Békés, 1911. (43. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-31 / 53. szám
2 BÉKE 1911. december 31. A „BÉKÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Egy évre ....................10.-- K Fé lévre......................5.— K Ne gyedévre . • . . 2.50 K mely összeg vidékről — A „Békés“ kiadóhivatalának, Gyulán — postautalvánnyal küldendő be. Év végén. Egyet fordul újra az idő kereke. És ismét egy év tűnt el a nagy örökkévalóságban. Elmúlt hát ez az év is, magával vive sok-sok be nem váltott Ígéretet, itthagyva még több csalódást, „ügy ült kincses ládáján, mint a zsugori, aki sok drágasága mellett maga is elfogy lassanként, de sem máson, sem magán nem könyörül.“ Most, hogy az ó év.utolsó napjára virradunk, mi tagadás benne, bizony némi meg- indultság vesz erőt rajtunk ! Mert ki tudja, mit hoz a jövendő ? Mi van a sors könyvébe bele írva ?! Világtörténelmi események, katasztrófák, sok-sok millió ember életének fordulatos eseményei ? Ki tudja ? A jövőt most siirü fátyol fedi, amelyen gyarló emberi szem nem láthat keresztül. Hisz bizonytalan magának az embernek is e földi tereken a léte és időhatárhoz kötött az élete. Boldog ember, aki e napon reménykedve tekint a nagy bizonytalanság felé . . . Mi, akik a közjó előmozdításán fáradozunk, akik a köz javát szolgáljuk e helyen, minden esetre a reménykedésnek, a hitnek és bizalomnak érzelmeit kell, hogy hirdessük. Mert mindenki, aki a maga rendeltetésében nem bízik s aspirációihoz minden esetleges nehézségek közepette nem ragaszkodik — már el van veszve! Ami egyes emberre áll, az áll a nemzetre is. Azért tehát, ha a közéletben netán borús jelenségeket látunk, ezek ne rombolják össze nemzeti aspirációinkat. „Megvirrad még valaha !“ Thukidides azt mondja: „Nem erősített vártalak és épületek, de a benne élő férfiak teszik az államot.“ Azért ápoljuk a nemzet Megadtam. Tavaly meg némi nyaknyujtogatás után úgy célozgatott, hogy az egész határban három koronájával megy egy-egy lánc földnek a munkája. — Muszáj emelni a napszámot, muszáj, — magyarázta — mert egyre nyomosabbak a körülmények. A hús is, a zsírozó is . . . Igazat adtam neki. Nem igy az urak. Olyan vasvilla szemeket vetettek rám, hogy jobbnak láttam szépszerével visszahúzódni a kártyaasztalokhoz. Már jó belemelegedtünk a júniusba, mikor észrevettem, hogy a kolompár itt-ott virágzásnak indül s a kukorica is kezd erősen ágaskodni, szóval. elérkezett a töltögetés ideje. A töltögetés. No, ezt már nem az én tenyeremnek találták ki. De ehez a munkához nemcsak tenyér, hanem szakértelem is kell. Egész nagy kapaföldeket emelgetni, húzogatni ; közbe fattyazni, egyezni . . . Ide hozzáértő ember szükségeltetik, aki amellett, hogy üt, vág, nem sérti meg a termő szárat. Tehát napszámost kell keresni. Magam mentem ki a depó elé ember után. Tudnivaló, hogy a depó környékén tanyáznak a munkanélküliek. Volt ott egy-kettő Az árnyékban pipázgattak, szundikáltak . . . Szóba ereszkedtem velük. — Munkás kellene, — mondok. Csak úgy a félszemükkel pislogtak felém. — Milyenös munka ? — Kerti Mekkora ? — Úgy egy lánc körül . . . Az emberek összenéztek s aztán egy kis sovány társukra intettek : fiaiban a csüggedhetlen és szilárd hazaszeretet érzelmeit . . . Uj időket élünk, melyeknek rnéhe uj eszmékkel van tele, melyek olyanok, mint a méreg : orvosság annak, aki okosan használja, halált hoz arra, ki botorul él vele. Uj társa- dalomalakitó jelszavak és irányok röpködnek a levegőben. No de hiszen, minden korszaknak meg voltak a maga eszmeáramlatai s a társadalom mégis előre jutott, még akkor is, mikor véres forradalmak árán arattak diadalt az emberiséget megváltani hivatott uj jelszavak. Ma is háború folyik nemcsak Tripolisznál, de itt közelebb is . . . Osztályharcról van sző. No, ettől nincs mit félni, hiszen ez a harc a kultúra fegyvereivel vivatik. A napjainkban mutatkozó osztályharcnak jelszavai voltaképen a kultúra hajtásai. És „ha a kultúra a legszélesebb területen megcselekszi a maga embernevelő, emberjavitó hivatását“ ledőlnek az osztályharc ma még bevehetetlennek látszó Jerichó falai. Az újév reggelén fohászkodjunk az Egek Urához, — „ki az övéit el nem hagyja“ és aki soha meg nem változik. Bizzunk és reméljünk . . . Hátha az ujesztendő beváltja reményeinket. Vágyaink, óhajaink teljesülni fognak. Csapás, baj elkerül és az ut, amelyen járni fogunk, a megelégedés virágaival leszen telehintve. A mai korszellem úgy is nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az ember boldogságra van teremtve, tehát minden ember legyen . . . ember ? . . . dehogy, boldog legyen (vannak, akik a boldogságot kényelemnek nevezik) és ne legyenek a boldogságnak i (kényelemnek) kiváltságosai. Erre azonban a Tagadás szelleme azt mondja: Nem lehet! És elébünk tart egy nagy táblát, amelyen e fölirás olvasható: A létért való küzdelem! De az uj Korszellem sem hagyja magát és oda dörgi ám a Tagadásnak : „Nincs létért való küzdelem, ha minden, ami az ember java, kiterjed egyaránt mindenkire. Az ember java a munka. Ebből kell kivennie minden embernek a maga részét és aztán tessék a munka eredményét kollek— Erigy te, Andris ! Az Andrisnak szólított kis ember felemelkedett a földről. — Hát akkó' gyerünk ! — De taián előbb megállapodnánk az óra- dijban . . Legyintett a kezével. — Az ilyen kis munka csak átajjába érvényes Ráhagytam. ... A kertben aztán elmagyaráztam : — A kolompárt, kukoricát kell feltöltögetni. Egyéb semmi . . . Mondjuk két órai munka . . . A kis ember rámnézett. — Jó munkát ért az ur ? — Jót Előre vetette az egyik lábát s térdben meg- rázogatta, miközben fontoskodva végignézett a kérdéses területen. — Jó munkával ez a pászta fölvösz félnapot. — Félnapot ? — Annyit . . . Mer’ az akurátos munka időt kíván ! Hirtelen fölütötte a fejét s egész önérzetesen kezdett szavalni : — Úgy nézzön mög engöm a tekintetös ur, hogy én világéletömben kertész voltam. Kitanult kertész. Diplomás. E végbül tudom, hogy a kerti munka nem mezei munka. Akár ha kolompér, akár ha tengeri Más a kert, mint a határ. Kissé eltűnődött. Gondoltam most kalkulálja, hogy mennyit kérjen. Ötvenet-e, hatvanat-e ? Nem azt cselekedte. Az előbbi szavaihoz kereste a Fonalat. Hogy rátalált, megrázogatta a fejét. — Az őszön múlt öt éve, hogy kikerültem a kastélyból. Kitúrtak . . . five élvezni! így aztán megszűnik a létért való küzdelem és egyetemes boldogság (vagy ahogy egyesek mondják : kényelem) leszen a földön.“ — „Csakhogy én már a földtekén, azaz csak egy kis, de igen nagy kultúrával biró csücskén a földnek, láttam már ilyen állami kollektivitmust, mondja a Tagadás szelleme. Spártára gondolok, tehát éppen az arisztokratikus államformációra (ha éppen ott nem lett volna a legjkbban kifejlődve a helóták tör- vénykivülisége) Nem bizonyult ez állandó formának s nem lehetett az egyéni képesség szabad fejlődésének.“ Sürii, fojtó ködben vagyunk e szent reggelen s éppenséggel nem tudjuk, hogy a társadalmi harc mennyire fog majd a jövő évben előre haladni. De inkább legyen evolúció, nehogy revolució legyen. Igaz, az evolúció is nagy erkölcsi javakat érint és bizony némelyiket fel is akarja fordítani . . . Azért kell, hogy mindenki a résen legyen . . . mindenki tegye meg a kötelességét . . . „Védjük a család és az iskola szent kultuszát: ragaszkodjunk nemzetünkhöz és a hit ereje legyen lelkűnkben.“ A határkövön állunk ! Miként a kereskedők, csináljuk meg mi is a mérleget; hadd lássuk, mit tartalmaz a „tartozik“ és a „követel“ . . . Sok ember nem váltotta, nem tudta beváltani az újévhez tűzött reményeket. Milyen keveset tudtunk abból elvégezni, amit tavaly ilyenkor magunk elé kitűztünk. És minél nagyobb kötelességérzet lakik az emberben, annál nagyobb örvény tátong a teljesített munka után és a füstbe ment szándékok között Az idő pénz! Okosan és helyesen kell azt felhasználni. Pedig de sokan voltak, akik a múlt évben is minden idejüket üres semmittevésben töltötték el. Mások meg éjjelt nappallá változtatták, hogy elegendő idejük legyen meggazdagodni. Voltak, akik folyton mulattak, szórakoztak, csakhogy valahogy az unalom kellemetlenségeit ne érezzék. És voltak olyanok is, akik a munka súlyos igáját húzták, csakhogy az időt megöljék. Úgy látszik, mintha az idő egy közös ellenség volna, amely ellen Legyintett a kezével. — Ilyen az embör ! Nem tudtam mire értette. Arra-e, hogy mindenünnen, mindenből kikopunk, vagy hogy egyre sokasodunk s aztán egymást pusztítjuk. Erősebb a gyengét. Jobbára csak ekkor vettem szemügyre a kis embert. Bizony nem volt valami bizalomkeltő külseje A lábán félretaposott sarkú gombos, úri cipő, mely régen nem látott semmiféle kenőcsöt ; a derekán szinehagyott kabát; a nadrágja foltos, rongyos ; a kalapja fakó, színtelen, se szegélye, se szalagja . . . E közben a kis öreg elővette a zsébkését s egy ribiszke ágat lemetszett A leveleket gondosan letisztogatta s aztán hosszú, lapos vágásokat tett rajta. Az ötödik, hatodik vágást helybenhagyva, megmutatta: — Ez a héjalávaló ótás törvénye ! | Félszemét behunyta s a másikkal hunyorgatva nézte a vágás lápját . . . — Ez az . . . Hirtelen eldobta a fácskát, fejét behúzta a vállai közé s úgy féloldalról odavetette : — Hát úgy lösz az tekintetös - uram ; úgy, ahogy én mondom. Két korona . • • Megcsóváltam a fejem. —*■ Az sok. Megütődve nézett rám. — Sok ? Hiszen ha a tekintetös ur tudná . . . — Mit? — Hogy én nyócadmagammal élők . . . — Hét gyermeke van ? — Nem. Családom csak hat van. De van egy asszonyom. Ez a második . . . Ettü négy való •• • •
