Békés, 1907. (39. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-27 / 4. szám
2 BÉKÉS 1907. január 27. Hogy mit foglaljanak magukban a vidéki múzeumok, nem közömbös kérdés. Én azt feleltem rá : mindent. Helye van ott a régészeti, néprajzi, természetrajzi, mező-, vagy erdő gazdasági, szépművészeti, müipari gyűjteményeknek, amennyiben a néprajzzal összefüggésben vannak, és a népkönyvtárnak. A gyűjtemények annak a vidéknek tárgyaiból álljanak, melyet a muzeum beküllőz. A szépmüvé- szetet a kormány által évenkint megvett festő- és szobrász- müvek, továbbá a föld őstörténelméből, a földtanból, a földrajzból, állat-, növény- és ásványtanból, az általános és hazai történelemből, végül a mekanikai tárgyakról készített szemléltető képek képviseljék. Lelkiismeretes és szívvel-lélekkel a nép oktatásán, nevelésén csüngő előadók tartsanak a múzeumokban vasárnap délután tanításokat, előadásokat. Ezen tanítások, előadások a templomi istentiszteletek után kezdődjenek, hogy a már esetleg előkészített kedély annál fogékonyabb Jlegyen a jót, az üdvösét befogadni. A múzeumi előadások ne rontsák a vallásosságot, sőt támogassák, erősítsék azt a természeti csodák föltárásával és úgy a parány mozgásban, mint a világegyetem törvényszerűségében nyilvánuló isteni bölcsességnek megismertetésével. Mindezek után bátorkodom föltárni a »Békésvármegyei muzeum« bajait és kérni azokat, kiknek módjokban áll nemcsak a bajokat eltávolitani, hanem feladatának megfelelővé tenni ezt az intézetet, hogy ezen hazafias kötelességöket méltóztassanak teljesíteni ! A haza áldozatokat vár fiaitól. Akinek aranya, ezüstje van: adja azt; akinek tudománya van: áldozza eztj! Abban mindnyájan megegyezünk, hogy hazánk népét tanítani, nevelni kell, hogy a nyugati müveit népekkel a versenyben el ne maradjon. Sokat, sokat kell még pótolnunk ! A »Békésvármegyei muzeum« legelőször is kicsiny épület. Tárgyai akkor sem fognak elférni, ha a könyvtár a róm. katb. gimnázium épületébe átvitetik. Nem fognak pedig elférni azért, mert a lopóshalmi leletekkel megtelik a könyvtár szoba, a másik pedig a pénzgyüjteménnyel, mely most a szekrények fiókjaiban várja a nap feljöttét, továbbá az időközi adományokkal úgy, hogy az eszközlendő ásatások által remélhető tárgyaknak hely nem jut. Az etnográfiái — néprajzi — tárgyaknak szintén Jkell egy nagyterem. A mezőgazdasági gyűjtemény nem éri be egy teremmel Remélhető, hogy a közoktatásügyi minisztérium, mint a csabai múzeumnak adott, a »Bíkésvármegyei- nek« is fog adni szépművészeti tárgyakat és ezeknek is kell egy terem. A müipari tárgyak képeinek megint kell egy helyiség és végül a »Népkönyvtár« részére, mely legczélszerübben itt helyezhető el, ugyancsak kell egy szoba. Kell tehát összesen még legalább hat terem és azonkívül a muzeunorník és egy szolgának lakás. Mindez egy nagyobb szabású, vasredőnyökkel ellátott és mindenütt tüzmentes — boltozott — emeletes épület emelése által oldható meg. Kifogásolhatná valaki, hogy oly különböző czélu múzeumokat egy helyen, egy épületben kívánnám elhelyezni. Nem tagadom, sokat szeretnék markolni, mert hát egyetemes a fogyatkozásunk és igy pana- czeára van szükségünk. Az építésre szükséges összeget bizony jó volna nekünk is úgy szerezni meg, mint a csabai-kontra megyei muzeum] kapta,{csakhogy nekünk másfelé kell teki n tenünk. Ne méltóztassanak részemről tolakodásnak venni azok, akiket illet, ha szerény véleményemet oátorkodom e tekintetben koczkáztatni! Azt hiszem ugyanis, hogy a minden tekintetben megfelelő vármegyei muzeum fölépíthető egy tőke kamattör- lesztéses kölcsönnel, melynek törlesztésére szolgálna amaz összeg, melyet a vármegye évenkint a nemzetiségi — állítólagosán csak felekezeti — népiskolák tanítóinak a magyar nyelvben való sikeres tanításért jutalmul osztogat. Sokkal nagyobb eredménnyel tanítanának ugyanis e tanítók, ha azokat a 100—200 koronákat az állam nyújtaná nekik jutalmul, még pedig úgy, hogy ez fizetésemelésül szolgálna mindenkorra és nyugdijaikba is beszámíttatnék, mert ekkor valóban meg volnának jutalmazva és buzgalmuk soha sem laukadna. Hogy Gyula városa is hozzájáruljon a »Népház« építéséhez, a vármegye bizonnyal szívesen áldozná erre az »Erdély-ut« kövezeti vámját, mely—miután már a vármegyének visszatérítette a kövezésre fordított összeget, — úgy is Gyula városát érdeklő és emelő intézmények létesítésére, vagy fentartására költhető csak igazságszerüen.*) A muzeum berendezését eszközölni lehetue^az »Országos muzeum-egyesület« által évenkint fmegszavazott államsegélylyel, továbbá amaz alapítványok kamitaiból, melyeket remélhetőleg egy — e czélból indított — akcziö keretében, a bákésvár- megyei nagybirtokosság adományozna. Fizetés nélküli muzeumőr is kerülne a lakásért Gyula városa tanító- és tanári testületéből, míg a szolgának a lakás mellett^ mérsékelt díjazás a »közművelődési egyesület« tagjainak évi dijaiból kerülne ki. l'Nem tudom magamnak megmagyarázni azt hogy a gyulai róm. kath. gimnázium alapítója, a nagylelkű honleány, Wenckheim Krisztina grófnő *) Csakhogy ezt a közutakról szóló törvény nem enged, meg. Szerk. előtt miért nem bizonyították be, hogy egy főiskola mellé az egyetemes muzeum okvetlenül szükséges. A modern kultúra — az életet kényelmesebbé tevő eszközök révén — betolakodik a legelrejtettebb zugokba is és kiöli a népi sajátságokat, szokásokat, jellemvonásokat, ezért szükségesek a néprajzi gyűjtemények . és ezekkel megmentése, visszaállítása a nemzeti, a sajátos kultúrának és e tekintetben nincsen tétovának helye, a cselekvésre a 12-ik óra elérkezett ! A »Tulipán szövetségnek* a házi ipar tímoga- tásában a forrásokig kell hatolnia Sok iparág munkásait az ízlés és a csín elsajátítására képesítenie, azután elmés, ügyes és legfőképen kitartó munkásságra szokta tnia; kitartó, szünet nélküli dologra a házi ipar munkásait csak úgy ösztönözheti, ha piaczot biztosit készítményeiknek. — Minekutánna azonban e készítmények piaczra vetve, csak egyforma stíllel és nagy tömegben hódítanak: tehát a »Tulipán szövetségnek* a háziipar fentartása, fejlesztése, általánosítása és igy az arra való oktatás is egyik lényeges feladata, melyre nézve okvetlenül szükséges egy, szakszerüleg berendezett házi iparmuzeum, mely képeivel, modelleivel és kész mintatárgyaival fölhív, bátorít, oktat, nevel, önbizalommal és öntudatossággal ajándékoz meg. A muzeum egyéb tárgyaiban az ipart illetőleg, a történelmi fejlődés szemmel látható, kézzel fogható bizonyítékokat nyer, s miután ezzel az iparos társadalmi helyzetét is megvilágítja: hatalmas eszköz arra, hogy az iparosban önbecsérzetet szüljön, a társadalom többi osztályaiban pedig iránta tiszteletet ébresszen és fönn is tartsa. Fájdalom, hogy nekünk még ilyen iránybxn is oktatásra van szükségünk ! Ilyen irányú oktatással és a házi ipar föl- lenditésével az ipari pályára kell terelni a népet. Ha tehát a »Tulipán szövetség« föladatának magaslatára emelkedve, minden vármegyében létesítene a házi ipar termékeiből egy múzeumot és igy erkölcsileg és anyagilag támogatná a vármegyei múzeumok létesülhetését, jobban mondva, biztosítaná a »Népházak« születését és életben maradását: valóban azt cselekedné, amit hazánk társadalmának — az alsónak, középnek és felsőnek összefogva, — egyetemlegesen úgy is meg kell cselekednie, ha magyar akar maradni. Visszatérve annak bizonyítására, hogy a kultúra milyen átalakító hatással van mindenre, azt hiszem, ellentmondás nélkül helybenhagyja mindenki állításomat, hogy a földmivelés, valamint a közlekedési utak által kihasznált föld elveszti ősi, csonya. Nem hittem, hogy kenyértörésre kerül a dolog ... de különben is mit bántam én. Kacérkodtam : hátra vetettem a fejem s úgy mosolyogtam rá . . . A hajam felbomlott . . . úgy hagytam. Ereztem forró leheletét; láttam, mint olvadoz . . . Egyszerre a vér az arcába szökött — s átölelt . . . Fölugrottam s arcul ütöttem; s aztán — mint a regényekből már oly sokszor olvastam — egy határozott kézmozdulattal az ajtóra mutattam. Kérte a bocsánatot, mentegette magát, hogy •zeret, feleségül akar ... de én mit sem akartam hallani a nagy müfelháborodásomban. Ha férfiasán lép fel, ha nem mentegetödzik . . . talán máskép lett volna. Hiszen nem volt utolsó ember, nem is volt rám egészen közömbös . . . De meghunyászkodott s elment. Nekem ez a jelenet akkor nagyon tetszett. Még kátszer-háromszor találkoztam vele a társas összejöveteleken, de hozzám nem szólt. Láttam, éreztem, hogy vérig van sértve. Kerestem s adtam is alkalmat az egyedüli, bizalmas beszédre, — mert hamar megbántam bolond tettemet — akartam neki egy-két mentegető . . . biztató szót mondani, de ő mindig kitért. Később, pár hét múlva egészen visszavonult. Teltek a hónapok, évek. Én még mindig a bácsiéknál voltam. Egyszer, úgy öt-hat évre azt hallottuk, hogy váratlanul nagy vagyont örökölt; aztán nemsokára megválasztották a takarékpénztárhoz igazgatónak. Ekkor megint felkereste a régi társaságot — biz abból már alig voltunk egy-ketten — eljárt a zsurokra, bálokra s udvarol a lányoknak . . . nekem-is. Mind jobban-jobban kereste a társaságomat. Talán kissé feltűnően is. S én örültem ennek. Nem a vagyona, a társadalmi állásáért, hanem megbántam . . . meg — tudod — teltek az évek is . . . Örültem, hogy helyre üthetem azt az elveszett őt-hat évet. Örültem, mert észrevettem, hogy az a delej még nem vesztette el erejét, mely egyszer már oly közel vonzotta. Egyik mulatság a másikat érte s aztán közbe megint elszaladt két esztendő és én ijedten vettem észre, hogy itt a harmincadik. ő közeledett egy bizonyos határig, de ott megállt. Hiába szedtem elő mindm mesterségemet, hiába ejtettem el egy-egy biztató, bátorító szót . . . semmi. Bántott a tartózkodása, félelme (erre magyaráztam) s midőn egyszer egyedül sétáltunk a kertben, hirtelen elébe álltam : „Maga nekem egyszer azt mondta : szeret“. „Igen* — szólt megállva — ... Azt hiszem, rég várta már ezt. „S meg kért engem . . . emlékszik ?“ „Emlékszem“. „Arra is, hogy én botorul . . . “ „Kinevetett, kidtasitott és ... “ „Nem, azt nem tettem, azaz nem jól tettem, nem akarva , . .“ Perceken keresztül ott álltunk egymás mellett szótlanul. Én vártam, hogy ő beszéljen, de nem szólt, csak nézett mereven le a földre. „Mondja meg egész ősz'ntén — szóltam kipirulva a nagy izgatottságban — most nincs semmi mondani valója?“ Emeltettem a kérdést. A másik pillanatban megbántam, de már ki volt mondva. Elfehéredett, mint akkor . . . s aztán némi tétova után a kérdésemre kérdéssel felelt: „Egyszer már meggondolatlanul hozzányúltam a parázshoz s megégetett . . . Szeretném tudni parázshoz érek-e most is ? „Nem“. „Köszönöm“ — szólt hevesen megrázva kezemet s azzal hirtelen megfordult s elment. En csak néztem utánna: mi lelte ezt? Még aznap levelet küldött : „Én tüzet keresek, mert magam is jég vagyok !“ Csak ennyi volt benne — sem több, sem kevesebb. Másnap hazajöttem a mi kis falunkba. Azóta húsz esztendő telt el s én még mindig azon tűnődöm, tanakodom : Melyikönk sértette meg jobban a másikat? Melyikönk volt a bo- torabb ?
