Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-09-28 / 39. szám

Békés

1913 szeptember 28.

2

Taxiügy.

Eötvös és a tanítóság.

Hálás kegyelettel adózott Békésvármegye tanítósága a halhatatlan szellemű Eötvösünk el nem múló érdemeinek születése 100-ik éves évfordulóján.

Eötvös nevét emliteni annyi, mint hódolni szellemének — a leggazdagabb, legmagasabb röptű, legnemesebb szellemek egyikének, amiket magyar föld valaha teremtett. . »Ez a szellem közös kincse és büszkesége minden magyarnak.« Nekünk a nemzeti kultúra, a közoktatás szerény munkásainak, több: »világitó tüzoszlopunk a pusztaságban az Ígéret földje felé.« — »Neuünk életszükségünk az, hogy keressük az érintkezést Eötvös szellemével és hogy benne egyesülni törekedjünk.«

Nem véletlen tehát, hogy segélyalapunk Eötvös nevet visel. Hálája és kegyelete jeléül létesítette a haza tanítósága ezt az alapot és elnevezte azt »Eötvös-alapnak.« — Nagy Eötvös Józsefnek ez az első » emlékjele /«

Ezen alap 25 éves fennállásának évfordulóját azzal ünnepelte, hogy lerakta alapját a budapesti »Tanítók Eerencz József házának« és nemsokára a kolozsvári »Tanítók Hunyadi házának.«

Az eszme a magyar tanítóság kartársi szeretekének országos jellegű jótékony intézményben való tömörülésének az eszméje 1870-ben fogantatott meg annak az agyában, akiről találóan jegyezte meg egy gyűlés alkalmával az egyik előadó, hogy »a szivével gondolkozik és az agyával érez« s aki 29 éven éven át buzdított, lelkesített, agitált, kérvényezett, hogy a magyar tanítóságnak közvagyont szerezzen. Péterfy Sándornak hívták ezt a lelkes tanítót, aki most ez évben halt meg a magyar tanítóság nagy fájdalmára.

1870-ben, a XIX. általános német tanító gyűlésen, Bécsben fogamzott meg lelkében az emberbaráti eszme, amelyet élete tartalmává, munkássága céljává tett. Ott hallott a német kartársaktól, a németországi tanítók »Pestallozi alapjárul«, mely évenként tömérdek tanító özvegyét es árváját segélyezi. Megfogamzott benne a gondolat, hogy hasonló jótékony intézetet lehetne és kellene a magyar- országi néptanítóknak is létrehozniok.

Közölte az eszmét többekkel, de bizony akadtak közöttük többen kételkedők, akik az öntudatára még nem ébredt magyar tanítóságot, azt az akkor »oldott kévét* még gyöngének Ítélték ily nagy föl adat végrehajtására. Péterfy lelkében azonban az apostolok hite lobbant lángra. Az I. egyetemes tanitógyülés második rendes ülésén már megtette indítványát, melynek értelmében Magyarország néptanítóit oly országos egyesületben kívánta egyesíteni, mely főcéljának a tanítók árváit befogadó árvaház fentartását tekintené.

Azt olvasom az akkori följegyzésekben, hogy az, ami ma a tanítóság öntudatra ébredésének kornyilvánult meg: úgy még senki sem aknázta ki a mise textus drámai helyzeteit, mint a Mátyás templom maestroja és csak Demény az, akit vele a miseszerzés terén össze lehetne hasonlítani. Felejthetetlen hatást gyakorolt mindenkoron az: „Et incarnatus est“ megzenésítése, mint egy kiváló zenebirálónk mondja : „a szövegben rejlő hangulat megfestése senkinek sem sikerült úgy, mint Vav- rinecz Mórnak.“ Miséi úgy hazánkban, mint külföldön több kóruson hangzottak fel. Egyet, az e-moll misét, a legegységesebb és tán legszebb miséjét azon alkalommal, hogy 20 éves karnagyi jubileumán a pápa Pro ecclesia et pontifice érdemrenddel tüntette ki, tisztelői ki is adták (1906). Úgy kellett ellopnunk a partitúrát, mert Vavrinecz szerénységében soha sem egyezett volna bele a kiadásba. Miséi mindenesetre igen nehezek, de viszont oly hatalmas erő, fenség nyilvánul meg bennük, hogy a betanítás nehézsége százszorosán megtérül.

De nemcsak miséivel, symphoniáival aratott babérokat, operáit is méltányolta a közönség. 1887—91. években az Ember tragédiája alapján megírta Éva cimü operáját, amelyet Zichy készséggel fogadott el, de mivel az a tenor, akinek Vavrinecz a szerepet szánta, kidőlt, visszavonta operáját és hozzáfogott a tenorszerep átírásához. 1892-ben megírta egyfelvonásos operáját, a Rosa- mundát, amelyet úgy Majna-Frankfurtban, mint 1900-ban Budapesten nagy hatással adtak. Még nagyobb sikert aratott négyfelvonásos zenedrámájával „Ratcliffal“, amelyet először 1895. február 28-án adtak elő a prágai német színházban. Az opera lelkes fogadtatásban részesült, „a hatást, amelyet a zene, a nagyszerű szerelés elért, meghaszakában hihetetlennek hangzik — az indítvány nem talált visszhangra. — A gyűlésnek egyetlen tagja sem reflektált még csak egy árva szóval sem az indítványnak a tanítók árvaházának felállítását célzó részére.

Péterjyt nem kedvetlenítette el ez a bal siker. Eszméjét nem ejtette el, sőt szivének mélyével ápolta, éltette. Nagy Eötvösnek 1871. február 2-án bekövetkezett halála után elhatározta, hogy az akkor még csak szivében élt jótékony intézményt Eötvös nagy nevével hozza összeköttetésbe. Tanítói jótékony intézmény létesítésének vágyát fokozta még benne az 1874. év vége felé az a körülmény is, hogy az akkori bécsi pénzválság következtében néhány budi-, pesti nagykereskedő, akiknek gyermekeik mellé ő szokott volt az egyetemen tanuló tanitó-gyermekek közül házi nevelőt ajánlani — megváltozott anyagi körülményeik miatt, a náluk alkalmazott szegenv- sorsu ifjakat elbocsátották és Péterfy nem volt képes vidéki kartársai jelesen tanuló fiainak semmiféle jövedelmi forrást nyitni.

Ebben az időben szavazott meg a II. egyetemes tanitógyülés végrehajtó-bizottsága Péterfynek a gyűlés naplójának szerkesztéséért 200 forintot s ezzel a pénzzel vetette meg Péterfy Sándor az Eötvös nevéről elnevezett tanítói intézménynek az alapját. »Az Eötvös-alap első pénze Péterfy tollának a keresménye volt.«

Hogy miért kapcsolta össze a tanítóság országos jellegű jótékony intézményét Eötvösünk dicső nevével, arról maga Péterfy igy nyilatkozik : »Erre a többi természetes ok mellett annak a körülménynek is határozott befolyása volt, hogy a magyar nemzet éppen abban az időben készült Eötvös József bárónak emlékszobrot emelni. Természetesnek Ítéltem ugyanis én azt, hogy ugyanakkor, midőn az egész nemzet kifejezést ad nagy fia iránt érzett kegyeletének, a magyar haza összes néptanítói se feledkezzenek meg a nemzet szerető magyar állam- férfiúról. Bizonyságot kívánt a világ előtt szolgáltatni arra nézve, hogy a nemzetek sorsát intéző Isten nem hasztalanul küldi prófétáit a magyar nemzethez, mert még a magyar állam legkisebb tényezői, a néptanitók is fölakarják és föltudják fogni a magyar nemzet, a haza javát. Hirdetni óhajtottam, hogy a magyar nemzet ősi erénye a hűség és a hála azok iránt, akik jóttevői e hazának, élénken él bennünk is, hogy a néptanítók itt együtt éreznek és együtt sírnak a nemzettel és áttudják és át- akarják plántálni a nép sarjadékának leikébe a saját lelkűkben is élő nemzeti kőzérzület nemes erkölcseit. Be akartam az ország és annak minden nagyra hivatott fia előtt bizonyítani, hogy azok, akik a nemzet zömét a népiskolában nevelik, amily szerény, épen olyan életerős tagjai annajj a munkás- osztálynak, mely ama nagy alkotmány építése, védelmise és szépítése körül foglalatoskodik, melynek haza a neve. Tanúságot véltem szolgáltatni továbbá arról, hogy a magyar néptanítóság is teljeladt minden várakozást . . . Vavrinecz maga dirigált s mint a zenekar vezetője nagy tudást, ritka finom érzést és áttekintő, uralkodó tehetségének fényes bizonyítékát adta.“ így hangzik a német kritika, amely mindenesetre nem elfogult a magyar szerző előnyére.

Mikor e sorok íróját azután, hogy egyetemi hallgató korában Vavrinecztől zeneszerzést tanult, megbízták a nagyszombati főgimnázium énekkarának vezetésével, a nagy mester, látva az ifjúsági karok müsori mizériáit, szebbnél-szebb dolgokat irt ez ifjúsági kar részére. Leghatásosabb „a“ moll miséje, obiigát orgonakisérettel, amelyet 1900. február 12-én maga dirigált a nagyszombati invalidus templomban (Pázmány építette egyetemi templomnak). Ugyancsak az ő kérésére irta a többek között Benedicta es tu, Tu es Petrus, Kard és kereszt, Ötvenedik zsoltár cimü karokat, amelyeket hangversenyeinken a gyulai közönség nagy elismeréssel fogadott. Megírta Nuszbek Sándor buzdító soraira a gyulai énekkar Jelszavát is, amelyet azóta az értesítő révén sok énekkar vett át.

Tanára volt a nemzeti zenedének, a Ferenc József intézetnek és éveken igazgatta a budavári zeneiskolát is. Látván, mily kevés a tanulmányi célokat szolgáló zongora darab, „Vadrózsák“ címen szebbnél-szebb darabokkal gazdagította a magyar zeneirodalmat. Az utolsó években tanítványai használatára rövid füzetekben kiadott Összhangzattant irt, amely a Harmónia-cégnél jelent meg.

De nemcsak sokoldalú, gazdag, intenzív működésével szerzett érdemeket, hanem avval is, hogy szeretettel karolta fel mindazokat, akikben tehetséget, jóakaratot fedezett fel. Klement, Hoppe, Desen át van hatva azon hittől, hogy »Magyarország nem volt, hanem lesz ti És hogy e hittől vezéreltetve a saját példájukkal is úgy nevelik ők az ifjúságot , hogy még a népiskolás gyermekek ajkán is imádsággá válik nemzetünk nagyjainak a neve és tetteik a nép előtt is ismeretessé tétetvén, követésre méltó hazaszeretetük és hűségük a kegyelet által megszerzett példaként ragyog.«

Tisztában állt előtte az Eötvös-alap eszméjének megvalósítása által eszközlendő célok mindegyike,_ végre 1875. év elején hozzáfogott a munkához. Fölhívást intézett az ország tanítóságához az Eötvös-alap létesítése tárgyában. Várta indítványára vonatkozólag az ország minden részéről kapott véleményeket és ezeknek alapján elkészítette a részletes alapszabálytervezetet. Előmunkálatai megtételéről aztan jelentést tett a II. egyetemes tanitógyülés ötvenes bizottságának. Majd a III. egyetemes tanitógyülés elé került az ügy, mely megbízta a II. egyetemes gyűlés ötvenes bizottságát az eszme megalakításával. Elkészült a végleges tervezet és szerveztetek az úgynevezett Eötvös-alap gyűjtő tisztsége. Aztán nemsokára az »ige testté lön«.

így indult meg a kartársi szeretetnek az a nemes munkája, amely ma már oly nagy sikert tud felmutatni, mint amilyen a Tanítók Házának létesítése.

Sokat kellett Péterfy Sándornak és társainak fáradozniok, még az Eötvös-alapot a mai hatalmára emelhették. Sok közöny jegét kellett megtőrniök buzdítással, rábeszéléssel, kéregetéssel, példákat szolgáló személyi áldozatokkal, sőt nem egyszer korho- lással is. Mert — fájdalom — a magyar tanítók csak nehezen értették meg az igét, amely 25 évi munka után mégis csak diadalmaskodott. Az idők jobbra fordultak s a jelek után ítélhető, hogy a közel jövőben már miuden tanító kiveszi a részét az Eötvös-alap céljainak elérésében. De a nagyközönség szimpátiája is örvendetes mértékben fordult a mi Eötvös alapunk felé.

A Békésvármegyei Általános Tanítóegyesület által most szeptember 13-án Gyulán rendezett Eotvös- ünnepély tiszta jövedelmét is ezen jótékonysági intézmény gyarapítására fordítjuk. A szeretet oltárára elhoztuk filléreinket akkor, mikor az Eötvös-ünne- pélyre megváltottuk a jegyet. S mivel szegények vagyunk — kegyes adományokért a társadalomhoz fordultunk — jelezvén a meghívón, hogy e célra felülfizetéseket köszönettel elfogadunk.

Kérésünket a nemes lelkek meg is tették . . . Itt örökítem meg azon tisztelt vendégeinknek a nevét, akik a szeptember 13-iki gyulai Eötvös-ünne- pélyen felülfizetéseikkel Eötvös-alapunk gyarapításához hozzájárultak: Mikler Sándor, Dobay Ferenc, Weisz Mór 20 -20 kor. özv. gróf Almásy Kálmánná (Kétegyháza), 12 kor. Nádor Adolf (Tót- komlás), Békéscsabai Takarékpénztár-egyesület 10-10 kor. Dr. Lindenberger János, Reisner Arthur 8—8 kor. Dombi Lajos, dr. Horváth Dezső, dr. Lovich

mény, Kasits stb. mind az ő pártfogása, felkarolása révén jutottak a nagyközönség elé, ő buzdította, bátoiitotta őket alkotásra és legszebb kompozícióit is levette a műsorról, ha arról volt szó, hogy valamely fiatal tehetség müvét mutassa be a budavári templomban.

Nagy volt mint zeneszerző, még nagyobb volt mint ember. Ha nem ragyogott úgy, mint azt tehetsége után várni lehetett volna, rajta múlott. A világért sem tett volna a maga érdekében egy lépést sem, csendes rezignációval nézte más, sokkal kisebb embereknek sikereit. Csak bizalmas barátainak panaszolta el, hogy „ime ő, aki mindvégig arról álmodozott, hogy nagy zenekar élén lelkesülhessen a mások s talán a maga müvei előadásán és igy lehessen hirdetője a magyar zeneművészetnek, oly zenekar élén működik, amelyben 1, mondd egy szál szekundhegedüs van“.

Halála szinte váratlanul jött. Lappangó rákbaja julius 26-án kitört (még 19-én dirigált). Aug. elsején még irt nekem, hogy megnyugtasson s már 16-án reggel egy újabb vérömlés véget szakított munkában, sikerekben, erényekben gazdag életének. De hát ez a nagyok sora, hogy elevenen nem léphetnek a halhatatlanság csarnokaiba. A porhüvelynek le kell omlania, hogy megnyíljanak a halhatatlanság kapui. Vavrinecz ott áll most valamennyi idők nagyjai között — irigység, kicsinyeskedés nem férkőzhetik hozzá többé. S ha megint felhangzik előttünk alkotásainak hatalmas ereje, jusson eszünkbe, hogy ott állottunk sírjánál és megsirattuk, mikor elhunyt.

Mutschenbacher Gyula«