Békés, 1905. (37. évfolyam, 1-55. szám)
1905-07-30 / 33. szám
1905. Julius 30. BÉKÉS L 3 idézi fel a nemzeti közvélemény s a vármegyék falai között hangzanak el újra a nemzeti önérzet és akarat megnyilvánulásai. És a vármegyékhez fűzött bizalmában az ország nem fog csalódni Most még úgy látszik, csak politikai bonyodalmak folytán áll elő a közjogi sérelem, most még úgy látszik, a fegyverek csak erőpróbára mérkőznek össze, de helyes és szükséges, hogy a vármegyék máris tanúságot tesznek arról, hogy régi alkotmányvédelmi erejük nem fejlődött vissza, szivükben él az ősöktől örökölt hagyomány, erős bennük a hivatásnak, a kötelességnek érzete, tudata, a magyar nemzeti különleges feladatuk iránt s biztosítékot nyújtanak ezzel arra is, hogy ha tényleg elérkeznének a komoly megpróbáltatások és összeütközések nehéz napjai — mitől Isten óvja szegény hazánkat — a vármegyék megifjodott, pihent erővel, vértezetten fognak nemzeti feladatuk teljesítésére sorompóba állani. Ily értelemben szervezkednek, nyilatkoznak meg most a vármegyék. E kérdések tárgyalására jöttünk össze mi is. S amidőn ezekben bejelentettem e rendkívüli közgyűlés összehívásának okát, engedjék meg, hogy kérhessem a törvényhatósági bizottságot, miszerint tanácskozásaiban az igaz ügynek megvédése mellett, az igaz ügy szolgálatának méltóságos öntudatát, higgadtságát és mérsékletét is megőrizni kegyeskedjék s tanácskozásait azon klasszikus törvénytisztelet vezesse, mely a passiv ressistencziát gyakorló ősi vármegyéket mindenha jellemezte. Ne felejtsük el, hogy nem ok nélkül nevezték el a vármegyéket az alkotmány védbástyáiul, véd- bástyák voltak azok, amelyek mellvédje mögé húzódott a nemzet az ország ősi jogának védelmére, de nem a támadásra. Erőssége, győzelmének alapja és reménye, mindenkor a küzdelem törvényessége volt s fegyvere egyedül: nem lankadó kitartása a magasztos küzdelemben és a törvényességtől való el nem tántorodásban. Ez legyen erősségünk s határozataink alapja ma is. Vonjuk meg jogaink alkalmazásának határvonalát a leggondosabb mérlegeléssel, nehogy kilépve a védbástyákból, erősségünket elveszítsük s törvényességünk hiányában, magunk adjunk alkalmat a legyőzetésre. Emlékezzünk meg Deák Ferencznek, a haza bölcsének hasonló körülmények között alkalmazott szavairól: »Neküuk egyetlen fegyverünk a törvény és ügyünk igazsága, hogy ezen a téren biztosan lépjünk, nem szabad, nem lehet nekünk a törvény terét soha, semmi szín alatt és semmi esetben elhagyni, mert csak ez a biztos tér az, hol fegyveres erő nélkül, fegyveres erő ellenében is, megállhatunk.« A szép beszédet általános tetszés fogadta, s lelkesen megéljenezték. Erre előterjesztetett az állandó választmány határozati javaslata a politikai színezetű három első pontra nézve, a melyet már lapunk múlt heti számában tájékozásul közöltünk. Az állandó választmány határozati javaslatához elsőnek K. Sehr iff ért József szólott hozzá, ugyanazokat, a mik a javaslatban foglaltattak előadván a maga szavaival és mindenben hozzájárulva a javaslathoz. Ezután Haviár Dániel szólalt fel, ismertetve az országgyűlés állásfoglalását a jelenlegi alkotmányellenes kormánnyal szemben, azt az indítványt tette hogy a javaslat bővitessék ki a Bánffy-féle képviselőházi határozattal, illetve az is vétessék be egész terjedelmében a határozat szövegébe, ezenkívül kisebb módosításokat proponált s végül azt indítványozta, hogy mondja ki a közgyűlés a határozat birtokon kívül való felebbezhetőségét, vagyis, hogy a határozat azonnal hajtassák végre. Felszólalását s módosító javaslatait a közgyűlés hazafias felbuzdulásában nagy lelkesedéssel fogadta s daczára annak, hogy dr. Zöldi] Géza főügyész nem járult hozzá a birtokon kívüliség kimondásához, ámbár kijelentette, hogy ha a közgyűlés mégis kimondja azt, nem él felebbezési jogával, a törvényhatósági bizottság egyhangúlag hozzájárult a Haviár Dániel módosító indítványaihoz, s dr. Fábry Sándor elnöklő alispán miután a felebbezhetőségre mondott s félreértett s Haviár Dániel által félremagyarázott szavait helyreigazította, a határozatot a Haviár által tett módo- sitványokkal kibővítve mondta ki, a mit nagy éljenzéssel és tapssal fogadott a közgyűlés. Most következett dr. Lukács György volt főispán búcsúlevele. Békésvármégye történetében a legérdemesebb férfi bucsuzkodása, a kiről igazán el lehetett mondani,, hogy senki még úgy a szeretetet meg nem érdemelte mint ő. Csak a politikai szenvedélyek elvadulásában történhetett meg, a mi a hétfői közgyűlésen megtörtént, hogy a szeretetet félre téve, még érdemeit is letagadták. Az állandó választmány javaslatát dr. Daimel Sándor főjegyző ismertette s a javaslat, mint a hogy nem lett volna szabad másnak lenni a határozatnak sem, a következő volt. »A törvényhatósági bizottság a főispáni bucsu- iratnak politikai vonatkozásait — miután az uj kormány kinevezését közlő leiratok kapcsán e tekintetben álláspontját már kifejezésre juttatta — jelen a munka igaz emberét. És rémitgették vele „jobb“ házaknál a gyermekeket, akárcsak az ördöggel és az apa azzal fenyegette gyermekét, ha bűnt tett, vagy ha nem tanult, hogy mesterségre adja ... Ki törődött volna hát olyan lelkiismeretesen vele, hogy még Írásba is összefoglalta volna azt a puritán életef, mely a nemzettestet táplálta és erősítette. S az ember, a ki ezt a sárgalevelü könyveket lapozgatja, kétségkívül nagyot fog nézni. Mert önkénytelenül összehasonlítja majd a jelent a múlttal. És az egyre fogyó, eltűnő régi dolgoknak nyomát se látja. Alig fog iparost találni ki a műhelyben tanulta a mesterséget. A tőke uralja majd a kézművest. Az igazi kézművest. Ő pedig a fülledt műhelyekben veszekszik az élettel, önmagával és munkaadójával. Várja a világosságot, mely meghozza az Ígéret napját . . . És ebben a dermesztő télben sok minden megváltozik. A régi czégtáblák fölkerülnek a boltajtók tetejéről a házak ormára s ott fognak hamis fényben csillogni. Nagyobbak lesznek rajtok a betűk is, hogy messzebb ellátszon, mesz- szebb dobja az emberek közzé a hazugságot. Mert többé nem ezt Írja rá a festő; műhely, hanem: ipartelep. — A pléhből szabott szűrök többé nem fognak lógni a becsületes szürszabó kapuja fölött és a bádogos is leveszi a kannát az üzlete elől. A vastáblára festett czipöt is szégyelli majd kidugni a czipész. A régi tisztességes jelvény helyett aranyozott betűkkel ez fog majd a műhely felett ékeskedni; czipőgyár. így lesz minden. A munkás leveti kötényét. Úri ruhát fog viselni. Szégyelli a zubbonyt. Az olajos ruhát. Előkelőnek, műveltnek törekszik magát föltüntetni. Kesztyűt húz, hogy ne lássák a becsületes munka nyomát. Kávéházakba, ló versenyekre jár s ha módját ejti, gummirádlis fiakkert log tartani. Szóval haladni fog az iparos. Iparvállalat, ipartelep, áruház és gyár lesz minden műhelyből. Külső csillogás belső, érték nélkül. Nem kell azonban ahhoz semmi látnokság, hogy megérezze az ember, eme tűnődése közben a tavasz érkezését is. A munkás, semmi kétség sincs, hogy megéri a várvavárt világosságot és az Ígéret napját. Ezen a napon azonban nem a jogok kivívása, hanem a műveltség igazi fénye fog tündökölni. A műveltség mely fölemeli az embert és díszessé teszi a két keze munkáját. A szénporos műhelyekben nem a vörös zászló fog diadalmaskodni, hanem az elme fegyelmezettsége és képzettsége. Minő szép lesz majd az a tavasz. Minő magasztos ez az ujjáébresztés az évezrendes magyar földön. Előbb azonban el kell múlni a zord télnek. El kell sepreni a kornak az átalakulás undok kinövéseit. A kérget, a háncsot, le kell tépni a magyar ipar fájáról s a törvényt kötelezni kell, hogy meghajoljon a tudás előtt. Akkor majd fölveszi kötényét a munkás s ez a kötény lessz a legfényesebb dekoráczió, a legértékesebb érdemjel. És az udvariasság megkövet: akkor majd a mestert, kinek nehéz kezét határozatában figyelmen kívül hagyva, a vármegye távozó főispánjának ezen állásában nyolez évet meghaladó időn át kifejtett működéséről az igaz érdemeknek teljes elismerésével emlékezik meg, mivel dr. Lukács György főispáni működése, a melyet a vármegye közügyeinek szeretetétől áthatott buzgalom, fáradhatatlan és sokoldalú tevékenység jellemeztek, a vármegye egészének fejlődésére, gazdasági és kulturális elhaladására igen sok kiválóan hasznos eredményekkel járt. Épen ezért a vármegye közönsége távozó főispánjának és a vármegye kormányzatának élén mindenkor csak a közjó javára érvényesített. sikerekben gazdag fáradozásáért őszinte köszönetét nyilvánítja.« Ezzel szemben dr. Pándy István erős kritika tárgyává tette Lukácsnak főispáni működését, azt állitván róla, hogy Lukács 8 évi főispáni működésében nem talál semmi kiemelkedő momentumot, csupán ama ismeretes kétszeri szavazást. S beszéde végén indítványt terjesztett elő, melyet az állandó választmány határozati javaslata helyett elfogadásra ajánlt. Egybm egy névszerinti szavazást kérő ivet nyújtott át az alispánnak, melyet 48-an írtak alá. Dr. Ladies László támogatta az állandó választmány határozati javaslatát, hivatkozva arra, hogy a jelenlevő bizottsági tagok közölt voltak többen, akik nem értettek egyet az előbbi alkotmányvédő határozattal sem, mindazonáltal, hogy a hazafias enuncziáczió egyöntetű legyen, ahhoz hozzájárultak, méltán elvárhatják tehát, hogy most az ellenzékiek is hozzájárulnak Lukács főispáni érdemeit méltató határozati javaslathoz, annál is inkább, mert ennek nincs is politikai vonatkozása, ebben tisztán a búcsú szavai foglaltatnak, a vármegye érdemekben gazdag, volt főispánjával szemben. Dr. Pándynak a főispán érdemeit illető felfogására nézve pedig kijelenti, hogy Lukács főispáni minőségében szerzett érdemei és alkotásai oly számosak s olyanok, hogy azokkal annak a 48 szám szerinti (és nem 48-as politikai pártállása) megyebizottsági tagnak, akik az elleninditványt pártoló ivet aláírták, — érdemei együtt véve sem — érnek fel. Erre Dombi Lajos esperes jelentkezett szólásra s azzal kezdte, hogy kevés ember szereti úgy Lukácsot mint ő, azonban tiltakozik az ellen, hogy a 48-asoknak ne volna annyi érdemük, mint neki. (Ebből látszik, hogy félreértette Ladies szavait, mert az a 48 aláíróra ezélzott. Szerk.) Azt állítja, hogy rossz szolgálatot tesznek Lukácsnak azok, akik az elleninditványt nem fogadják el s Lukács érdekében is óhajtja büszkeség lesz megrázni a bevégzett munka után. Minő boldogság lesz majd akkor itt, ezen a magyar földön is kivágni a büszke szót, hogy iparos vagyok. És minő szabad lesz az ut, amelyen a munka embere jár. Sima, göröngytelen és világos. Nem fog utána az ördögi kaczaj hangzani, az előítélet dölyfösködni ostoba, buta arczal, ha bele mer fogni a gyaluláson kivül más munkába is. Ha tollat fog és leírja lelke gyöngyeit és nemes szívből fakadt gondolatait. A favágó nem hullatja kétszeres erővel többé verejtékeit, hogy gyermekéből hivatalnokot neveljen. Arczán a büszkeség ragyog majd, ha fia kezében látia a s/erszámot, melyet besugároz az elme fényessége. És a fiú is erős törekvéssel boldogan veszi át a becsületes műhelyt, melynek hírnevét és tisztességé, hosszú esztendőkön át folytatott nagy munka, türelem és észszerű gazdálkodás emel arra a helyre, ahol az egymagában is hatalr más és értékes tökét képvisel. És ezt a tökét, minő balgák a mai emberek, csodálatos könnyelműséggel dobják el maguktól, ha örökség, — a képzelt rang a hazug előkelőség kedvéért. A nap-nap után tünedező régi iparosok közül ismerek magam is néhányat. Öregek már nagyon. A hátuk görbe, a szemük könynyezik és mikor megs, oritom puha kezüket, érzem resz- ketésükben a vibrálást, mely az ellobbanni készülő fényt előzi meg. Ha egy-két hónapig nem találkozom velük, már meg se ismernek. Úgy kell nekik megmondanom, hogy ki vagyok. Rövid az emlékező tehetségük is. Az egyik kibal-
