is, hát még a mai zűrzavaros világban, amikor egy-egy lelketlen ember bolond ötlete nem ezer, hanem milliók meg milliók szivében támaszt le nem nyűgözhető rémületet. Házról- házra, tanyáról-tanyára terjed a hir: „Hallották kendtek ?“ „No, mi a má’ mögin ?“ — kérdezik megdöbbenve. S aztán fölsirva a friss újságot tovább adják. Legtöbbnyire föleresztve, megfűszerezve, A negyedik-ötödik hirátadó, amelyiknek egy kissé temperamentumosabb a vére, már esküdözik is a maga újságja mellett, hogy igy igaz, úgy igaz. A legbiztosabb forrásból tudja. Nono. Ott volt, ahol beszélték. A „párnákat“ összeszedik puskapornak. Az köll a 42-ősbe 1 A kormány potom áron töszi rá a kézit. Hát csak ebbe vágni a párna pocsékolásnak. Ilyenkor aztán akad egy-egy jó,lelkű ember aki egy koronát vagy még kettőt is ad kilójáért, hogy felebarátját a hínárból kihúzza. Szórványosan kerülköznek azonban olyan emberek, akik nem egykönnyen ülnek föl a mesének. Ezek azonban, mint a jó vackor magpuhittatódnak. Bizony, bizony ma úgy állunk bátyám-uram, meg nénémasszony, hogy a pénz, amelyik nem lössz billogos, az semmivé válik. „Billogos ?“ Nono. Hát nem tudja kend ? A Kossuth bankóknak is az volt az átka ! Az én öregapámnak is akkor veszött oda mindöne ! (Igaz, hogy semmije se volt) A billog . . . Úgy a. Minden egyes darab pénzt, legyen az bankó vagy ezüst, de még a rezet is, le kell billogoltatni az adóhivatalba ... Ki gyön erre a pöcsét, ha ma nem, hát holnap. Csak várni köll rá. Hát ez valami. De van ennél erősebb húr is, melynek a hangja megremegteti még a legkérgesebb szivü ember lelkét is. összeszedik a gyerekeket, fiukat, leányokat. Négytől tizenötévesig s kiviszik őket mind egy szálig Amerika országába. E má’ szent! A hajók is ki vannak már árendálva! Ennek a mesének aztán az a csattanója, hogy odakint fölnevelik ezt a nemzedéket jó magyarnak s ha majd megérnek, ők bánnak el valójában és voltaképpen a nagy muszka ármádiával. . . . Addig mi tartjuk őket! De hát mi történt Csabán ? Az ami mindenütt. A föld népe mintha csak parancsszóra történt volna, gyűjteni kezdte az ezüst pénzt, de olyan mohón, olyan nagy odaadással, hogy az egy-két, öt koronásokat mintha csak a föld nyelte volna el, pár hét alatt nem lehetett forgalomba találni. Az a bizonyos gazda ember, akiről ez az ének szói, amint puskaporossá kezdett válni a levegő, azonnal nyakába vette a nagy falut s* gyűjtéshez látott. Sorra járta a boltokat. Váltott és váltott. A kis költség szaporodott szépen. Hamarosan megtelt egy jó öreg fazék, aztán a második, majd a harmadik. Nagy öröm ez. Hej, de nagy gond is ! Mert hát hol tartsa az ember ? Strózsákban ? Kotu alatt, ászok mögött Azt nem mondják, hogy mi lenne akkor, mert az úgyis magától értetődik. Nagyvég István a pipát kiveszi a szájából, amiből az következik, hogy most ő teszi le a garast. István gazda megszokta még parádés kocsis korában, hogyha beszédre ereszti a száját, hát a pipa sohase tisztelenkedik a bajusza alatt, aminek megvan még az az előnye is, hogy beszéd közben a szárral nyomatékokat lehet adni a szónak. — Csak má’ a Vörös Pista kapkodna a térdekalácsához . . . — Hm! Tudnivaló, hogy Vörös Pista térdekalácsá- nál nincs jobb időmutató hat vármegye határában. Kele János megnyugtatja a jó szomszédokat. — Nem köll félni embörök. A Vörös koma ma délután má’ a fogai között szíttá a levegőt! — Igaz ? — Úgy igaz a’ ! Ez hát nagy lelki megnyugovás. Ellenben itt a másik baj, ami épp ott veri, ahol az eső .. Vagy még fölözi is A gyerekek, akik oda vannak muszkára, rácra. Hol, merre? Azt nem lehet tudni. Az újságok ugyan magyarázzák. Most itt, most ott. De hát ki hisz az újságnak? Annyi azonban egészen bizonyos, hogy nagy, erős tü- tekedések történhetnek különösen a fölső gráni- con, mert a muszka irdatlan nagy sokaságú násznép. Senye Mihály teszi föl az első kérdést: — Hogy állunk ? Az emberek valamennyien Tobai Andrásra • tekintenek. Nono. Tobai tegnap benn járt a városban, tehát csak ő adhat a föltett kérdésre legautentikusabb feleletet. Amit meg is ad. — Nem is olyan rosszul ! — mondja Tobai — Hogy-hogy? — Hát úgy, hogy a muszka császár irt a mi öreg királyunknak. Ez már nagy sor. A szegény ember levelezése se hiábavaló munka. Hát még a királyok ! Amikor azok a kardhoz szokott markukba pennát vesznek, az már igazán csak nagy sor. S éppen egymást levelezik. — Szorul! — veti föl vastag szemöldökeit Sós Pál. A többiek is egyazonképpen vélekednek, de azért mégis megkérdezik : — Mit irt ? — Mit? — Na . . . — Nem igön irt az semmit . . . — Hát? . . , — Csak épp annyit tött a papirosra, hogy öt. — Öt? — Azt is számmal . . . — Numerus ? — Az a’ . . . Az emberek csóválgatják a fejüket, miközben Tobai tovább szövi a fonalat: — Az ötös numerus pedig azt magyarázza egész világosan, hogy öt esztendő. Már mint a béke ! Nagyvég István kibillenti kajla bajusza alól a diófaszáras készséget, de Tobai nem engedi szóhoz. — Erre őfelsége kapta magát s az ötösnek utána kanyaritott egy nullát, oszt’ úgy küldte vissza a levelet. Azaz vagy ötven, vagy semmi .. — A süvegek meg-mártatódnak a levegőben. — Jó tötte ! Csak az öreg Kele János tiltakozik : — Én nem pártolom. Ha engöm kérdöz mög őfelsége, hát én lebeszéltem volna . . . — Mér ? — Mer’ nem ér semmit! Még az asszonyok is mind odafigyelnek most az öregre. Ami magyarázható. Olyan nagy világokat élt és sokat tapasztalt ember kevés van a föld hátán, mint az öreg. Külső országokat is járt, börtönt is ült több izromban Amellett ritka besrédű, de amit mond, annak van teteje. Az ilyen embert nagyon érdemes hallgatni. Öreg Kele János némi hümmögés után kimondja: — Többet érne mindannál a Brunszvig kargya ! Az emberek beleegyezően bólintanak : — Hja! A Brunszvig kargya . . . Mert úgy értse meg minden járatlan ember, hogy Brunszvig királynak, aki a história szerint régöstelen régönéit, volt egy rozsdás kard-, ja, aki annak idején az égből esett s akinek olyan természete volt, hogy csak annyit kellett neki mondani : „Vágjad kicsi kardom, vágjad !“ Mire a jó kis szerszám munkához látott s úgy lekaszabolta az útjába esó népeket, hogy az csoda. Hát egy ilyen kard, nevezetesen a Brunszvig kardja most sokat érne, az világos. Az emberek magukba mélyedve fontolgatják, hogy mi is történne akkor, hogy is történne, ha az a jó kis kard . . . Előbb Galíciába kellene vinni, azután le Szerbiába ...
