Békés, 1912. (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-24 / 47. szám
3 Békés 1912. november 24. vámpolitikai központban egyesült magántudósok pedig próbáljanak valami produktívabb munkához hozzáfogni s ne iparkodjanak bombákat elhelyezni a mezőgazdasági vámvédelem sáncai alatt Városi közgyűlés előtt. Azt mondják egyesek, hogy a rozoga városházának tanácsterme már régen nem volt olyan zajos, mint amilyen most lesz, a legközelebbi köz gyűléskor. Olyan viharos közgyűlést a világ még nem látott — mondják mások — amilyen a mostani lesz ! És vájjon mi okozza ezt a nagy forrongást? Csak talán nem a balkáni háború ? Nem ! Nekünk, gyulaiaknak semmi közünk a balkáni háborúhoz. Hát akkor mi az oka mégis ennek a készülő vhar- nak ? A városi tisztviselők és alkalmazottak L VIII. törvénycikk alapján történendő fizetésjavitása. Ez az a bizonyos »szelence«, amelyet csak meg kell érinteni — még ki sem kell azt nyitni — és már kész a vihar. Szomorú, de való ! Azóta, hogy a »Békés« november 10-iki számában megjelent a Gyula város 1913 évre szóló költségvetési előirányzata, nincs nyugalom a városban. Ahol két ember összetalálkozik és megáll beszélgetni, holt bizonyos, hogy a költségvetést vitatják és szidják a tisztviselőket. Szegény tisztviselők ! Önöknek ugyan kijut mindenből, csak a kenyérből kevés. És hiába van már törvény, amely az önök járandóságát megszabja, — a jelekből ítélve — sa- nyaiu helyzetük nem változik meg. Nehogy csalódás érje önöket, Dante poklának a kapufeliratát ajánlom figyelmükbe: »Hagyjatok fel minden reménnyel !« Igaz ugyan, bogy a kilátásba helyezett 129 százalékos pótadó se gyerekjáték ám! De a mai drágaság mellett a tisztviselők és az alkalmazottak meg a nyomort nem bírjak el. Egyik részen tehát nagy adó, a másikon meg a nyomor súlya nehezedik az érdekeltek vállára. Mind a kettő nagyon nehéz! Ha valaha, úgy most állanak a városatyák súlyos probléma előft. Pedig ezt a problémát meg kell oldani! De hogyan ? Fatális helyzet! A tisztviselők és az alkalmazottak, meg az adófizetők érdekei állanak itt szemben egymással, mint hadakozó felek. És ami még nehezebbé teszi a helyzetet — ezek az érdekek keresztezik egymást. Bármelyik is szenvedjen rövidséget, a másik is megsínyli. »Vissza kell utasítani a költségvetést!« Nem! Ezzel a probléma nem lenne megfejtve. »Akkor le kell huzni az utolsó inget is az adófizető válláról!« No akkor meg éppenséggel nem lesz a kérdés megoldva. Más itt a kivezető ut! Ezeket a szoros összefüggésben levő érdekeket harmóniába kell hozni — és meg van a megoldás. De ha nem lehet a kettőt Összeegyeztetni ? Akkor még áldozatok árán is kell a tisztviselők és az alkalmazottak josos és méltányes érdekeit kielégíteni, mert ezt a magasabb közérdek igy parancsolja t A tisztviselő az ő súlyos és felelősségterhes hivatásának csak akkor fog igazán megfelelni, ha az anyagi gondok nem kísérik őt el a hivatalába is. Mihelyest ezek is bejönnek a hivatalos helyiségbe, akkor vége a nyugalomnak. Ezek nem hagyják a tisztviselőt dolgozni. Gyűlhetnek az akták a hivatalnok asztalán toronymagasságnyira is, nem intézheti el . . . Azon kell a fejét törnie, hogy miből fizeti ki a szabót, susztert, mészárost, fűszerest, házbért, cselédjét, nyugdijjárulékat, tagsági diját, orvost, gyógyszertárt stb. Bizony az ilyen szegény ember csak testileg van a hivatalban. Lelke az másutt kalandozik. Hogy az ilyen állapotban milyen munkát liehet végezni, azt könnyű elképzelni. Egy tollvonással ezrekre menő és soha jóvá nem tehető kárt okozhat a tisztviselő ilyen nyomott lelki állapotban a városnak. Ez a közérdek Hát mennyi magánérdek függ a gyors és alapos intézkedéstől ? Sokszor egy szón, egy kifejezésen, egy »és« szócskán múlik, hogy az ügyes-bajos ember százakra menő kárt szenvedjen De lehet-e ezáltal a felzaklatott lelkű tisztviselőtől gyors és alapos munkát kívánni? Hát ha még kénytelen mellékjövedelmeket hajszolni ; bizony ezt a közérdek sínyli mjg. Helyre kell állítani a tisztviselő lelki egyen súlyát, meg kell őt menteni az anyagi gondoktól, hogy minden erejével, egész tehetségével, lelkesedéssel, igazi hivatással, mindenkor és minden időben csakis a közérdeket szolgaihassa. E's igy a költségvetésbe beállított 72,000 korona meg fogja hozni a kamatját bőségesen. Ez nem kidobott pénz ! Hogy a tisztviselők és az alkalmazottak mentve legyenek súlyos anyagi gondoktól, ez a város és a polgárok érdeke egyaránt. Nickmann Rezső. A „Valódi" :Franck: kávépótlék ismertetöjele a kávódaráló. Gyakran utánozzák. Azért óvatosság a bevásárlásnál! A „Valódi“ Franck a legjobb hazai nyersanyagból készíttetik. Gyár: Kassán. 595 1—12 Hirek. Nlegyebizottsági tagválasztások. A múlt év folyamán megüresedett választott megyebizottsági tagsági helyek betöltése folyó hó 18-án megtörtént. Mezőberényben Zádor Mór kir. pénzügyigazgató választatott meg 92 szavazattal, akire az összes szavazók leadták szavazatukat. Ez az eset, tekintettel arra, hogy a választás titkos, a legritkábbik közé tartozik. Mezőberényben a megüresedett tagsági helyet azelőtt Roediger Gyula pénzügyigazgató töltötte be, tudvalevőleg, akit Fejérmegyébe helyeztek át. Tótkomlóson Gryneusz György pénzügyigazgató helyettes eltávozásával megüresedett tagsági helyre Botka István pénzügyigazgató helyettes választatott meg a beadott 131 szavazat közül 113 szavazatul. Végül Öcsödön Csonka László halálával üresedett meg egy választott bizottsági tagsági hely, amelyre a beadott 87 szavazatból 44 szavazattal Tóth László választatott meg. Ezenfelül még 8 egyénre estek szavazatok, amelyek közül Tolnay Ferenc 23 szavazatot kapott. A fent felsorolt választások alkalmával leadott szavazatok számát tekintve legnagyobb érdeklődés Tótkomlóson mutatkozott, ahol az összes választóknak mintegy 30 százaléka leadta szavazatát. Ellenben csekély volt az érdeklődés Mezőberényben, ahol az 1000 választó közül alig tizedrész és Öcsödön ahol a 600 választóból még száz választó sem élt választói jogával. A vármegyei állandó bíráló választmány a f. évi november 21-én d. u. 3 órakor Kéry Gyula főispán elnöklete alatt ülést tartott, amelyen a‘vármegyei legtöbb adót fizető megyebizottsági tagok névjegyzéke ellen beadott felebbezéseket bírálta felül. A felebbezések közül 6 találtatott elfogadhatónak és teljesíthetőnek, miért is fiivétettek a névjegyzékbe : Tenner Lipót Bilié Bernát, Horovitz Mór, Horváth József orosházi, végül Kocziszki Mátyás és Wallerstein S. Samuel békéscsabai lakosok, mert beigazolták, hogy a f. évben annyi egyenes államadót fizetnek, amelynek alapján a felvételre joggal tarthatnak igényt. A felebbezők közül M-lega János, öhlschléger Marton és Horváth Mátyás orosházi lakosok felebbezése elutasittatott, mert az igazolt adómennyiség nem volt elegendő. Az említett felvételek folytán a névjegyzékből kimaradnak : Újhelyi Ferenc tótkomlós;, Griees T. György békéscsabai, Künzler Dezső orosházi, Kondacs Mihály szarvasi,’ Kocsondi Mihály orosházi és dr. Szegedi Kálmán békési lakosok. A névjegyzékb :n utolsó helyet foglalja el 818 korona 08 fillér adóval Gerleín Mihály gyulai lakó«. Áthelyezés. Mocsáry Ödön főhadaagy, a gyulai honvédgyalogezredtől a 4. nagyváradi ezredhez helyeztetett át. A tiszteletes ur ezt nem igen hallja, mert nem felel rá. Valami kívülről való zaj ütötte meg a fülét, azért figyelve fordult az ajtó felé. Nehéz léptek a deszkázatlan pitvarban. Talán a doktor érkezett. Fölkelt a beteg ágya mellől és lassan, fáradtan benyitott a másik szobába. S ott állt előtte a fiú, a katona. Szép szál legény, barna és erős, még ebben az esetben, durva katonaruhában is. Hanem az arca olyan gyürődött, mint a ruhája, s álmos és bágyadt. Csak alig áll a lábán, nagyon el lehet fáradva. A tiszteletes ur kitárt karokkal siet felé, repeső szívvel, hogy megölelje S a fiú nem mozdul, csak áll egy helyben, a szemét föl sem emeli a földről. . . Csend, csend . . A betegszobából nehéz, köhögös sóhajtás hallatszik. — Hálistennek, — szólt suttogva a tiszteletes ur, — csakhogy megjöttél! Ilyen hamar! Hiszen csak alig hogy megkaptad a levelemet. . . A fiú lesütött szemével alattomban felpislog az apjára és félénken rebegi: — Szöktem. . . Búza János tiszteletes ur csaknem megszédül ijedtében. De hamar összeszedi magát. Sietve, rekedten suttog. — Azt az anyádnak nem szabad megmondanod. Érted ? Odabenn haldoklik. Talán csak arra vár, hogy téged utoljára megcsókolhasson . . . A fiú megrendül. — Apám! Engem nem illet az anyai csók. Embert öltem . . . A pap arca elsárgul. Szeme kidülledve mered a fiúra és elcsigázott teste élettelenül roskad a székre. A bibliai mártír minden kínszenvedése ott vonaglik becsületes arcán. És a szökevény homlokán vastag, erős csöppekben hideg verejték gyöngyözik. Valami kesernyés fásultsággal kutatja szeme a szoba sarkát, félrefordult arccal. S rekedten, kapkodva, összevissza beszéli el a történetét, elcsukló hangon. Az emlékek megrohanják és siet azokat tovakergetni — Az Otrokocsy-fiu, apám. Az a gőgös, elbizakodott, ostoba kölyök. . — A földesuramnak, jóltevőmnek a fia. . . Azt.... Nem merte a többit kimondani. — Azt. Úgy bánt velem. Hónapok óta alig bírtam már türelemmel. Hogy hadnagy. Mindig azt akarta velem éreztetni. Kivált mióta Davarcsányiék- hoz járok. Ilona is mondta. . . Szegény leány! . . . Mikor a leveledet kaptam, apám, elmentem hozzá. Hiszen csak van tán emberi szive, gondoltam. — Hadnagy ur, — kértem alázatosan, mint egy koldus, — az édes anyám halálos beteg . . . — Szerencsés utat — a másvilágra! Ezt felelte és nevetett hozzá, rüpők, durva kacagással. — Hadnagy ur! Csak ennyit tudtam kiáltani és sápadtan, mozdulatlanul álltam egy darabig. S aztán valami kemény ütést éreztem az arcomon. . . — Arcul ütött ? . . . — szólt remegve a tiszteletes. — Igen Elborított a szégyen lángja. Minden csöpp vér a fejembe tódult Nem láttam, nem hallottam többé semmit. . . Kirántottam az oldalfegyveremet . . . s amint összerogyott, rohantam ki, ki az éjszakába ... Itt vagyok, apám. — Szerencsétlen ! — sóhajt az apa és leborul az asztalra, zokogva, keservesen. Könnyei mögött, kifáradt fejében össsze-vissza kavarogtak alkonyodó életének édes, tarka emlékei: a remények és vágyak, melyekkel útnak indult; a szerelem első, utolsó tavasza s a boldog gond, mellyel az egyetlen kis bölcsőt, az eperfa és a vadszőlő árnyékában büszkén körülölelte . . . Most vége, vége mindennek! Sötét, borús éjszaka van és a hajnal su- gára nem jön el többé soha, soha! Nagynehezen fölállt. Arca fehér volt, mint a parókhia tis/ta, meszélt fala és szelíd, jóságos két szemében az elbukottak lemondása, önmegadása fénylett. — Eredj, eredj be. . . De ne szólj erről semmit. A fiú szótlanul, csöndes vigyázattal nyitott be a haldokló asszony betegszobájába. Búza János tiszteletes ur pedig ingatag léptekkel ment a ruhaszekrényhez és kivette onnan fényes, habos, fekete selyem palástját. Szalagját szépen, rendesen csokorra kötötte a nyakában s a palást suhogva omlott alá meggörnyedt hátán. Az almáriomból kenyeret, bort vett elő, tálcára rakta és sürü, nehéz sóhajok között készült — az áldozáshoz. Egyszer, még egyszer áldozni együtt, a haldokló hitvessel
