Békés, 1905. (37. évfolyam, 1-55. szám)
1905-12-24 / 54. szám
2 BÉKÉS 1905. deczember 24. Próféták jóslata, bölcsek tudománya kellő útbaigazítást adni nem tud, hogy merre van, hol található meg a gyermek Jézus, ám de a keleti csillag megy-megy, lépósről-ló- pésre vezérli a bölcseket és pásztorokat a a betlehemi vendégfogadó istállója felett megáll, felragyog teljes fényben, intve a jövevényeket, hogy oda térjenek be s ott találják meg a kit keresnek, kinek tiszteletet tenni akarnak. Milyen különös! Az, ki „azért jött a világra, hogy megkeresse és megtartsa a mi elveszett vala ;“ az, kiben idvességet nyert az emberiség; a ki békességet szerzett ég és föld között: a legnagyobb szegénységben született, istálló jászola lón bölcsője, nélkülözés jajja első bölcső dala, mintegy jelentésül annak, hogy minő küzdelemteljes leend földi útja s valósul rajta, hogy „a rókáknak bar- langjok van, a madár fészekre talál, de az emberfiának nem vala annyi hely hol fejét lehajtsa.“ Ám de a szegénységben született, a küzdelem közt élt és munkálkodott „Jézus lön a világ világossága,“ hogy fényt hintsen az idvesség útjára . . . Méltán dobogtatta meg felemelő öröm érzete a sziveket az első Karácsony éjszakáján, méltán örvendhet ma is az egész emberiség meggondolva azt, hogy önerejéből Istenhez térni képtelen lett volna s a bűn örvényét elkerülni nem tudta volna soha, mig most a közbenjáró Megváltó felemelte az elesettet, megszabadította a vétek rabigájába görnyedt emberiséget, hogy „mindaz, a ki Ő benne hiszen el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen !“ Nagy volt hajdan s nagy is marad Istennek kegyelme az emberekkel szemben ! Yajha minden szív átérezné, minden elme megértené a szeretet azon igaz értékét, amellyel Isten szeretett minket, midőn földre küldötte a Megváltót, a lelkiszabaditót . . . Örüljünk azért és örvendezzünk, midőn Jézus születésének emlékezetére ünnepet szentelünk s eszünkbe véve a szent könyv ama parancsát: „Szerelmes fiam ! add nekem a te szivedet!“ szülessünk újjá lelkűnkben, hogy biztosítva legyen lelkünk üdvössége!... Szenvedő szivek! a karácsonyi öröm forrásából merítsetek, hogy erőtök legyen csendes megadással, Istenben bízva, hordozni az élet nehéz keresztjét, mig vállaltokról le nem emeli azt az égi szeretet . . . Bűnös lelkek ! halljátok a mennyei szózatot : „Térjetek meg, mert elközelitett a mennyeknek országa !“. . . „Dicsőség a magasságos mennyben Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!“ ez zendült hajdan, Kai’ácsony éjjelén, s ebben talált vigaszt, örömöt, gazdag és szegény . . . Méltán énekelhetjük azért: „Szivünk vigsággal ma bétölt, mert ígéret szerint fel- költ Istent félők számára az igazság fényes napja, ujtestamentomnak papja, eljött, kit sok szent vára“. . . Oh bár csak békesség lenne a szivekben, házainkban, hazánkban s a szeretet napjának éltető melege boldogság virágait növelné számunkra, hogy karácsonyi örömünk állandó lenne! ...... Dombi Lajos. Betlehem. Karácsony éj, legszentebb éj ! Mennyei fény, ezüstös angyalszárnyak szövődnek sötét fátyolodba s a teremtést édes angyalónek ébreszti föl karjaidból. Angyalok ereszkednek le s éneklik az isteni szeretet énekét. A próféták szellemei megjelennek a szegényes istálló fölött, a látás bizonyossága eloszlatja arczukról a jövendölések homályát s megnyugodva térnek örck lakóhelyükre. A meny- nyei fény hátterében siető pásztorok vonulnak el. Távolról tevék csengőinek csengése hallik ; keleti tarka fényben, selyem ernyők alatt vonulnak föl a napkeleti bölcsek, előttük az égen a ragyogó csillag. Ez az az éj, a legszentebb éj ! S már 19 század óta gyermekded hitünk keretébe van foglalva; keretbe, melyet bearanyoz a karácsonyfák aranyos fénye, kedvessé tesz örömtől kigyulladt gyermekarczok pirja, áttetszővé imádkozó lelkek átszellemült tekintete. Tizenkilencz század óta ez az éj egyforma, csendje s angyaléneke egyaránt ünne pélyes; csillagai az égen s pásztortüzei a földön ki nem alusznak soha. Pedig mily nagy ellentétben állnak a kis Betlehem istállója, jászola, pásztorai a kulturnépek gazdagságaival, fényes városaival ; mily örvények nyílnak istálló s paloták, puha szőnyeg s aljazott szalma, elhaló pásztor- tüz s villamos ivlámpa, nyájbógetés s orgonazsongás, a magános csend s az éjféli harangszó közt. S még sem akarunk megválni tőle. A föld, melyen az ember áll, folytonos változások szintere. Feltartózhatatlan rohamban emelkednek és sülyednek rétegei ; a történet előtti világ geológiai korszakai bűbájos flórájukkal s bizarr faunájukkal egymást űzik; az egyik világ sírjából egy újnak barázdái látszanak s a természet úgy tesz mint a bűvész, ki igénytelen szelenczójéből önti a drága hímzéseket, a tarka szöveteket, a virágkoszorukat . . . Csak az a szent éj, az mindig ugyanaz, angyaléneke el nem hal; szalmájára szőnyegekről is szívesen térdelünk, hogy a jászol bárdolatlan fáján fejünket pihentessük. Karácsony szent éjjelén elzarándokol ész és szív, tudomány, művészet, társadalom, család, gyermek és öreg nézni azt a szent látomást, mikor a szalmán fekvő Gyermek szemeiben kigyullad a világot megváltó szeretet ; mikor az éjféli barlang népes lesz s megjelennek az Evangelium örök igazságai s üdvözlik a Messiás szellemi függetlenségét, 8 oda kötik jászolához, mint a győző diadalszekeréhez az emberiség reményeit, vágyait és hitét. Ez a hit, ez a vágy a változatlan örökkévalóságnak kifejezője a földön. Minden változik, elhal a földön, de az emberiség hite, reménye nem változik, sőt örökkévalóságba öltözik s minden karácsony éjjelen uj ruhát húz. Ezért él s nem változik a karácsonyi öröm, azért folytonos a bucsujárás a betlehemi istállóhoz. Ebben az istállóban rejlik a belső élet titka, a mely élet oly mély és változatos, mint a tenger alatti világ csodálatos élete. Ezt a világot nem látni ; de azért a mélységben szakadatlan dolgoznak rajta a korallok és csigák ezerféle munkásai; önmagukat temetik bele s igy emelnek fölszinre uj világokat. Betlehem kihatása nagyobb a világra, mint a világ összes művészi iskolájának kihatása. Ki tett többet a világban ? Plátó, Zenó, Seneca, Szent Tamás. Kant, Washington, leesett valakinek a fejéről, akinek már nem volt ideje felvenni, vagy a ki tán annyira el volt foglalva valami más gonddal, hogy a veszteségét észre sem vette. Boros lehajolt érte és felvette De mikor a konyha elé, a kisvárosi lakás közös bejárata elé ért, mégis csak eldobta megint. S mint a ki ezzel valami gyöngédtelenséget követett volna el, azzal a különös rossz és elégedetlen érzéssel nyitott be. A konyhában nem volt senki, de a háziak felé nyíló ajtó épen becsepódott s a nyílásba oda szorult egy halvány kék ruhának a csipkés fcdra. Boros Mihály benyitott a saját szobájába, levetette magát a hűvös, fekete díván sarkába. Nagyot sóhajtott, megtörülközött és lecsukta a szemeit. Zipszer Pannára gondolt, a kis város szen- zácziójára, ki pár hét óta, mint a törvényszéki elnökék vendége, teljesen felzavarta a város nyugalmát. Szegény kisvárosi lányok, a kiknek az volt a legnagyobb mulatságuk, hogy esténkint kidugják a fejüket a félig nyitott zsalugaterek közül és várták, mig egy sétáló ifjú hivatalnok belekapaszkodik a támasztó vasba, melynek olyan csodálatos horogformája volt és felnézvén hozzájok elmondja a Képeddel alszom el szövegét hiteles prózában. Eh, most hiába nézegettek k>. A város összes legénye a kioszkba gyűlt és hallgatja a Zipszer Panna gorombáskodásait. Panna ugyanis úgynevezett eredeti lány volt. Folyton kötekedett, gorombáskodott, az alsó ajkát előre bigyesztette, hátat fordított és e szokatlan, pikáns fogásokkal hallatlan sikereket ért el. Az első turnűrt ő hozta le a fővárosból és ő okozója annak, hogy a tisztes vidéki úri házakban egymásután tűntek el nyomtalanul apró lószőrpárnák, ócska vadásztáskák, és emelkedtek a lankadt ruharánczok, lépést tartva az ifjú urak mindegyre emelkedő lelkesedésével. Konkurrencziába léptek azzal a csinos, kecses kis tournürrel mely a Pana tunikáját érvényesítette. Többnyire fehér ruhát viselt, hozzá fehér czipőt s félrecsapott fehér kalapot. De most a mint Boros Mihály reá gondol: ime halványkék ruhát ölt, merész, hideg ravasz szürke szemeit fekete pillákkal árnyalja, a kezében egy kis gyűrött kék szalagot tart, mintha kérdezné : — Miért dobtad el az előbb ? Boros Mihály kinyitotta a szemeit, felugrott. Ijedten nézett az órára. Háromnegyed órát szundikált és most már alig van idő az öltözésre. De a kis kék szalagot talán még be lehetne hozni. Elindult az ajtó felé. Kinyitotta s egyszer csak szemben állott egy halvány, kék ruhás lánynyal, aki lesütötte előtte fekete pilláival árnyalt szemeit. Valami kávés ibrik volt a kezében, de csak egy pillanatig, a következő perczben már darabokra válva, gurult szét a kövön. — Úgy megijedtem....... — De hát azért ne menjen el — mondta a szőke fiatal ember. Hová siet? Vagy tán haragszik ? A fiatal lány ránézett. Nem volt feltűnő szépség, talán egyszerű szépség sem. A homloka alacsony s itt-ott benőtt a haja. Az orra táján nehány szeplő, az álla egy kicsit előre áll, de vérpiros a szája s gyönyörű apró fogak ragyognak benne. Mikor pedig e csudásan hosz- szu fekete szempillákat felemeli, olyan kék szemek nyílnak meg, melyeknek sugara bevezet a szív mélyére, hol minden csupa melegség édes marasztalás. A története van Írva ebben az alacsony, sárga házban, mindenre, még ajtók előtt nyíló estikékre is. Özvegy asszony lánya. Az apja hivatalnok volt és árván hagyta őket. Az anyja kis nyugdíjjal, de sok lekvárral özvegyen maradt. Kosztosokat fogadtak tehát s minthogy a tanuló ifjúság valami sejtelmes tartózkodással viseltetett ama bukta nevezetű tészták iránt, melyeket mint jó, kiadós tésztákat, szoktak lekvárral értékesíteni, a hivatalnok uraknak tettek ajánlatot. Boros Mihály, aki szőke volt, szelíd, álmodozó, tanult és igen szorgalmasan dolgozó ifjú, lakásra is náluk ragadt. Elfoglalta az egyetlen utczára nyíló két ablakos szobát, de minthogy többnyire a hivatalban ült, a család viszont az ő szobájában tartózkodott. Déli harangszóra szétrebbentek, de azért megtörtént olykor, hogy ebéd után Milike benyitott s megkérdezte : — Nem felejtette-e ott a horgolást?
