Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-07 / 32. szám
9 ható biintetésnemek mily hatálytalanok s a mai helyzet mennyire tarthatatlan, bizonyítja az a körülmény is, hogy az említett tanévben, amikor az uj végrehajtási törvény még nem lépett életbe, az igazolatlan mulasztásokért kiszabott 665.070 kor. bírságpénzből csupán 126.962 kor. volt közigazgatási utón behajtható. E sivár számadatok megdönthetetlen bizonyságai annak, hogy az általános tankötelezettséget az 1868. XXXVIII. t.-c. keretein belül akkor sem leszünk képesek teljesen végrehajtani, ha megkétszerezzük az iskolák -zámát. De kiáltó bizonyságot tesznek amellett is, hogy jelen viszonyaink között az általános tankötelezettség biztosítása érdekében már hatékonyabb, szélesebb körű törvényre s eredményesebb s szigorúbb megtorló eszközökre, súlyosabb bün- tetésnemek törvényes alkalmazására van szükségünk. Ha azonban a jelen szomorú kulturális közállapotaink okát mélyebben megvizsgáljuk, úgy a baj forrását nemcsak a törvény rendelkezéseinek enyhe voltában, hanem főleg azon eljárásban fogjuk föllelni, mely e törvény végrehajtásánál jelenleg is gyakorlatban van. Annak az eljárásnak, melyet az iskolai mulasztások megbüntetése körül a 2085—907. sz. a. vallás- és közoktatásügyi miniszteri utasítás kötelezőleg előír, óriási hátrányai vannak. Rendkívül visszás dolog és nehézkéssé teszi az eljárást például az is, hogy az iskolák tanítói az igazolatlan mulasztók névjegyzékét csak kétszer havonta tartoznak kiállítani s ezt a kimutatást nem közvetlenül terjesztik a község elöljáróságához, hanem előbb az iskola gondnokságához s csak miután a gondnokság is átvizsgálta az adatokat, kerül a kimutatás az elöljárósághoz, mely ezek után a bírságpénzek behajtása iránt intézkedik. Olyan nehézkes, olyan hosszadalmas ez a végrehajtási eljárás, hogy az iskolai mulasztás megtörténte és a bírságpénz behajtása között gyakran hónapok telnek el. Ennek pedig az a következménye, hogy a gyermek szülei a mulasztás megtörténtét nem egyszer egyenesen letagadják s a hatóság megtorló eljárását indokolatlan zaklatásnak és üldözésnek veszik s mindezért a gyermek tanítóját okolják. A hosszadalmas eljárás az oka, hogy a büntetés, ha eljön is, későn jön s teljesen elveszti morális hatását. A legnagyobb baj azonban, hogy a szegény néposztálylyal szemben, amelynek gyermeke, bár legjobban rászorul az iskolára s mégis a mulasztók legnagyobb contingensét alkotja, csak hatósági eljárást lehetséges alkalmazni, de törvényes büntetést soha. Az uj végrehajtási törvény a minimális birság pénz behajtásától is megvédi őket. S ha már az első koronánál meg kellett állnunk, sohasem juthatunk el a nyolcadikhoz. A gyámkirendelésre pedig eddig példát nem tudunk. A büntetést elzárásra, vagy közmunkára átváltoztatni nem lehet. A büntetés tehát elmarad! Büntetés nincs is. Mindezt éppen a legszegényebb néposztály annyira tudja, hogy mosolyogva fogadja az ellene folyamatba tett hatósági eljárást s gyermekét a büntetéstől való félelem nélkül önkényesen veszi ki 8 tartja vissza az iskolából s használja fel napszámra mind addig, amig csak tudja használni. A törvény rendelkezései velük szemben tehát hatálytalanok. Más egyéb eredményre vezető törvényes megtorlást pedig a hatóság nem alkalmazhat. Hogy ezek a jelenségek, amelyek miatt rendszeres és tervszerű iskolázás éppen az erre legjobban rászoruló szegény néposztálylyal szemben lehetetlenség, milyen akadályát képezik egy-egy vármegye népoktatás ügye, üdvös fejlődésének azt csak, a tanfelügyelők látják s tudják igazán. Iskola látogatásaim alkalmával az óv legkülönbözőbb szakában olyan tantermet, ahol az összes beirt növendékek jelen lettek volna még nem láttam, ellenben nem egyet találtam, ahol a tanulóknak csak 50—70 százaléka volt jelen. Hogy a kép teljes legyen, vegyük hozzá még azt is, hogy az igazolatlan mulasztásokért a nagyobb iskoláknál kiszabott 2000--3000 kor. birság pénzből vagy semmi vagy csak 1—2 kor. szokott befolyni. Ilyen viszonyok között egy tapasztalt főszolgabíró olyan nemű előterjesztéssel ki______________BÉKÉS___________________ vá n élni a közig, bizottság utján a miniszterelnökhöz, hogy az 1868. évi XXXVIII. t. c, 4. §-ának megváltoztatásával az iskola- köteles gyermekeknek az iskolától való szándékos visszatartása kihágásnak minősíttessék, amely elzárásra is átváltoztatható és 100 kor. terjedő pénzbírsággal is legyen büntethető. Amilyen helyes és szükséges a törvénynek ilyen irányú módosítása, annyira kívánatos, hogy ha már a módosítás meglesz, a törvény eredményes végrehajtása is biztosítva legyen. Egyidejűleg tehát a végrehajtás módozatainak pontos megállapításáról is gondoskodni kell. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy nálunk a végrehajtáson fordul meg minden. Az 1868. XXXVIII. 4. §-a alapján is íőleg azért nem tudunk eredményt elérni, mivel maga a végrehajtás eljárása, amelyet 2085/907. sz. utasítás előír, céltévesztett. A törvény megváltoztatása mellett tehát a végrehajtási utasításban a mulasztásoknak heteukint való kimutatását s a kirótt bírságpénzeknek 48 órán belül való behajtását kellene mindenesetre elrendelni. Csak igy érjük el, hogy a büntetés haladéktalan legyen s a gyorsan és szigorúan sújtó büntetés morális hatást is gyakoroljon! Rendkívül visszás állapot az is, hogy az ellenőrzésre hivatott kir. tanfelügyelő az iskolamulasztások körül az illetékes közegek részéről elkövetett szándékos mulasztásokért rendbírsággal senkit sem sújthat, mivel erre csak a főszolgabíró van feljogosítva. A tan- felügyelő csak javasolhat és kifogásolhat, így pedig az ellenőrzés hatékony és eredményes soha sem lehet. A fenálló viszonyok eléggé bizonyítják, hogy a tanfelügyelőnek juris dictióval való felruházása nemcsak jogosult, hanem az ellenőrzés hatékonyságának biztosítása céljából felette szükséges is. De a cél érdekében ezenkívül még más is szükséges: nagyobb szigorúság és kevesebb elnézés az egész vonalon! A tankötelezettségi törvény teljes és tökéletes végrehajtását és az általános tankötelezettség biztosítását csak úgy remélhetjük, ha olyan szigorúsággal kezeljük ezt az ügyet, mit a hadkötelezettséget. Csak igy remélhetjük, hogy az iskolakerülés baját 1910. augusztus 7 — A Jancsi . . . Csik Jancsi. Gergő szemei megvillantak. — Nem igaz! A vén boszorka megrántotta a vállát — Ha sietsz, tán még ott érőd. Azzal befordult a szőlők felé Gergő utána nézett a vén asszonynak, aztán fölemelte az öklét s megrázta. Most már jobban szaporázta a lépteit. Hátba igaz! De igaz. Máskép nem merte volna mondani az a szipirtyó . . . Hazajött a katonaságtól. Egy napra, két napra. Van az úgy ... De ép az ő portájára? , . . Mit keres ott ? Persze a Julis. Kileste az alkalmat Nincs otthon a macska . . . Vagy a Julis izent volna?! A fogai összecsikorodtak. Az utcaajtót csak úgy a csizmasarokkal nyitotta ki. Julis ruhákat teregetett. Dalolt. Gergő megállt az udvar közepén. Nagyot fújt, aztán szó nélkül bement a házba, majd megint kijött. Julis egyszeriben átlátott az emberen. Mindent tud. Valaki besúgta. Nem baj. Még nevetett is, amint odaszólt Gergőnek : — Ki volt itt ? Gergő a kalap karimája alól ránézett az asszonyra. — Tudom ! Julis kiegyenesedett. — Haj, haj . . . Talán még haragszik is kend ? Nem én hívtam. A maga jószántából jött. — Énhozzám ? — Kendet kereste. — Oszt mégis itt maradt. — Illendőségbü ... De le sem ült . . .. — Nem ugy-e? Pedig kínáltad. Julist mintha csiklandozták volna. Bizseregni kezdett a vére. Félti az ember. Jól esik az. Hát csak féltse is. Addig szereti, amig félti. Megri- szálta a derekát. — S ha kínáltam volna ? — Úgy? — Abba se halt volna kend bele. De még én se. Fordult egyet s aztán csak úgy a háta mögül vetette vissza : — Bánom is, hogy nem kínáltam. Gergőnek a nyakán kidagadtak az erek ; belső részeibe beleharapott a bestia ; marcangolta a féltékenység. Ezt az asszonyt, a Julist, más is ? ! Már azon a ponton volt, hogy fölugrik, ráveti magát, mikor az asszony hangosan kacagni kezdett. Ez észre téritette. Hiszen csak veszkődik, kötekedik. Ez meg azt mutatja, hogy nem történt semmi. Megrántotta hát a vállát: — Bánom is én . . . — Úgy ? Nem bánja kend ? Megrázta a fejét. — Pedig azt is mondta a Jancsi . . . Mög- mongyam, hogy mit mondott ? Mög ? . . , Hát aszonta, hogy szöbb vagyok asszonynak, mint lánynak . . . Gergő megtorpant. Még ott bujkált benne az indulat. Az ingei kedésre újból kezdett fölyhődzni. Nem a legény irányában. Az már nem bántotta. Hanem a nyelvelés. Nagyon elkapott a menyecske. Mindig hegyei. így pedig nincs rendén a dolog. Hova lesz akkor az emberi tekintély ? Julis tovább veszkődött. — A kezem is mögfogta. Itt-e. . . Itt fon . .. Az ing vállát fölhúzta. — Tán még az ujja helye is látszik. . . Úgy szorított, de úgy szorított . . . Gergőn kifeszült a kis lajbli. Szemei homá- lyosodni kezdtek. Nem bírta tovább. Mérgesen rákiáltott az asszonyra : — Hallgass! Julis fölemelte a két karját. Egyik szemével hunyorított. — Haj, haj . . . Egyet fordult. — Még a derekamat is . . . Gergő felugrott. — A derekadat . . . S odaütött. Ököllel. Kétszer egymás után. Julis elfehéredett. Az ember megütötte. Úgy megütötte, hogy fáj. Miért ütötte meg ? Hibázott ? Hisz az a legény az ujjával sem ért hozzá! Csak próbálta volna ?! Jött, elment. Egyszeriben elment .. A beszédért ? A tréfáért ? Hát érdemes azért ! Érdemes ? Öt, aki úgy szereti . . . Elkezdett sírni. Sirt, sirt. Kötényének mind a két sarka nedves lett. Aztán, hogy Gergő csak á.
