Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-06 / 45. szám
1910. november 6. B E K E -i H Kosma .Andor jeles költőnk ódat irt erre az alku lomra, mely ódát minden valószínűség szerint ő maga fog az ünnepélyen elSjZHvalni. Aktív részt vés? az ünnepélyen maga szeretett képviselőnk is, akinek íöérdeme, hogy az Opera közreműködését sikerült biztosítani és ezzel a gyulai ünnepélyt nempaik országos jelentőségűvé, hanem bizonyos fokig páratlanná is tenni ; páratlanná ueyanis annyiban, hogy még vidéken .sohasem történt, ami most Gyulán történni fog, hogy az Opera zenekari • vidéki yáros- 'ban játsszék. Ami magát az ünnepély program inját illeti, azt az Opera igazgatósása, Gyula város vezetősége s kulturális tesiületei köréből alakulandó bizottság fogja meghatározni a közeli napokban és így az ünnepély program inját az ünnepély, napja kapcsán csak jövő számunkban fogjuk közölhetni. Tanügy. Mit akarunk? Napok óla olvashatni a fővárosi és több vidéki újságokban — »Kulturnyomor«, »Tani ók mozgalma«, »Az állami tanítók ügye« stb. elmek alatt, hogy a hazai tanítóság állami iskoláknál működő része mély aggodalommal, nehéz panaszokkal van eltelve sorsával, jelene és jövőjével szemben. A mindennap megújuló gondok között a bizva- bizás édes remraye táplálta eddig karunk minden egyes tagját. Megnyugvással gondoltunk a közel jövőre s most e reményünkben, bitünkben megtán- torodva a fájdalom, a csalódás keserű érzése tölti el egész valónkat. Megvan az 1911-iki országos költségvetés, amely eltemette az összes reményeinket. Ismét oda lettünk dobva a küzdelemteljes jövőnek ; szivet, lelket ölő aggodalomnak. A keserű csalódásból a szolnoki kartársak ocsúdtak föl leghamarabb. Legottan hangot adtak aggodalmuknak. E hangot aztán a gyulai állami\ tanítók testületé továbbította . . . külön fölhívással, mondván: ............»Az 1007. XXVI. t.-c. állami ti sztviselőnek mondja az állami tanítót. E törvény még ez ideig csak a papíron van, nem hajtották végre. Sem a rangsorba nem osztottak be bennünket, sem a lakbért nem adták meg ... Az óriási drágaság me lett az amúgy is kis fizetésünket kell megcsonkítanunk, hogy a lakásuzsora következtében legalább tűrhető hajlékban húzhassuk meg magunkat. Ez tovább igy nem maradhat. Állásunkért, családunkért mindnyájunknak sorompóba kell lépnünk. Kérjük a törvény végrehajtását! A szolnokiak mozgalmat indítottak törvényadta jogaink érvényesítésére. A költségvetés tárgyalásának idejére nagygyűlést hirdetnek á fővárosba. Ezen országos mozgalomhoz mi gyulaiak csatlakozunk — a gyűlésen ott leszünk — reméljük ti is ! . . .« A szózat elment s ma mir visszhangzik tőle az ország. Megmozdulok a tanítók ezrei. Naponként halotnszámra hozza a posta az ország minden részéből' »a tantestülethez« a mozgalomhoz való csatlakozásról szóló jelentéseket. És váljon a tanítók ezreinek könyörgései, ese- riezései' valami1 tnegvalósithatlan kívánságokat' — ideálokat — foglalnak magukban? Óh dehogy is! Távol áll tölünk, hogy lehetetlen kívánságokra kérjek az orsiág pénzét. Mi nem vagyunk lázitók, mi nem izgatunk a szentesített törvény ellen. Sőt a jelen eseth-n éppen a törvény teljes végrehajtását kérjük. Fel akarjuk tárni fájó sebeinket, őszintén, leplezetlenül . . . Azért mondom el ezeket, mért igazságos ügyünk diadalra jutásánál a társada om szimpátiájára van szükségünk. Tehát ne Ítélje el a társadalom a mi mozgalmunkat. Sem anyagilag, sem erkölcsileg nem voltunk függetlenek soha és ma sem vagyunk még azok A három évvel ezelőtt történt fizetésrendezés éppen csak hogy kiragadott bennünket a nyomorúságból és valamit könnyített helyzetünkön, de nem vette le vállárakról a megélhetés gondjait, amihez hozzájárult még az, hogy a törvény által biztosított előnyök nagyobb része még ma is csak a papíron áll. Pedig a tanítóság ügybuzgalmát semmi sem lohasztja le inkább, mint a nélkülözés. Az életfen- tartási nehéz gondok, a szükség, az éhség, mint sötét fellegek borulnak a tanító kedélyére s hogyan hangolhassa a növendékeit az élet szeretetére, hogyan gerjeszthessen nemes tüzet a mások kebelében, midőn a saját szivét megfagyasztja a sok nélkülözés? Csak természetszerű következménye az, hogy kedélye elfásul, lelkesedése szárnyaszegetté válik s lelkiereje megtörik a létért való küzdelemben. Nídcs mai nap olyan hivatal, mely az adott viszonyok között annyi lelkierőt, annyi önmegtagadást s nincs olyan szellemi foglalkozás, mely annyi fizikai erőt igényelne, mint a nép tanitai. — Ettől vár és követel aránylag a legtöbbet, a lehetetlenségig sokat az állam, az iskola és a társadalom. Megkövetelik tőle, hogy nehéz szaktanulmányokat vérészesültek, hogy a fóthi kolna verandáján együtt ülhettek a szincerizáíö Mikszáthal. A gazda fölényét csak a jóizü irónia árulta el, mely állandóan ott lappangott a szája szögletében, miközben gyöngyöző szüreti igazságokat töltött a vendégei poharába. Az írókról és az irodalomról beszélt, persze mindig a vérbeli adomázó könnyedén kötekedő és kerülgető, szándékos naivitással stilizált modorában. Igazában azonban soha magyar iró nem viselkedett komolyabb tisztelettel a tehetség iránt, még pedig nemcsak a maga, hanem a mások te hetsége iránt is, mint ő. Sokkal többet olvasott, mint közönségesen hiszik és ha az országon vé- gighömpölygő fekete betüáradásban valami tehetség csillant meg, azt rögtön kihorgászta magának Az irodalomban látta a mai nemzeti élet legértékesebb talán egyetlen értékes megnyilatkozását. Az Írókban látta a nemzeti hadsereget és a magyar diplomáciát, mely erőt ad az országnak és tisztességet szerez neki a külföldön. Az ő egyébként oly éles és józan szeme a régi diéták honfiainak kegyeletes büszkeségével szemlélte az irodalom fejlődését. A kritikája csak kétféle volt : dicséret és hallgatás. Gyakran fölpanaszolta ugyan, hogy az újságok, amelyek hasábokat szentelnek Krumply Nándor orsz. képviselő sületlen megnyilatkozásainak, nem foglalkoznak eleget a magyar könyvekkel, („most már Gyulai Pál is jó volna !“) egyébként azonban azt vallotta, hogy az irodalomnak ma nem gyomláló vasra, hanem öntöző kannákra van szüksége. Az igazi kritikus az ő szemében mindig az olvasó közönség méh-ösztöne marad, mely körüldöngi az élő rózsát és elkerüli a viaszból gyúrt virágot. Kritikai éle csak egy adomájának volt, az a magyar doktorokról szólt, akik Ferenc császár korában lepecsételt palackokban hozatták íschlből a levegőt, hogy kibocsássák a betegszobákban. Panaszait — irodalmi állapotokról beszélni nálunk annyi, mint panaszkodni, — legszívesebben a kiadói szájába adta. Singer és Wolfner olykor aggodalmasan csóválja a „két fejét“, hogy az irók szaporodnak, a könyvek pedig nem fogynak. Egyik előszavában valósággal kesereg azon, hogy a meg- ifjult nemzet mennyire közömbös az irók iránt. Pedig a régi nemzeti korszak idejében de mást ígért. Most azt mondja a legjobb katonáinak : „Győztem, hát nem kelletek többé!“ Olykor töprenkedve áll a szakadás előtt, mely az uj Magyarország politikai életét elválasztja az irodalomtól. Ő maga, amint belekeveredett a politikába, tüstént ki is ábrán dúlt megint belőle, de éppen az az igyekezete, hogy hidat verjen a szakadás fölött, bizonyítja, mennyire vonzotta őt mindenkor a politika. Le-leszállt oda, mint a kőszáli sas a rétre. Úgy vélte, hogy a magyar Írónak öröklött jussa van a politikához. A fatális Krumply Nándor pedig mégis csak sokat foglalkoztatta Ez a semmiházi elvitatja az írótól a politikus hivatott- ságát. Mikszáth bosszankodik ezen és talán észre sem veszi, hogy éppen az ő bosszúsága ad némi jelentőséget Krumplyéknak. Az iró ma a politikában dísznövény, mint Trencsénben a szőlőtő, — sóhajtja. Mikor kerül össze megint az irodalom és a politika ? „Majd ha magyar lélek lesz az irodalomban és idealizmus a politikában!“ gezve, szivvel-lélekkel muukáiko Íjék, szent lelkesedéssel, testi és lelki ereje megfeszítésével szolgálja a népoktatás szent ügyét ... és ezért viszonzásul kevés díjazást, több-több gondot, hideg közönyt, szánakozást, méltatlan mellőzést, megalázást, vagy legjobb esetben biztató üres szavakat kap. Szó sincs róla, a valódi müveit lelkű ember megbecsüli a tanítót. Nekem is vannak birataim a bírói, ügyvédi, katonatiszti, megyei tisztviselői karban és ezek szeretnek is, becsülnek i-\ Dj azért mégis ritkák az ilyeu tiszteletreméltó kivételek. — Amilyen fölemelő a tanítóra, hogy ő egy magasztos szent ügy előmozdítására van hivatva, — éppen olyan leverő, ha a megélhetés legközönségesebb tárgyait is az elérhetetlen ideálok közé kell soroznia. Minden munkás érdemes a bérére ; ez már a szentirásban is benne van, azért tehát mi sem áll tőlem távolabb, mintha mások hivatását kicsinyeim és jobb ellátását kifogásolni még gondolatban is megpróbálnám, de a tanítót sem szabad hagyni nyomorogni, mert bizony koldusország »z olyan, amely a tanítót nem tudja fizetni és lelketlen az olyan nemzet, amely a tanitót nyomorogni hagyja. Csak néhány ezer koronáról van szó, amit mi kérünk és csak néhány tollvonás kell hozzá, hogy a törvény még végre nem hajtott részei életbe lépjenek. Appellálok azok nemes szivéhez, akik az ország kultúráját kezükben tartják, adják meg a tanítónak csak valamennyire is biztosabb megélhetést és évtizedekre meg lesz mentve azok munkakedve és megalázása, akik a nemzet virágait ápolják! A Wekerle-kormányt a politikai válsággátolta meg az 1907. XXVI. törvénycikk teljes végrehajtásában. A mostani kormány a munkát, a nemzeti munkát irta föl zászlójára, amely zászló a választásokon győzelmet is aratott. Győzelmét a tanítók is előmozdították. Lehetetlen tehát, hogy éppen ez a kormány a boldogulásunk reményét valóra ne váltsa, ha felvilágósitjuk őt a kérésünk méltányos és jogos voltáról. De ha nem váltja valóra, nem tartozom a pessimista elveket valló pedagógusok közé s ép azért nem is hirdetem azokat ... A kormány jóindulatában én nem kételkedem. Ha pedig mégis megtörténnék, hogy jajszavunkat nem hallgatnák meg, akkor sem fogunk ribilliót csinálni, mert mi nem vagyunk petroleurök, anarchisták, nihilisták, hanem tanítók. Tehát a kedvezőtlen szentenciába csak úgy bele kell nyugodnánk, mint az az ember Utolsó előszavában, melyet a tavalyi Almanach elé irt, bemutat egy öreg urat, aki megcsö- mörlötte az örökös politikát és ki akar vándorolni az országból. — És melyik országra gondot? (— kérdi a kivándorlótól az iró) — Nem tudom még Éppen ebben nem vagyok elhatározva.1 Olyan országot szeretnék . . . — Ahol enyhébb az éghajlat, — szóltam közbe. Szomorúan mosolygott. — Egy olyan országot, — szólt, — ahol még mesélnek az emberek. Nem Mikszáth nagy és végső honvágya ez az irodalom után? Talán megérezte, hogy a politika fogja megölni (a halálos fáradtságot választási körútjáról hozta haza) és az irodalom fogja halhatatlanná tenni. Az emlékműnek, mely őrizni fogja az ő nevét, egyik köve lesz ez a könyv. A magyar közönség régóta megszokta már, hogy Mikszáth-Al- manaebnak nevezze, ezentúl címében is viselni fogja első szerkesztőjének nevét, mint a Maréchal- Niel-rózsa egy hires katonáét. Egyébként pedig az marad a Mikszáth-Almanach, ami a régi Almanach volt és aminek első szerkesztője szánta: a fóthi szőlő, ahol minden ősszel egyszer összetalálkozik egy csapat iró, egy kis ország, ahol még mesélnek az emberek. Herceg Ferenc.
