Békés, 1911. (43. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-19 / 12. szám
XL1IL évfolyam. Gyula, 1011. március 19. 12. szám. Előfizetési árak: Egész évre ......... 10 K — f Fé l évre ............ 5 K — f Év negyedre ... ... 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyiittér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID MegjeJenik minden vasárnap. Ünnep után. Vájjon olyan szépek, üdék e a rózsák, mint fogyasztják az áldott haza javait, de a hazát voltak 48. március 15-én? nem szeretik. Március 15-én Kárpátokról le az Aldunáig ünnepi szint öltött az ország, ami magyar hazánk arca. E napon leráztuk ruháinkról a földporát. Megtisztítottuk sziveinket a köznapias gondolatoktól és az emlékezet ihletett szárnyain emelkedtünk lélekben az Egiekhez. A hármas szent igével, szabadság, testvériség, eggenlöség- gel ajkunkon, éltettük a hazát, a Szabadságot .... Elénekeltük az »Isten áldd meg a magyart« a »Hazádnak rendületlenül-«t .... Megemlékeztünk újból, hogy »rabok tovább nem leszünk« ... és utána . . . marad minden a régiben! . . . Elmúlt az ünnep és mi visszatértünk a szokott munkánkhoz, visszatértünk a mindennapi élet forgatagába. Most megint újra erőt vesznek rajtunk a régi gyarlóságaink ... jó j és rossz szokásaink . . . Emlékezni? Oh! igen, újra fogunk majd emlékezni, mikor ismét e nagy nap évforduló- | jához érkezünk. Mert, nagy nap volt az 1848. március, 15-ike . . . Akkor hullott lé a bilincs a jobbágy! kezéről. . . Akkor fogott kezet a hatalmas Ur ! a szegény koldussal! Abból a célból, hogy közös erővel vessék meg alapját a szabad, nagy Magyarországnak. Ekkor, e napon lett szabad a szó és a gondolat. Vér nem tapad e nagy nap emlékezetéhez; de igy annál ma- gasztosabb, annál nagyszmibb ! »Egyetlen egy rózsatőből, a szabadság rózsafájából hajtott ki a király, a főnemes, a polgár, a jobbágy és a szegény koldus rózsája« . . . Talán nem is igaz, talán csak ugyan álom az egész ... Hatvanhárom esztendő! Nagy idő! És vájjon ott vagyunk-e ma mindnyájan a nemzeti szabadság ama »rózsafáján,« a mely hatvanhárom évvel ezelőtt egy nap alatt teljesen kiviritott? Bizony úgy tetszik, mintha ma 63 év múltán is sok tekintetben csak ott volnánk, a hol 48 előtt voltunk. Nincs lelkesedés, vagy nem igazi . . . Úgy látszik »mintha lethar- gikus álomba volna merülve a nemzet. Csak tűnődünk a múlton, de nem nézünk a jövőbe.« Küzdünk, küzdelmünk élőiről kezdődik. Mert hová jutottunk ? 1 A felejthetetlen nagy nap után — tudjuk — beborult az Ég fölöttünk. .. »Elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt,« vagy a hóhér átkozott kötele fojtotta meg őket. Majd elkövetkezett az elnyomatás sötét éjszakája De »el ti sötét képek !« A kiegyezés után a nemzet kissé szabadabban föllélegzett ugyan, de annyi volt a rom, a mit el kellett takarítani, hogy sok mindenre nem jutott idő. Hej ! pedig de jó lett volna tető alá hozni az épületet. Mert ki tudja ? felhős a látóhatár .. . Uj időket élünk, melynek méhe uj eszmékkel van tele. Ezek olyanok mint a méreg: orvosság annak, aki okosan használja, halált hoz arra, ki botorul él vele 1 És ezek nehéz, de szent kötelességet hárítanak ránk, a mely kötelesség nemzetünk fokozatosabb kiművelését, erőinek okszerű felhasználását célozza, hogy az áramlatban felismerje azt, a mi valóban javára, vele együtt a haza boldogulására vezet. Ellenben elkerülhesse mindazt, a mi e kettőnek megsemmisítését vonná maga után. És ha szét nézünk e hazában, hogy megkeressük e kötelesség tudást, megkeressük az önfeláldozást, az eszmékkért való rajongást — csalódunk! Nem látunk mást, mint léhaságot, erőtlenséget. . . Találunk idegen ajkú testvéreket, akik öltögetik ránk a nyelvüket és ököllel fenyegetnek. Ezek részt kérnek ugyan az előnyökből, Igen is nem! Mert kifelé gravitálnak. Egyik része a nagy Orosz birodalomra kacsingat, a mások része Románia felé ... Ne tessék aggódni, jut még Szerbiának és Német országnak is elég. »Mikor ihleti meg a nemzet minden gyermekét a márciusi eszmék szent lehelete, hogy a más nyelven beszélők is csak egy igét hirdessenek — e célra egyesülve küzdjenek: a nemzet függetlenségéért, jólétéért, boldogulásáért ? !« »Az eszmék gondoltok és érzések erjednek, forrnak, csak az emberek szivébe nem akar visszatérni a hit és a bizalom.« Másképen kellene e szent napot megünnepelni. Nagyobb bensőséggel, tűzzel, nagyobb lelkesedéssel. Úgy, hogy az nem lenne pusztán konvencionális ünnep. Le kellene a tanúságot vonni és okulni, tanulni kellene az ősök cselekedeteiből és e szerint berendezni a mindennapi életet is. Forgassuk a történelmet, okuljunk a múlton. Sok baj van ám még, de tenni kell róla, nem szóval, hanem tettel. Az igaz, hogy szép a szó szabadsága, de az akaraté szebb, de legszebb a cselekvés szabadságé. Tegye meg mindenki a kötelességét, a mennyire csak a tehetségétől és az erejétől telik, ott, a hová őt a sors körülményei állították. Mert akár milyen kicsi is legyen az a kör, a melyben mozgunk, a hazának ott is használhatunk. A mi honfiúi kötelességünk nem az lesz ma és ne is legyen többé, hogy gyilkoló szerszámmal harcoljunk, nem! »A mi küzdelmünk a vértelen csatában, az eszmék küzdelmében való jellemes és kitartó megállás, az okos alapozás és építkezés a nemzet nagyságának, T A R C A. JPálfi Julcsa. Pálfi Julcsáékhoz mulatozni járnak Úri vendégei a szegényes háznak . . . S mig ma vásárolgat drága ruhát, selymet, Szegény édesanyja keresete mellett Kartonra se tellett A kasznár, tiszttartó esténkint ott vannak S messze kiviláglik a virágos ablak. Szegény özvegy anyja, jaj de büszke rája, Irigy szemmel néz a falu minden lánya Pálfi Juliskára. As idő meg telt-mult. . . Elhervadt az arca S mégse nyílott ajka keserves panaszra. Ékszert, selyenlruhát testvérire hagyván, Úgy találtak rája piros pünkösd napján Szőke Tisza partján. Csura Miklós. Me ni non szobra. Rohan az idő — és én csak állok, Valami titkos szent jelre várok. Keleti égen dereng a hajnal Lelkem tele van sugárral, dallal. Homlokomon a Napisten csókja, Szunnyadó lelkem ébreszti, hívja. * Vérpiros fényár oviik a tájon, Oszlik a bübáj — tűnik az álom. Szobor vagyok én, kővé vált ének, Állok a pusztán, szállnak az évek. Zengő daloknak kővé vált szobra, Mélyen beásva sivó homokba. Rohan az idő — és én ciak állok, Valami titkos, szent jelre várok . . . Dalaim. Napsütötte tájon, avar pusztaságon élek én régóta. Mint mezőn a virág, ngy terem magától lelkemben a nóta. Senki sem ültette, senki sem ápolta s várja virulását. Észre sem veszik majd, mikor eljön az ősz, csendes elmúlását. Mezei virág volt, szerény, igénytelen ki törődnék véle ? Nem volt büszke pálma, üvegházi növény vagy más ilyenféle. Csendben, észrevétlen, mint ahogy születtek lesz az elmúlásuk Szemfódőül a nap, sugárból szőtt fátyolt borit majd reájuk. Moritz Julia. A csobánczi asszonyok. Történet II. Rákóczi Ferenc korából. Anno 1707., úgy tél vége felé történt ez a história. Csobáncz erőssége nem messze a Balaton tavától, egy magán álló, meredek hegyen épült kis lovagvár volt ekkor. A balatonvidéki kuruc nemesség a féltettebb kincseit hordta oda össze. A magyar embernek pedig mi más volna féltettebb kincse, mint a — felesége. Amint Rabutin seregével elhaladt a vár alatt, egy tarackot eresztett rájuk az őrség: adj’ Isten jó napot! Hozott Isten, sógor! Vagy talán kergettek? Rabutin ahogy föltekintett a kis sasfészekre, nyomban elhatározó megtudni: mit árulnak benne. Hallotta, hogy ott vannak a „kurucok kincsei " — Kincs ? ... Na hiszen nekünk éppen az kell. A katonáim már úgyis régen kaptak zsoldot. Herr von general Kreuz! Nézze meg csak ott a hegytetőn azt a hangyafészket! Hozzák le nekem mindenestül! Hozzák el Tapolczára, ott várom önöket. Erre Kreuz tábornok kiválogatott a hadsereg szinejavából ezer embert. Különösen sok tiszt ajánlLapvanls: mai száma 12 oldal.
