Békés, 1906. (38. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-06 / 18. szám
1906. május 6. BÉKÉS 2 pélyben, hanem a főispán személye iránt megnyilvánuló meleg rokonszenvnek érvényre jutásában nyerte meg azt a jelleget, a melynél fogva azt a szokásos hasonló ünnepélyektől megkülönböztetettnek, belső tartalommal bírónak kell jellemeznünk. Soha nem látott tömeg szorongott a vármegyeházán a beiktatás alatt. Nemcsak a törvényhatóság tagjai és ezek mellett a főispánnal hivatali összeköttetésben álló hatóságok képviselői, de a valójában a minden rendű és rangú nép, az egész helyi társadalom sietett tüntetni a férfiú mellett, a kit nemcsak származása és eddigi élete folytán vallhat magáénak, de a ki mindenkor lelkes készséggel és soha nem tétovázó fáradhatlan igyekezettel sietett oda, a hol a társadalomnak bármely téren hasznos szolgálatokat tehetett. A közélet férfiénak eddigi tevékenységéből eredő bizalom az, a mely másrészt az ünnep mozzanataiban kifejezésre talált. Bizalom a férfiúval szemben, a ki tágult feladatkörében lelkének ösztönzése folytán bizonyára nemcsak az eddigi, de még fokozottabb buz- gósággal fogja szolgálni e vármegye érdekeit és a ki fényes tehetségeinek kezdeményező képességével nemcsak uj és uj feladatot fog magának keresni, de a ki a szép és jó iránti önzetlen lelkesedéssel támogat mindenkit és mindent, a mit hasznosnak és helyesnek ismer és tart. A lefolyt ünnepélynek különböző mozzanatairól a következő részletes tudósítást hozzuk: Fáklyászene. Az ünnepélyek sorozata szerdán este a Gyula város polgársága által rendezett zenés fáklyásmenettel vette kezdetét. Gyula város képviselőtestületének határozatából kifolyólag a székhely polgársága már este 7 órakor nagy tömegben gyülekezett össze a városháza előtt, a honnan 8 órakor a fáklyásmenet megindult dr. fíucskó Coriolán h. polgármester vezetése mellett. A fáklyákat nagyobbrészt városi képviselők ; s a város intelligens emberei vitték. A néző közön- , ség oly sűrűn hullámzott az utczákon, a merre a fáklyásmenet elvonult, hogy alig lehetet mozogni. A mint a fáklyásmenet a főispán lakása elé ért, dörgő éljenzés hangzott fel, a melybe az ég dörgése is belevegyült s az eső kövér cseppekben kezdett alá hullani. Az éljenzésre Fábry Sándor főispán megje- , lent az ablakban, mire az éljenzés még hatalmasabb erővel megújult, dr. Bucskó Coriolán üdvözölte s kérte támogatását Gyula város iránt. A főispán igen lelkes szavakban válaszolt, felsorolva, hogy a nemzet fáklyái Kossuth, Andrássy, Wekerle, s biztosítva Gyula városát soha el nem múló szeretetéről. Beszéde közben a zápor végleg megeredt s csakúgy zuhogott s ömlött az ünneplők nyaka közé, daczára annak a legtöbben ott maradtak s végig hallgatták a főispán beszédét s a végén hatalmasan megéljenezték és csak ezután oszlottak szét. Kár, hogy az ünnepélyt a rossz idő igy megzavarta, mely még impozánsabb lett volna, ha szép idő van. Gyülekezés, istentiszteletek. Csütörtökön a reggeli vonatok csak külön kocsik hozzátételével tudták beszállítani a nagy közönséget, a mely az installáczióra Gyulára gyülekezett. Már reggel nyolcz órakor csoportokban vonultak fel a megyeházára, a melyet csakhamar elöntött a közönség. Megmozdult az utcza népe is, mely az állandóan szitáló eső daczára mindvégig kitartott. Háromnegyed 9 órakor kocsikon érkeztek a vendégek, kiknek sorában ott voltak fényes diszmagyarban Szolnokvár- megyéből Benkó Albert alispán helyettes, Kele József főügyész és Kerekes Géza vármegyei ügyész, Aradvármegyéből Gzárán Márton birtokos és Csukay Gyula főszolgabíró, Hódmezővásárhelyről Juhász Mihály kir. tan. polgármester, Kmetykó József főjegyző, dr. Szalay József rendőrfőkapitány, Szath- máry Tihamér tanácsnok, Arad városa részéről Lőcs Rezső tanácsnok, a kereskedelmi iparkamara részéről Kristyóri János elnök és Edvi Illés László titkár vezetése alatt hattagú küldöttség. A vármegyeházára összegyülekezett nagy közönség kilenoz órára óriási menetben vonult át a róm. kath. nagytemplomba, a melynek élén dr. Fábry Sándor főispánnak több megyebeli bizottsági tagnak és a vendégeknek diszmagyarja festői csoportot alkotott. A közönség egészen betöltötte a templom hajóját és áhítattal hallgatta végig az ünnepi »Veni Sanctei-t a melyet Gróh Ferencz prépost-plébános czelebrált fényes segédlettel. Az istentisztelet alatt a vegyes kar által előadott »Veni Sancte* — férfi kar által előadott »Regina coeli« és a közönség által énekelt »Boldogasszony anyánk« emelték az áhítatot. A róm kath. templomból a református templomba vonult át a közönség, a hol a zsoltárok éneklése után Dombi Lajos esperes magasröptű imában emlékezett meg a nap eseményéről és jelentőségéről. A beiktatás. Mig a közönség egy része az istentiszteleten volt, már azalatt nagy közönség szállotta meg a vármegyeháza nagy termét úgy hogy valóságos veszedelmes tolongás fejlődött ki a mikor a templomból jövők is megérkeztek és a közönségnek egy része már csak a melléktermékből és a folyosóról hallgathatta a beiktatás lefolyását. A terem festői képet mutatott, az elnöki emelvénytől balra a gyulai nőegyletek, jobbra a békéscsabai tulipánkert hölgyküldöttsége, a karzaton is csupa előkelő hölgyközönség, az elnöki székkel szemben a diszruhások csoportja és azonkívül szorongásig zsúfolt közönség töltötte be a terem minden zugát. Künn a lépcsőcsarnokban 40 fehérbe öltözött földmivesleány sorakozva várta a templomból érkező főispánt Puskás Andrásné vezetése alatt s nevükben Murvai Rózsika diszes csokorral üdvözölte kifejezéséül annak a tiszteletnek, amelylyel irányában a nép viseltetik. Tíz órára járt az idő, amikor dr. Daimel Sándor főjegyző, alispán helyettes elfoglalva az elnöki széket, a közgyűlést a következő szép beszéddel megnyitotta : Az alkotmányos harcz, amelyet nemzetünk legdrágább kincse ; alkotmányos szabadságunknak érdekében vívtunk meg, véget ért. Az alkotmányos tényezők között a megzavart összhang ismét helyre állott, a társadalmi béke és a törvényes jogrend uralma ismét visszatért és Magyarország a társadalmi erkölcs és a közéleti tisztesség megújhodásának jegyében egy jobb, biztatóbb jövő küszöbére érkezett el. A hazafiui öröm és lelkesedés, amely az alkotmányos állapotok helyreállta folytán mindnyájunkat eltölt, országszerte általános és osztatlan. De seholsem mélyebb és intensivebb, mint a vármegyékben, amelyeknek tanácskozó termeiben ütközött meg a nemzeti eszme, a nemzeti erő és akarat az alkotmányellenes irányzattal, ahol azonban a vármegyéknek rendíthetetlen alkotmányhüségén és a törvényekhez való szívós ragaszkodásán tört meg az önkényuralom minden támadása. Habár a nemzeti irányzatnak az államélet minden terén való érvényesítésének aegise alatt megindult nemzeti küzdelem, teljes eredménynyel ezidöszerint még nem járt is, de a hosszú válság méltányos megoldása és az államkormányzásáKis kalapját a fejére teszi, aztán siet ki a levegőre. Hrenkó már a folyosón várja a nagy kefeseprővel. — Kézit csókolok, kisasszonyka. — Isten vele Hrenkó bácsi. Eszter végig siet a gyár hatalmas, zeg- ugos udvarán, igyekszik haza. Ott lakik a telep végén egy kis dombon, ahol a művezetők családi házacskái mosolyognak ki a vidék komor színei közül. A kertben kicsiny húga fut eléje: — Jó, hogy jösz, Eszti. Kinyílt a harmadik bimbó. Megcsókolja a gyermeket, aki kezénél fogva vezeti a későn virágzó tőhöz. Behunyt szemmel szívja magába a legifjabb rózsa illatos lehelletét. Öntudatlanul súgja : — Boldog vagyok. A tornáczon anyja varr, behallatszik a szobába, amint dudol a munka mellett: ,Megálmodtam régesrógen, Hogy te léssz az üdvösségem...* A gyermek leült a leczkéjét irni.— Eszter alig Ízleli meg az asztalra készített uzsonnát, visszasurran a kertbe. — Égő arczát még egyszer a rózsához simítja, megáll egy almafa alatt s olvas : „Itt ülök a Stefánia ódon épületének egy kis szobájában. A kora délutáni nap égetően tűz a leeresztett zsalukra. Körülöttem csend, a hatalmas szálló zsibongó vendégserege ebédutáni álmát szundítja. Pihennék én is, de már úgy érzem: lehetetlen. Az agyamban zsibongó gondolatok nem engedtek. Fölugrottam. Ide kellett ülnöm az asztalhoz. Csodálatos világosság támadt bennem. Eltűnt a láz, mely hónapok óta gyötört, az a nyugtalanság, mely otthon már orvoshoz kergetett, az a kimerültség, mely ellen a derék öreg ur — áldja meg az Isten! — a Balaton vizébe, mosolygó egének veröfényébe küldött gyógyulni a mi kopár bérczeink, hüs fenyveseink közül. Örömest jöttem, mégis nehezen. Tudtam is, nem is: miért? De most világos előttem minden. Édes, jó Eszterem, ön miatt szakadtam el oly nehezen erre a kis időre is a mi hegyeinktől, völgyeinktől. Szeretem azt a görbe országot és benne őket végtelenül.. .“ Eszter nem látott tovább. Föl kellett szárítania könyeit. .... Mikor úgy reggelenkint motoros csónakomat nekiszalasztom a gyöngéden fodrozó haboknak és végigheveredem a deszkákon, a sugárzó égbolt végtelenségébe vész tekintetem, mig a nap fénye el nem vaki: . . . Ily végtelen az én szerelmem, melynek napját az ön szemében látom, mig csak el nem vakulok . . A szellő elhozta a harangszót a hegy felől, a faluban hét óra volt, A tornáczon megszűnt a varrógép berregése, a konyhából csakhamar vacsoraillat áradt ki. Eszter hallotta néhányszor a nevét, húga kereste*, nyilván a terítéshez. „— Kenese mészpartjai, Siófok csillogó tornyai, a kopár Tihany ősi monostorával, a távol kéklő Fülöp, Badacsony, mind eltűnnek előlem, amint a hullámok közé vetem magamat. Az a gyönyörű viz bársonyként simul hozzám, lelkem azonban messze jár fenn északon. Megpihen üresen álló asztalom előtt, s onnan lesi szorgos kis kezét, arcza ragyogását és féltékeny gonddal őrzi. A tündöklő viz játszik velem, de im nyugtalanság fog el egy pillanatra : röpülni szeretnék, hogy megvédjem ösmeretlen veszé- y'ektől; aztán megnyugszom, ki is bántaná? . . . Ha reggelenkint a térzene fölébreszt, első gondolatom Önt köszönti, képe elkísér mindenfelé: a sétány zajos társaságába, a park csöndjébe. Hűséges társam, mig csak Morfeusz gondjaiba vesz és az marad az álnok tarka birodalmán át — ébredésig . . .* Alkonyodott. Eszter alig látott már a sűrű lombok alatt. Nagy óvatosan a sövény egy nyílásához osont. .... Azt mondhatnám, mióta ösmerem, él bennen ez az érzés. Élet van a föld alatt rejtőző magban, eső és nap kell hozzá, hogy kihajtson. Sokáig jártunk el egymás mellett idegenként, mig el nem jött a tavaszi eső és sugár, melyben — röstellem leírni a banális szót — szerelmem virága kihajtott. Most érzem ezt igazán, amikor oly messze vagyok tőle, Eszter. Áldom öreg doktorunkat, aki, — mintha szivembe látott volna — elszakított Öntől . . .“ A szellő hűvösebbé vált, a homály terjedt, Esztert mi sem zavarta. „. , . Meg kellett Írnom mindezt abban a világos órában. Vigye a levél fecskeszárnyon szivem dobbanását, mert ha újra rám nehezedik
