Békés, 1915. (47. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-01 / 1. szám

XLVII. évfolyam Gyula, 1915 január 1 1. szám. Előfizetési árak: Egész évre ____ 10 K — f Fé l évre_ ____ 5 K — f év negyedre____ 2 K 50 f Hi rdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közle­mények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissfí1. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Újév. A nagy idők percmutatója egy vonalkával odább szökött: 1914 helyett most az 1915-öt mutatja. Az évfordulón szokásszerüen, kissé ba­bonásan is kívánjuk egymásnak a boldog újévet, ám ez el nem oltja a világot lievitő és emésztő nagy tüzet. Nem oltja benső nyugtalanságun­kat és vágyunkat a sóvárgott béke után, ame­lyet csak most becsülünk igazán, mikor elvesz­tettük. A ránk következő évtől az emberi aggo­dalom nem vár semmi egyebet, mint a háború megszűnését. Ha beváltja ezt a várakozást, kedvesebb lesz, mint előtte tiz békés esztendő. De beváltja-e ? mert oly nagy mérkőzés folyik az európai csatatereken, hogy szinte az igazi ellenfeleket is alig tudjuk felismerni. A mérkőző és mozgató nagy erőket sze­mélyesítő ellenfelek s a háború körülményei felett gondolkozva eszünkbe jut Néró császár, a hatalmas nagy római birodalom ura. Az élet legfelső csucsáu állott, parancsoló és rendelkező hatalommal a birodalom tágas határai között. Elet és halál ura. Amit ember kényelemben, gyönyörben, hatalomban, dicsőségben kivánbat és elérhet, az mind együtt járt császári trón­jával. De ő leszállóit erről a trónról, hogy ne csak a császár, hanem a költő, a gladiator, a kocsiversenyző dicsőségét is élvezze. Udvaron­cai, szolgái előtt, rózsakoszorus, mámoros fej­jel szavalta selejtes költeményeit. A cirkusz porondján a kocsiverseny és a gladiátorok bő­sének ünnepeltette magát. Majd felgyujtatta az örök várost: Rómát s egy szinészies jelenet­ben a lobogó lángok fénye mellett mint a nép atyja szavalta el orátioját a jövendő szebb Rómáról és a gaz keresztyénekről, a tűzvész okozóiról. A józan kortársak és a bámuló utókor méltán fűzték a komédiás, kegyetlen császár viselkedéséhez ezt a kérdést: quo vadis? Hova törekszel, mit akarsz ember? Ugyanazok a dolgok más alakban ismét­lődni szoktak. Mi is bátran kérdezhetjük e háborúnak két résztvevőjétől: quo vadis? Első sorban Franciaországtól. Attól a Franciaországtól, mely a kultúrának egész légió lángelmét adott, mely a forrongó feltaláló elme annyi áldásával ajándékozta meg a világot, mely az állami és emberi társas élet viszony­lagosan tökéletessé kialakulását minden fázi­sában kezdeményezte és saját nemzetén átvi- barzott forradalmakkal megérlelte, mely nagy volt, első volt irodalomban, művészetben, há­borúban, első tényező volt hatalmas génijével mindabban, amit a haladás teremtett. Franciaország betöltötte hivatását a nem­zetek sorában. Ereje kimerülőben, még most is pompás hatalmas törzse korhadóban. Ámde a méltóságos császári szerep, melyet a civilizáció előbbrevitelében játszott, nem elég neki. A reváns , lidércfénye csábítja, leszáll trónjáról, hogy a cirkusz porondján gladiátorként régi dicsőségét mímelhesse. Az orosz bordákkal kar­öltve hadat üzen annak a műveltségnek, mely­nek oly mesteri építőművésze volt. Felgyújtja Rómát, mint a komédiás császár. Tőle is csodálkozva kérdezhetjük: quo vadis ? Hová törekszel még ezután is ? És ott van Albion. A világon uralkodni vágyó kalmár nép. Hatalmas erejű nemzet ta­lán, mely energiájával, túláradó geniejével hi­vatva van uj képet adni a világ arculatának? Nem. A ruha- és iparművészet divatján kívül az emberiség uapi szükségletét kielégítő kereskedelem hőse ő, aki Európa fiait spor­tolni tanította. De vajon pénz, divat és sport olyan tényezők-e, melyek világuralmat alapitani vaunak hivatva? Nos hát Angliától is nem joggal kérdez­hetjük-e : hova törekszel? A badmivelő felek közül tehát a német és szövetségesei, valamint az orosz maradnak meg ellenfeleknek, akiket a történelmi szük­ség kényszerit komoly leszámolásra. A germán faj hatalmas möveltsége küzd itt az orosz ko­losszus müveletlenségével. A német teremtő, conserváló ereje, csodálatos energiája állott szembe az emberi műveltség megvédésére e harcban az orosz eleven erejével, mely egy vi­lágot akar elönteni műveletlen muszka despo- tismussal. Hogy' kié lesz a diadal, az nem kétséges. A német oroszlán hátába kapott aDgol és fran­cia vérebeket nem lesz nehéz lerázni, a köny- nyü fajsúlyú, a 4világuralom éretlen gyümölcse után kapkodó orosz pedig megszégyenülten fog T A H C A. Kolera a tiizvonalban. Irta: Péczely József. Afféle cingár, sápadtképü cigány legény volt. Eleinte a nagy bőgőt hordozta a banda után. Az­tán, hogy emberkedett s megnősült, no meg, hogy a Ferke bőgős elpusztult valami szárazbetegségben, hát beleöröködött a nagybőgősi hivatalába. Azt mondják, hogy igen értett hozzá. Már mint a nagy­bőgőhöz. A társai ráhitelnek bármikor. A mulatós emberek is. Hogy mi volt a becsületes neve, azt kevesen tudják. Csak Kolera. Így hívták. Az egész falu. A banda is. Onnan ragadhatott rá ez a szokat­lanul furcsa név, hogy olyan igen ijedt képe volt. Egyébként, ha úgy jött a sor, hát vályogot vetett a falu végén. Főként nyáron, amikor az em­berek nemigen érnek rá a mulatozásra. Kolera eb­ben is szakember volt. Az építőmesterek pár ha­tossal mindig többet adtak a Kolera vályogjáért, azt tartották róla, hogy többet ér a rossz téglánál. Amiben nekik lehet igazuk. Tudta ezt az egész falu. Így aztán, mint a jó munkás embert szokás, megbecsülték. Különösen azok, akik vályogot ke­restek. A gyerekek már más véleménnyel voltak. Ami nem csoda. „Gyüna Kolera!“ Ezzel az ijeszt­getéssel nőttek ki a kantusból. Féltek tőle. Azonban jött a háború. Fölfordult minden. Székibe, hosszába. Megremegett, megrázkódott az egész föld. Erős szele megcsapdosta az embereket, akik átalakultak, kiformálódtak. Fölöltötték az igazi valójukat. — El kell menni! Ez a kiáltás tört fel az emberek leikéből. — Mindenkinek . . . Természetesnek tartották, hogy mindenkinek, mert a muszka irdatlan nagy sokaságu pásznép. Mindenkinek. Aki csak a kezét-lábát birja. A haza kívánja, meg a jó öreg király ... Ki maradna ilyenkor otthon a falu csúfjára, szégyenére . . . ? S mégis, amikor hire futott, hogy a Kolera is be­állt katonának, hát csak eláll a falu szeme-szája. No, ezt senkisem hitte volna . . . — Még a Kolera is ! ? Az emberek évődtek. — Jó lösz muszka ijesztőnek! Egyik-másik meg is toldta : — Ha mögláttyák a muszkák, hát eccöribe azt hiszik, hogy gyün az valóságos kolera, oszt ivarc, elszelelnek! Amire Sebestyén Péter azt mondta: — De iszen nem addig van a! Nem azért mögyök én oda, hogy a színit se lássam. Addig ugyan ne szaladjon mög egy se, amig én egy-két szót nem váltok velük . . . — Puskaszót ? Péter előre nyújtotta a nyakát s úgy értel­mezte ki a kívánságát: — Leginkább is bajonett szót! S mentek az emberek, mentek. Füzérenként. Százával, ezrével. A dolgos munkás kezek letették a kapákat, kaszákat. Katona mundérba bújtak. A falu kiürült. * Hogy a Kolera, hogy viselkedett a háború­ban, az nemsokára kitudódott, még pedig Sebes­tyén Péter leveléből . . . Megirta haza a fe­leségének . . . Kulikovnál történt. Eladdig már 9 nagy ütkö­zetben vettek részt Sebestyén Péterék. Köztük ter­mészetesen Kolera is Napokon, éjszakákon át benn a tűzben, ahova úgy hulltak a golyók, srapnellek, gránátok, mint a záporeső Biz az nem tréfa dolog Eleinte szokatlan volt. Tagadhatatlan, hogy össze- összehuzodott a belső részük a furcsa fütyentge- tésekre, bugásokra, roppanásokra, de aztán meg­barátkoztak vele. Sebestyén Péter szerint úgy meg lehet azt szokni, mint a pipát. Hosszabb pihenés után már szinte áhítozik az ember utána. Aminek az a fogója, hogy vissza lehet feleselgetni. No Pé­terék feleselgettek is minden alkalommal. Olyan arányosan lőttek, hogy a muszkák nem állották a melegít. Kézi tusára egyszer sem kerülhetett a sor. A gyávák . . . Történt, nem is egyszer, hogy a nagy lövöl­dözésben megéheztek, megszomjuhoztak, avagy a patronok fogyatkoztak meg a rajvonalban, ilyenkor csak Kolerának kellett szólni s az úgy el cigány­kerekezett hátrafelé a municiós szekerekhez, mint a jó förgeteg. Kis idők múltán már jött vissza s csak úgy görnyedt a profuntok, meg a patronok

Next

/
Thumbnails
Contents