Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-07 / 36. szám
3 Békés 1913 szeptember 7. látható következményei vannak, hogy ezen kérdésnél most az utolsó órában még egy kissé gondolkozhatnánk. Nézzünk szét a nagyvilág valamennyi városában és minden csak valamire való városban találhatunk egy utcát, a mely központias jellegű, forgalom, külső csíny és korzó tekintetében. Rendesen ezen utcában es téren szoktak együtt lenni a legelőkelőbb üzletek vonzó kirakataikkal, esténként intenziven melegebb és barátságosabb kivilágításokkal, ami a sétáló közönséget is arra vonza. Ugyan kérem, melyik Gyulán ma ez a központias utca ? Egy városi bérháznak felépítése által, ezen részben ma is ott meglevő központ teljesen ezen utcába terelődnék. Modern, csinos üzlet- helyiségek építése által a természetes központ és forgalom teljesen ideterelődnék, a mi azon helyiségek értékét okvetlenül emelné. A vevőhiány iránti félelem pedig, ha részben indokolt is, csakis Gyula város városiasabbá tétele által tüntethető el. A vásárcsarnok létesítése az esetleges esteli ntcai korzó meghonosítása mind elősegítené a forgalom és vásárló közönség megnövekedését. Elvégre tényleg a legkönnyebben és leggyorsabban fellehet a városházát építeni a már elhatározott és megszavazott módon, mint a hogyan annak idején pl. azt is a legkönnyebben keresztül lehetett vinni, hogy a vasúti fővonalat Gyula város ellentállása folytán Békéscsabán keresztül építették. Hányszor felujjult azóta a testvérháboru . a két szomszéd város érdekellentéte miatt. Ámde ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, hogy odaát mozgékonyabban és Üzletszerűbben kezelik a közügyeket, a melyek közgazdasági vonatkozásunk. Odaát van a községnek egész utca üzleti bérháza és nem fél a város vezetősége, hogy az üzletembereknek kevés a vevőjük, pedig odaát tényleg annyi az üzlet,, hogy egy-egy kereskedőre sok vevő már nem juthat, a minek fényes bizonysága, hogy mig a nagyforgalmu Békéscsabán a mostani válság idején egész halom volt a fizetésképtelenség és a csőd, addig ezzel szemben a mi szegény forgalom nélküli és vevőszegény Gyulánkon egyetlen baleset sem történt. Sajnos azonban, a felszínre vetődő dolgoknak és megoldásra váró feladatoknak ilyen bátortalan és túl konzervatív, szinte maradi elintézése városunkat minden vonalon háttérbe szorítja és minden tekintélyét leveri: a szomszédok ujjongva látják gyengeségünket és önkénvtelenül is újból arra kell, hogy gondoljanak, hogy mily könnyű lesz majd bennünket legyűrni és nekiiuk belső aggodalommal kell arra gondolnunk, hogy még egyszer eljöhet az az idő, a mikor újból fel fogják támasztani a még mindig csak alvó és feltámasztható vármegyei székhely kérdését. Nem szabad kicsinyeseknek és félénkeknek mutatkoznunk dolgaink intézésénél, legyünk ébrek és legyünk résen. * * * Ama bizonyos »Egy régi gyulai polgár« aláirásu névtelentől vesszük a fenti cikket, amelyet, ama elvi álláspontunknál fogva, hogy közérdekben irt bármily irányú cikknek készséggel adunk tért lapunk hasábjain, egész terjedelmében változatlanul leközlüuk. Cikkíró meg sem kísérli a lapunk múlt heti számában előző cikkére adott válaszunkra reflektálólag kimutatni, hogy az az okfejtésünk, amely a városháza kibővítését és átalakítását immár megváltozhatlau kényszernek nyilvánítja, a tényleges helyzetnek megfelelő nem volna ; miud- azáltal vannak ujabbi közlemónyébun olynemü fejtegetések is, amelyekkel sziutén nem lehetünk azonos nézeten. Ezekre alkalmilag még visszatérünk. Tanügy. A nagy évforduló. Száz esztendő múlt el azóta, hogy báró Eötvös József született. Magyarország, hála Istennek, nem szegény a nagy, kiváló egyénekben. Gróf Széchényi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, báró Eötvös József emelkednek ki, mint a megújult Magyarország létesítői. Mindnyájan az eszmék és nagy tettek emberei voltak. Mindannyian más-más módon és más eszközökkel kívánták ezt a sokat szenvedett országot boldogítani. Gazdag legyen a nép — tartotta az egyik, szabadság nélkül nincs élet, gyújtó szónoklatával bizonyítgatta a másik, a harmadik a kitartást és munkát ajánlotta és a negyedik szerint — műveltség a boldogság kapuja. Hogy ezen titánok közt »ki volt dicsőbb, ki volt nagyobb?« bajos volna eldönteni- De hogy nem adhatunk eléggé hálát az Istennek, hogy ezekkel a hazánkat megáldottá — az bizonyos. A magyar nemzet hálás a nagyjai iránt — azoknak emlékét nem engedi feledésbe menni. Minden egyes alkalmat megragad, hogy újabb és újabb generáció előtt ismertesse a nagyok életét tevékenységét és a hazáért tett önzetlen munkálkodásukat. Ilyen alkalom most Eötvös születésének 100 éves évfordulója. Ezt az alkalmat először is a kultúrák munkásai ragadták meg, akikre mintegy rábízta Eötvös végrendeletileg ez eszméinek végrehajtását. A békésmegyei tanítók — amint ezt már lapunkban több Ízben jeleztük — szeptember 13-án Gyulán ünnepük meg Eötvös emlékét. .Nagy körültekintéssel állították össze Nickmann Rezső járásköri elnök elnöklete alatt a gyulai tanítók az ünnepély programúját. Közéletünk kitűnőségei járulnak hozzá, mint ismert művészek, irók az ünnepély erkölcsi sikerének biztosításához. Most már csak a nagy- közönségen múlik, hogy a rendező-bizottság nem fáradozott-e hiába. De amilyen nagy érdeklődés nyilvánul a tanítók ünnepélye iránt megyeszerte, előre is megjósolhatjuk, hogy ez az ünnepély igen fényesen fog sikeiülni. Dicséretre méltó a nagy- közönség érdeklődése Eötvös iránt, mert hiszen Eötvös nemcsak a tanítóságé, hanem igen is a nagyközönségé is volt. Az ünnepély, mely három részből és három helyen fog lefolyni, a következő: I. Díszközgyűlés a vármegye széktiázának dísztermében Mikler Sándor kir. tanfelügyelő diszelnökíete mellett. Kezdete délután 5 órakor. II. 1. Himnusz. Énekli a gyulai tanítók egyesületének »Erkel Ferenc dalárdája« Székely Lajos vezetésével. 2. Elnöki megnyitó beszéd. Tartja Mikler Sándor kir. tanfelügyelő, mint diszelnök. 3. Emlékbeszéd. Előadja dr. Horváth Dezső kir. s. tanfelügyelő, a »Nemzeti Kultúra« szerkesztője. 4. »Mi Eötvöst ünnepeljük.« Alkalmi óda. Irta Ábrányi Emil. Szavalja Nickmann Rezső, a gyulai tanítói járáskor elnöke. 5. Zárszó. Tartja Uhrin Károly egyesületi elnök. 6. Szózat. Énekli az »Erkei Ferenc dalárda« Székely Lajos vezetésével. II. Hangverseny a »Royal mozgószin- ház«-bin. Kezdete este pontban fél 9 órakor. Mü— Tizenke . . . kezdé zöngeni Dani bácsi, de hirtelen torkán akadt a szó, mert a vidravas összecsípte a ballábát. De hogy legalább a numerus ne maradjon benne, dárdájával ütögette ki mind a tizenkettőt a kapufélfára. Mire kifogyott a numerusból, kifogyott egyszersmind a dárdából is, mert a hosszú nyél ezer darabra töredezett széjjel. Amint kissé kifújta magát a bakter, nekiesett Marci bátyám ajtajának s döngette azt a dárdamaradékkal. De a tölgyfaajtó, úgy látszik, szilárdabb volt, mint a dárdamaradék, mert nem akart kinyílni. Marci bátyám pedig nem eresztette be a haragos Dánielt Erre a bakter egyet gondolt s hogy mégis a házbeliek közt, vagyis jobban mondva a „családban“ önthesse ki epéjét — gondolván arra is, hogy a veszedelmes tréfában mint „garabonciás“ diáknak nekem is részem volt — azon vidravasas lábbal rontott be nozzám. Úgy csöngött-pöngött a csizmája, mint egy svadron lovaskatonáé. A sarkantyupöngésre fölriadtam álmomból. Őrmester ur — orditám — nincsenek nálunk kvár- téiyos huszárok! (Éppen nagygyakorlatok ideje volt s azt hittem félálmomban, hogy az inspekciós sarzsi tévedt be hozzám a szakaszt vizitálni.) Ekkor azonban felismertem Daninkat. Megkérdéztem, hogy mi a baja ? — Beleléptem a vidravasba ! — Hát mondtam én, hogy belelépjen ? . . . Egyébiránt fogadja részvétemet ! — Nem fogadom el, tartsa meg magának ! Adjon inkább kárpótlást a ballabamért ! Felszólítottam Dani bácsit, hogy vegye le a sarkantyúját Maga nem bírta. Négykézre dolgoztunk, mire sikerült ballábát a vidravasból kihámozni. Aztán belediktáltam vagy három kupica törkölyt. Ezzel hálálkodva eltávozott, de a sarkantyúját otthagyta a szobám közepén, hogy hadd lépjek bele én is ! De én föltettem magamban, hogy azért se lépek bele. Fogtam a vidravasat s oda hajítottam a szakácsnő, Örzse néne ajtaja elé. Lépj bele te, nyelves vén boszorkány! . . . Október egyik éjszakáján etesi német gazdák hajtottak a karancssági korcsma elé. Forduljunk be egy kicsinyég, — mondák a németek — már úgyis ez az utolsó stáció ! Kancsal Dani éppen a csárda kör >1 kiáltotta az éjfélt. Kifogta lovait a két német, aztán odaszólitották a baktert, egyikök bort, a másik sört lehelt az arcába, megcirógatták szépen s megkérték, hogy vigyázzon addig a lovaikra, mig ők a korcsmába kissé betérnek. Majd küldenek ki számára néhány „itce“ bort. Könnyű a békát vízbe ugratni Dani bácsi is beleugrott s hamarosan legyömöszölte a kiküldött három itcét De a három itce is legyömöszölte Dani bácsit úgy, hogy lábai ingadozni kezdtek s hogy egyenes álltában el ne pottyanjon. fölmászott a kocsikas hátsó részébe, hova azokat a borjukat szokás fektetni, mik a nagyszécsényi vásáron kerülnek eladásra. A szénába dugdosott petroleumos kannák, Apolió-szappanok s kulimászos bödönök udvariasan szorítottak helyet Dánielnek. Mindjárt észrevették, hogy most az egyszer nem vásári borjú vetődött a társaságukba. Ezenközben kijött a korcsmából a két német. Kedélyes beszélgetésbe voltak elmerülve, úgy hogy észre sem vették, vájjon Kancsal Dani virrasztja-e még a lovakat, vagy sem ? . . . Aztán kocsiba fogtak s utnák indultak Etesre, magukkal vivén Danit: a baktert is. A hold, az égnek bus királya, ezüstcsónakán járta az éjszaka tengerét. Lefelé hajlott már a Gön- czöl-szekerének rudja ; körülötte villogott, sziporkázott a milliónyi szentjános-bogár, nesztelenül, zümmögése nem hallatszott a sági csárdáig . . . Amint egy-egy ilyen lefutó csillag sárgavörös csikót rajzol az égre, azt hitték a németek, hogy villámlik. Iparkodjunk haza — mondák — nehogy útközben érjen bennünket a zivatar! . . Hajnalt kukorékoltak az etesi kakasok. Kancsal Dani fölébredt s sorba csókolta a petroleumos kannákat és Apolló szappanokat, kezet szorított a kulimászos bödöpökke! s tőlük ekként búcsút véve, odahagyta a vegyes kompániát. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy hohó! . . már ideje volna „éjfélutáni kettőt“ kikurjantani. Rezgőén fújta, kenetteljes lassúsággal nyújtván el a vers végső szavait, mint egy kálomista kántor a halotti éneket. Az etesi bakter éppen ott ődöngott a temető alján. Amint meghallotta az idegen kiáltást, ióhalá- lában szaladt a faluba. Ki merészel itt csufolódni ? — Was wüll Er tenn ta ? — ripakodott Kancsal Danira a német. — Tentát akar kend ? Elhigyje, hogy nem hordok magamnál éjszakának idején . . . Erre a német nekiesett Dani bácsinak s fojtogatni kezdte, úgy, hogy a szemei kidüledtek. Kancsal Dani egyszerre kijózanodott s csak most vette észre, hogy nem az ő falujában jár. Szégyenkezve sompolygott ki a faluból s elbujdosott az erdőbe. Nem mert hazamenni, attól tartván, hogy otthon majd irgalmatlanul kicsufolják. A község érdemes elüljárósága pedig öt forint jutalmat Ígért a becsületes megtalálónak, ki Kancsal Danit majd a faluba visszahozza. Mert bakter nélkül nem lehet el a község. Végre tizenhatodnap megkerült a bakter, ágról szakadtán, összerongyolt ruhában. Haja, szakálla, körmei úgy ki voltak nőve, mint egy művésznek; azonfelül az emberi beszédet is tökéletesen elfelejtette. Úgy kellett őt újra betanítani a bakteri versekre. Egy hét alatt Dániel megint ki volt abriktolva éjjeli őrnek s megkezdhette működését. Csakhogy az órákat már ezután szájkosár alul kiáltotta, melyet a községi biró : Ujj Benedek uram tulajdon kezével lakatolt Danira, nehogy máskor is igyék a németek borából.
