Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-08 / 10. szám
2 BÉKÉS 1908. márczius 8. tőzötfc területek közzé tartozik, de nem szabad számításon kivül hagyni azt sem, hogy a József főherczeg szanatórium működése az ország minden vidékéről Gyulára vonzza a tüdőbetegeket, akik közül a súlyosabban betegek nem vétetvén fel, kórházunk tuberculotikus osztályát keresik fel. A jelennek és a közel jövő követelményeinek lesz tehát elég téve, ha a tüdővészesek részére egy 50 ágyas pavilion állittatik fel. A közkórház fejlődésének és kibővítésének ily nagy arányokban való haladása mindnyájunkat s különösen magát a székhelyet, Gyula városát csakis örömmel töltheti el. Vajha más intézmények és kulturális létesítmények tekintetében is hasonló bámulatos eredményekkel számolhatnánk be. A kórházi építkezések ügye különben — bár kisebb részében — vonatkozásban van szocziális kérdéseinkkel is, mert ' az épületnek egy tömbbé való kikerekitésével nagyobbszerü építkezések foganatosíttatnak, melynek során a munkások igyekvő és törekvő, tehát komolyabb része tetemes kereslethez jut. Jelentős szempont ez is, különösen ha nem tévesztjük szem elől azt sem, hogy épitő-iparunk már-már a megélhetési küzdelemnek esik áldozatul. De megy vele az építőiparosok egzisztencziája és a munkások mindennapi kenyere is. S ha a veszedelmet nem sikerül megelőzni, nagyon megtörténhetik, hogy az építkezés az idénröl teljesen elmarad, ami nagy baja lenne a kórháznak, de nem kisebb baja az érdekelt ópitőipari munkásoknak és napszámosoknak is, akiknek a félmillión felüli munka a mostani szűk anyagi viszonyok között állandó s tisztességes keresetet biztosítana. Tisztviselők lakáskőrdése. A »Békés« egyik munkatársa e lapnak február 9-iki számában »Lakásnyomoruságt czimén részletesen illusztrálja a gyulai lakás- viszonyokat ; eme kérdéssel kapcsolatosan foglalkozik az épitőmunkások és munkaadók helyzetével, anyag- s munkabérdrágaságával, közterhekkel, valamint a tisztviselőtelep kérdéseivel is. Gyulán néhány év óta lakáshiány tapasztalható, mely lakásmizériákhoz a mai nehéz megélhetésen kivül hozzájárul a folytonos lakbéremelés, az úgynevezett stájgerolás. A tisztviselők helyzete a bekövetkezett körülményeknél fogva okvetlenül kívánatossá teszi, hogy a tisztviselőtelep kiépítésével behatóan és kellő ambiczióval foglalkozzunk. A telep megvalósítása, illetve a kérdés tanulmányozása czéljából szükséges az érdeklődő tisztviselők köréből egy bizottság megalakítása. Szóval itt az ideje, hogy e téren a mozgalmat meg kell indítani; kezdet nélkül nincs befejezés s igy ismeretlen a siker. Tagadhatatlan, hogy a dolog financziális részét illetőleg a telep megvalósításánál sok nehézséggel kell az érdekelteknek megküzdeni, de^ végtére is figyelembe veendő a tisztviselők lakáskérdésében elismert nyomorúságos helyzet. Jelen körülmények között morális kötelessége volna Gyula városának, a vármegyének, esetleg az államnak a tisztviselőtelep megvalósítását előmozdítani. Munkáslakásokról már gondoskodva lesz. Vájjon nem-e lehetne olyan alapon a tisztviselőtelep kérdését is megoldani? A dolog pénzügyi részét tekintve, alig hiszem, hogy nálunk olyan privát egyén, illetve vállalkozó kerülne, aki a telep kiépítésének finanszírozását teljesen magára vállalja. De vannak helyben jónevü pénzintézeteink, amelyeknek a legmesszebbmenő támogatására a kérdés lényegénél fogva a mai esetben számítanunk kell. Mert tisztviselőink anyagi erejökhöz mérten vidéki pénzintézetektől olyan támogatást soha nem remélhetnek, mint a helybeliektől. Ami az építkezés kivitelét illeti, legyen az sablonszerű, czélnak megfelelő kivitel, minden luxus mellőzésével, mert a sablonszerű építkezés által jelentékeny költség megtakarítható, ami pedig a mostani drágaság mellett fontos körülményt képez. Hogy drága a telek, építési anyag és a munkás, mindez tény, de hogy lesz-e valaha még olcsóbb, ,az alig hihető ! Drágább azonban még lehet. Végtére is építeni valakinek csak muszáj, mert ha nem építtet a tisztviselő, úgy építtet a tisztviselőnek más, de az a más valaki — mondjuk háziúr — nem azért építtet, illetve nem azért tart lakót, hogy arra ráfizessen, hanem azért tart bérházat, hogy annak értékét a lakbér jövedelméből letörlessze. Szóval az ilyen manipuláczióból a háziúrnak feltétlenül jövedelme szokott lenni s kell is, hogy legyen. Fizesse a tisztviselő lakbér-illetményét saját házának törlesztésére, akkor legalább tudatában van annak, hogy sajátjában lakik, senki soha nem háborgatja és reménysége van ahhoz, hogy évek múltán lakóházát teljesen magáénak tudhatja. Teljesen vagyontalan, vagy biztosítékot nyújtani nem képes tisztviselőknek az építésre számitani alig lehet, mert semmi befektetés nélkül az építkezés finanszírozását akár privát vállalkozó, esetleg vállalkozó consortium vagy takarékintézet, kétes, hogy magára vállalja. A dolog nehéz anyagi kérdésében, különösen a teljesen vagyontalan tisztviselők érdekében talán úgy lehetne segíteni, ha országos egyesülés vagy állami befolyás mellett képesek volnánk a tisztviselőtelep kiépítését előmozdítani. Ha az épitkezés csupán helyicsoport létesítése által kerülne kivitelre, akkor okvetlen kívánatos, miszerint a csoportban résztvevők elsősorban kell, bogy legalább saját telkükkel szabadon rendelkezzenek, illetve az telekkönyvileg tehermentesen a sajátjokat képezze. Bővebben a dolog részleteibe, ez utón már felesleges bocsájtkozni. Törekedni kell az érdekelteknek, hogy a tisztviselőtelep kérdése minél hamarább megoldást nyerjen. Jelen körülmények között annak keresztülvitelénél úgy vállalkozóink, mint pénzintézeteink, iparosaink, sőt munkásaink jóakaratára, illetőleg támogatására okvetlenül számitanunk kell. N. Szabados József. Még a múlt század elején nagyban divatozott, hogy Pestvármegye minden télen egy nagy toros dáridót csapott. Erre bugaczi Szentkirályi László viczeispán invitálta a vendégeket és kötelessége volt ott megjelenni minden megyebéli tisztviselőnek. A máglyára kerülő sertéseket rendesen egy egy szolgabiró adta. A többi elemózsia, bor, sütemény, torták a viczeispán konyhájáról kerültek. A franczia háború utáni években történt, midőn egy alkalommal Zlinszky János központi szolgabiróra került a pecsenyeszállitás kötelessége. Hozták is a remek példányt Zlinszky birtokáról, de útközben, mig a kocsisok betértek ócsán borozni, lába kelt az áldozatra szánt állatnak s mire indulni kellett volna, csak az üres zsúpot találták a kocsin. Káromkodott a hajdú, meg a kocsis, mint a jégeső. De bizony hiába. Nagy busán indultak meg hát az üres kocsival, mikor egyszerre csak valahol a Némedi felé ágazó utón, találkoznak egy szekérrel, amelynek a letakart ponyvája alól bizonyos áruló hangok hallatszottak. — Hátha a mienk ? — sóhajtott fel a hajdú, aztán pedig busán szólt át a kocsisnak : — Hová, hová atyafi ? — Pestre — hangzott a válasz. — Beleznay grófhoz viszem ezt a hízót. Karácsony előtt perzselteim akar a méltóságos asszony. A hajdú tovább folytatja a diskurzust, nagy ravaszul, olykor meg is kínálta a kocsist a kulacsából. Jó, gőböljárási bor volt, — a régibb fajtából. Nem kelett valami túlságosan sok belőle. A soroksári szőlők alatt már dalolta is a kocsislegény nagy vigan : Pesten jártam iskolába Kuk----------Ezt v árta csak a hajdú. Mikor észrevette, hogy a kocsis elbólintott, a lovak meg tüled is, hozzád is lépegetnek a kátyus utón, leszállt a saját alkalmatosságukról és a vele volt markos béreslegénynyel a gróf Beleznay sertését átemelgette a Zlinszky szolgabiró ur szekerére. Nagy diadallal értek a megyeház udvarára. Másnap hajnalban pedig magasra csapkodott a láng. Pörkölték a hízót és készült a vármegye házi tor. Ámde épen déltájon, nagy, hangos indulattal állított be gróf Beleznay urá n Zlinszky központi szolgabiróhoz, panaszkodván, hogy neki a soroksári szőlők alatt ellopták egy kétmázsás hízóját. Pedig Űrményi országbírót is meghívta már a torra a grófné. Aki hallotta valaha néhai gróf Beleznay Sámuel hirét, az tudja, hogy nem volt jó vele egy tálból cseresznyét enni. Neki egy-két embert lelőni se osztott, se sokszorozott. A pilisi kastélyának a tetején dolgozó ácsok közé — ha munkájuk nem tetszett — úgy lövöldözött, akár csak verebek lettek volna. Egy pesti palotája előtt őrt álló katonát pedig azért lőtt agyon, mert parancsára nem akart enni a döglött macskából. Más verzió szerint még valami sokkal undorítóbb' komedencziával akarta a gróf megtraktálni a szegény granatérost. — Meglesz az állat, kegyelmes uram ; a legjobb perzekutorokat küldöm ki még ma Gu- bacsnak, Csévnek , . . — bizonykodott Zlinszky János és a vármegyeház grádicsáig kisérte a grófot, aki pattogva, nagy dérrel-darral ült föl lent várakozó hintójába. Lassankint este lett. Szállingóztak a vármegye vendégei s az urak nekiültek mulatni. A toros vacsora alatt egyre hordta a hajdú a finom horokat, okkal-móddal maga is szippantott egyet-egyet a hébéren, mikor lement a pin- czébe, úgy, hogy virágos kedve támadt s a vacsora véginél beállt amabilis konfúzióban oda- sugott Sárközy Móricznak : — Ha tudná a tekintetes főszolgabíró ur, hogy az urak itt a gróf Beleznay hízóját ették meg. Én loptam el, mert hogy a mienk Ócsán elveszett . . . Sárközy Lőrincz, noha az insurrekczió alatt farkasszemet nézett a franczia sasérokkal, most elkezdett fútyölni ijedtében és csak ennyit mondott: — Canis mater, fogja be a száját,— mindnyájunkat lelő Beleznay . . . Ijedtében menten ki is józanodott a hajdú és nem esett többé szó a végzetes cseréről s az egész kázust csak akkor tudta meg maga Zlinszky János is, mi,kor Beleznay Sámuel, saját fia golyódtól találva, megtért apáihoz. PestvármegyébQn soká emlegették ezt a hires megyei tort. Rég elmúlt idők patriachális szokása a disznótor, ami ma már jóformán kiment a divatból. Vége van a János pap országának, ahol kolbászból fonták a sövényt. Ma bizony, csak úgy vagyunk, ahogy néhai való jó Vay Gyula bátyám mondotta : „Nekem se fonják kolbászszal a sövényemet". Nem traktálják már nagyon a vendéget, hogy aztán herba-theára szoruljon. A tejjel-mézzel folyó Kánaánnak szokásait és rendtartásait csak híréből ismerjük már.
