Békés, 1904. (36. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-13 / 46. szám
9 BÉKÉS 1904. november 13. eddig tulajdonképen kizárt tiz községnek, hogy kiküldött képviselőivel részt vehessen a törvényhatósági életben. Maga ez a körülmény jelzi teljes értékét az igazoló választmány nagy jelentőségű kezdeményezésének és hisszük, hogy a megváltozott és a törvénynyel teljesen ellenkező állapotok feltárásával az arra hivatott törvényhatósági közgyűlés és belügyminiszter hozzájárulnak a kerületi beosztás annyira szükséges kiigazításához. Addig pedig, mig ez a kiigazítás megvalósul és életbe lép és igy a jelen választásnál is, ismételve hangsúlyozzuk annak szükségét, hogy párt és egyéb mellékérdekek fólretételével oly egyéneket kell a választóknak bizalmukra méltatni, a kik értelmessé- gükkel, józan ítélőképességükkel és a mellék- érdekeken felülemelkedő, az igaz közügyet szolgáló nyíltságukkal ellensúlyozzák az egyes vidékek képviseltetésében mutatkozó aránytalanságokat. Erkel Ferencz síremléke. A tavasszal múlt tizeuegy éve, hogy a halhatatlanságba kisérték Gyula városa legkiválóbb szülöttjét, büszkeségét, a legnagyobb magyar zeneköltőt. Egy évtizeden át egyszerű kereszt jelölte a sir- ját, a mely ott van a kerepesi úti temető Deák mau- zuleuma mellett, azoknak a szomszédságában, akik Erkellel együtt dolgoztak a magyar nemzet és a magyar kultúra ujjáteremtésén. Most a Filharmóniai Társulat kegyeletek díszes síremléket emelt megalkotója Erkel Ferencz hamvai fölé. Az emléket hétfőn délben leplezte le. A verőfényes ragyogó őszi időben nagy és előkelő közönség jelent meg az ünnepélyességre, mely mindenben méltó volt Erkel emlékezetéhez. Berzeviczy Albert vallás és közoktatás- ügyi miniszter az állam koszorúját küldte a sírra. A beszédek lelkes szavakkal tartalmasán méltatták Erkel alkotásainak művészeti s nemzeti jelentőségét, maga a siremlék : Kallós Ede, a gyulai Erkel-szobor alkotójának és Márkus Gézának müve, komoly, szép, nagyhatású munka. A leleplezés ünnepsége tizenkettedfél órakor kezdődött Erkel Szent István operájának Fohászá-val melyet az operai zenekar rézfuvói adtak elő. Ekkor a Deák-mauzoleum környékét már százakra menő közönség lepte el, melynek soraiban ott voltak: Márkus József főpolgármester, Rákosi Jenő főrendiházi tag, Bezerédj Viktor és Mihalovich Ödön, a zeneakadémia igazgatója, miniszteri tanácsosok, K. Lippich Elek osztálytanácsos, Máder Rezső az Operaház, Somló Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója, Ponori-Thewrewk Emil, a Tudományos akadémia, Kozma Andor, a Kisfaludy-Társaság képviselője, Gobby Alajos, Erney József, Tomka István, Vajdaffy Emil, a Nemzeti Konzervatórium igazgatói, Huszka Jenő miniszteri fogalmazó, Toldy László főlevéltáros, a Képzőművészeti Társulat részéről : Poll Hugó helyettes előadó, Márk Lajos, Teles Ede művészek, Ambrozovics Dezső dr. titkár és Tolnay Béni segédtitkár, Filharmóniai Társulat, az Operaház személyzete testületileg, a Nemzeti Színház s az összes zenei tudományos és művészi társulatok küldöttségei. Az Erkel-család részéről megjelentek Erkel Gyula zeneakadémiai tanár a családjával, Erkel 1st ván postatisztviselő és Erkel Lajos operaházi ügyelő. A Fohász hangjai után Metz Albert, a Filharmóniai Társaság szónoka mondta el .lelkes meleghangú beszédét. »Akkor jöttél — igy szólt, Erkel Ferenczet apostrofálva — mikor reád a legnagyobb szükség volt. A mikor láttad, hogy ennek a nemzetnek már nincs egyebe, mint egyedül Istenben vetett hite, reménye; te nemzeti imádságot, Himnuszt adtál az ajkára, hogy minden magyar egy dalban, egy fohászban egyesüljön. Mikor láttad, hogy hazánk ege mindjobban elborul, vészes felleg- ben villámok czikáznak s már az imádság sem használ, Hunyady László-d bánatos dallamait harczi indulóvá változtattad, hogy lángra gyújtson az, mi azelőtt könyekre fakasztott. De jöttek még szomorúbb napok is: lánczra volt verve nemzet és dal egyaránt. Te még abban a sötét, néma éjben is megtudtad találni az utat, hogy forrón szeretett nemzetednek előbbre vidd a kultúráját, megalapítván a Filharmóniai Társaságot, amelynek félszázados múltjából negyvennégy esztendő van á dicső Erkel névhez fűződve.« A beszéd után lehullott a lepel az emlékről, miközben a zenekar a Himnuszt adta elő. Ezután Máder Rezső az Operaház nevében beszélt. Érdekesen vázolta Erkel operáinak hatását, munkásságának irányait, különböző társadalmi és adminisztratív alkotásait. »Sokoldalú működésének ko- ronájakép — igy folytatta Máder — megírta Erkel Ferencz a Himnuszt, ezt az egyszerűségében legma- gasztosabb dalkölteményt, amely tartalma tömörségében és alakjának nemes szépségében talán páratlanul áll a népimádságok sorában. A magyar állam nagy palotája még nincsen betetőzve, a művelődés nagy harcza még most is folyik, de az Erkel Ferencz próféta ajkain már életre kelt a varázsige, hogy a testvériesülés nagy pillanatában minden magyar szivet egy érzelem forrasszon össze. Aki igy élt, aki ennyit alkotott, annak számára múlandóság nem létezik. A szellemi termelés zaklatott életű munkásainak szolgál vigaszul halálos ágyukon e jelszó : non omnis moriar.« A »Nemzeti Színház« nevében Mihályfy Károly beszélt, majd a »Magyar Tudományos Akadémia« nevében Ponori Tlievvrewk Emil méltatta érdemeit. »Árpád népének — úgymond — két anyanyelve van : a magyar nyelv és a magyar zene. Erkel Ferencz volt az, aki megmutatta, hogy második anyanyelvűnket, a magyar zenét hogy kell a drámai művészet fenséges magaslatára emelni. Ez elévülhetetlen érdem elismerése tanúságául állok itt, mint a »Magyar Tudományos Akadémia« képviselője, azzal az óhajtással, hogy a nagy zeneköltő iránti hódolatunk szítsa azt a lelkesedést, mely Erkel követőiben lángol, termékenyítse azt az alkotó erőt, melyet a természet beléjük ihletett. Erkel szelleme, Erkel hatása örökké éljen. Az Opera kórusa ezután a Szózat-ot énekelte s ezzel befejeződött az ünnepség. Az első koszorút K. Lippich Elek tette le a sírra Berzeviczy Albert kultuszminiszter nevében. Koszorút helyeztek még az emlékre: A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság, a Képzőművészeti Társaság, a bécsi Filharmóniai Társaság, a Lipótvárosi Kaszinó, a Nemzeti Konzervatórium, az Országos Zeneakadémia, a Kolozsvári Konzervatórium, a Magyar Zeneszerzők, az Országos Dalegyesület, a Posta- és Távirótisztviselők Énekés Zenekara, az Opera munkásai, balletkar és női kar, Schunda hangszergyáros stb. Az emlék, mely Kallós Ede szobrász és Márkus Géza müépitő igen szép, hatásos alkotásu, fölfelé keskenyedő hatalmas kő, elől bronz domborművel, melyen egy éneklő magyar leány szimbolizálja Erkel művészetét. Az alak fölé szomorú fűz hajlik. A háttérben — a Bánk-bán tiszaparti jelenetére való em- lékeztetésképp — folyó látható, apró magyar paraszt- házakkal. A dombormű fölött kőből faragott szfinx őrködik; a kőbe a Himnusz első két taktusa van bevésve. — Érti a macska. Ha van, hát miért titkolják ? Valami olyan lehet ez a becsületes alkotmány, mint a papucs, hogy csak otthoni használ Ara való, kivinni nem lehet, — a láb végre is kényelmesen érzi magát benne, de ha nagyot rúg, vagy ugrik, leesik róla a papucs. — No hát nem olyan — tiltakozott a magyar kiadó. — Évenkint sokan fordulnak meg az üzletünkben, — folytatta mr. Jarrold — akik tudakozódnak, hogy nincs-e valami olyan könyv, ahonnan ki lehetne ezeket érteni. Hát van-e ilyenforma elbeszélő mü az irodalmukban, mert azt én, föltéve, hogy' elmés és érdekes munka, lefor- dittatnám és elterjeszteném a világban. A magyar kiadó homlokára ütött. — Bizony még nincs ilyen regényünk. Ha azonban ki akarja adni a mi közjogi alapunk ismertetését, egy-két hónap alatt megiratom az ön szamára a kiegyezés történetét valamely pub- liczistával, vagy historikussal. Mr. Jarrold elmosolyodott gúnyosan. — Köszönöm sir, de nem kérek belőle. Mit gondol ön, ki olvasná el ? Ön az egerekről akar gondoskodni sir, és nem a magyarokról. Én ellenben az angolokról akarok gondoskodni és nem az egerekről. Az ördög vigye a száraz dohányt és a száraz könyveket, sir. Regény kell nekem erről és abban sem szabad csak úgy a mese közé ékelni be a közjogi alap configuratióit, mert a mellékes leírásokat átugorja az olvasó, hanem úgy kell felépülnie az egész regénymesének, ahogy a régi mesebeli kastélyok épültek. — Hát hogy épültek ? — Kacsalábon forogtak. — Nem értem. — Azt akarom ezzel mondani, hogy a kacsaláb a közjogi alap. Minden ő rajta forogjon. A szereplő személyek sorsa, a bonyodalom, a megoldás, mind úgy legyen megkomponálva, hogy az Ausztriával való viszonyukat plasztikussá tegye és ne látszassák tanítani, csak mulattatni. — Értem, sir, — mormogta a magyar kiadó és gondolkozóba esett. A gondolkozóba esés azóta átragadt én rám is, hogy bizony az ángol ész mégis csak jó ész. Nagy pecsenyét lehetne itt megsütni kis tűznél. Furcsa, hogy eddig nem jutott eszünkbe, holott valóságosan a legjobb és talán az egyetlen mód közjogi helyzetünk tiszta képét kivetni a világba, ahol még a sajtó sincs arról tájékozva. Panaszkodó országgyűlési beszédek, a delegácziókban elpattogott gravamenek mind nem használtak, pedig már annyival is megelégednénk, hogy a követségnél, konzulátusoknál valami néma jelek, zászlók, czimerek sejtessék, hogy nem vagyunk osztrákok. De ez se megy. Ezt se akarják. A hagyományos udvari politika szándékosan arra dolgozik, hogy a birodalom kifelé egységesnek látszassék, mint ahogy az ördög is ott, ahol mutatkozik, szereti észre nem vétetni, hogy a patája szét van hasitva. Addig-addig gondolkoztam erről, hogy végre is egy indítványnak szántam az „Almanach“ elé, ahol az elbeszélő Írók évről-évre összegyűlne'*, hogy talán hozzá kellene látni a közjogi alaphoz és belőle meriteni thémákat regényekre, novellákra és esetleg apró rajzokra. Hiszen az igaz, hogy addig kellett volna szólnom, mig az öreg élt. Az öreg tudta volna azt megcsinálni s az ő neve vitte volna szét legjobban a világ minden tájéka felé. Ö tudta, mit tesz az, mikor ebben az országban azt mondják : „a császár nevében“, hogy dörög az ég s villám- lik, hadi sátrak fehérednek a halmokon s nehéz ágyús szekerek dübörögnek az utakon, mig ha azt mondják: „a király nevében“, megváltozik a kép, mosolyog az éj, süt a nap, arató lányok dalától hangos az ut s fehér bárányok legelésznek a halmokon. De hiszen gazdag bánya ez. Nem egyet nem tizet, de ezer elbeszélni való sujet-t lehet innen hasítani nekünk, Jókainál kisebbeknek is. Magamnak is van egy történetem. Alapjában bohóság, de egyenesen idevág. Egy szép amerikai özvegyasszonynak, aki fiskális is egyben, valami Vukovics Mirkó nevű if,u udvarol, házasságot ígér, pénzt csal ki tőle s azzal egyszer csak se bű, se t>á, eltűnik az újvilágból. A szerelmes asszonyka búsul, Haragszik s rábízza a szökevény nyomozását egy magánde- tekivre, afféle Scherlok Holmesra, aki a maga módja szerint csodálatos nyomokon vagy két év alatt kiszimatolja és jelenti, hogy az illető hazament Horvátországba és most ott képviselő. Nosza felkeredik hősnőnk a nagy útra, viszi szenvedélye, meg a hajó, meg a vasút Zágrábig, hol egyenest a tartománygyülés elnökét keresi, hogy mindenekelőtt ő lépjen közbe a kínos ügy békés elintézésére nézve, magához hivatván Vukovics Mirkót, mire feleli az elnök :
