Békés, 1903 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-01 / 5. szám
5-ik szám Gyula, 1903. február 1-éa XXXV. évfolyam. f 1 Szerkesz tőség: Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dl]: Egész évre . . 10 kor. — fill. Pél évre ... 5 „ — „ Évnegyedre . 2 „ 50 „ Egyes szám éra 20 fül. Társadalmi és közgazdászat! hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Főszerkesztő: Dr. Bodoky Zoltán. Felelős szerkesztő: Kőim Dávid. Kiadóhivatal: Templomtér, Dobay Perenez háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. üyilt-tér sora 20 fill. _______Ä Tá rsadalmi bajaink. Még sohasem állott a társadalom nagyobb feladatok, nagyobb czólok előtt, mint a milyeneket. nyújtanak neki a mi szocziális életünk rettenetes örvényei ! Eltekintve az anyagi nyomortól, a lelki nyomornak, a tudatlanságnak, esztelenségnek, aljasságnak mily borzasztó mélysége tátong előttünk lépten-nyomon. Mily óriási tömegek vannak még, melye két tudomány és műveltség legelemibb gondolata még meg Bem érintett! Mit 8 mennyit kell még végezni, hogy a nyilvános élet és a politikai intézmények oly alakot nyerjenek, hogy magasztos eszmék szelleme fészkeljen a szivekben; boldogítani véle a népet és hazát. Egyik nagy veszedelme társadalmi életünknek a pessimizmus, mely — úgy látjuk — korunkat jellemzi. A hit rombadőlésétől támadt fel ez a fogalom és tovább ól; a pozitív ismeretek kultúráiból táplálkozva. Fó’tartalma: az élet kietlenségének nyilván hangoztatott, vagy a mélyben rejtőzködő érzése. Ez neveli az emberek elkeseredését, ez mérgezi az életörömöt — mindent a múlandóság — az elmúlás szürke fátyolán át spektálva. Pedig, hogy az ember igazán örülhessen, kell, hogy örökkévalónak higyje magát. Végtelen él )tŐ8ztön lakozik bennünk és jobb, megihletett óráinkban a végtelenségre törekszünk ; aki tehát megfoszt minket ennek a hitétől, megfosztott örömünktől is, attól az örömtől, mely magában foglalja a jövendő menyország ideáját. A teljes megsemmisülés gondolata üressé teszi lelkünket és az a tudat, hogy végre is a semmibe hanyatlunk, semmissé teszi az élet értékét. Az a félelem pedig, hogy a halálban végképpen elenyészünk; hiábavalónak tüntet tel minden konzekvens törekvést, minden erős szándékot, jónak lenni. Ilyenkor diadalt ül aztán az anyag, mely csak az érzékek életét istápolja; a vérnek és a körülményeknek rabszolgája gyanánt tünteti föl az embert és hol erőszakosnak, T Á R C Z A.. A nép szava. (Egy abbé naplója 1794-ből.) Irta: Pékár Gyula. (Utánnyomás tilos.) . . . Épp fent voltam a palotában, mikor a forradalmi csapat megérkezett, hogy Montmort grófot elfogja. Tudtam én ezt előre és egy órája könyörögtem már neki: meneküljön, — de mindhiába! Most, hogy a dobok megperdültek odakint, végre felkelt íróasztalától s megigazította royalista egyenruháját. Huszonhatéves szép fiatal ember volt, kinek daliás arczához jól állott a Lauzun-huszárok kapitányi diszöltönye. Én az erkélyajtóhoz rohantam. A magas keritésfal alatt némán állt a tömeg az utczán, szuronyok fénylettek és valaki az „egy és oszthatatlan köztár saság nevében“ puskatussal döngette a külső kaput. Az előszaladó portás halálsápadtan nézett fel az emeleti ablakra, de a gróf csak bólintott neki, hogy csak nyisson ki. Azután felém fordult és férfiasán nyujtá a kezét búcsúra: — Igen, ők azok. Isten önnel, abbé ur, — köszönöm a tegnapi tanácsát. Legalább szegény feleségem megmenekült. Ma estére már túl lesz a Rajnán . . . — Oh, — kiáltám kétségbeesetten, — bár csak a mai tanácsomat is megfogadta s ön is elmenekült volna! De most már késő . . . — Sose késő Francziaországért meghalni I — felelt Montmort kapitány elszánt mosolylyal. — Ön ismeri elveimet. Ha ma köztársaság van is itt, azért Francziaország marad ez a föld és miránk itt szükség van. — Hogy vágóhidra vitessék magukat ?! — Esetleg arra. A nemes ember igazi büszkesége ne csak abban álljon, hogy az ősök erényeivel kérkedjék, hanem tudjon ez ősök hibáiért is felelni. Mi felelünk . . . — Megmutatják, hogy kell meghalni! . . . vagy akarat nélkül való betegnek, vagy hitványnak és gyöngének ábrázolja alakját. Lefejti róla az eszmény fátyolát, az anyagot látja első sorban s képzelnie mindig a fizikai alapok felé fordul. És mi következik ebből ? Csak az, hogy nem törődik az erkölcsi fogalmakkal és nem tud, vagy nem akar párhuzamot vonni a vétek és az erény között. A történelem fényesen tanúskodik, hogy az erkölcsi sülyedés mindig csalhatatlan előjele volt a nemzetek bomlásának. * * * • Korunk beteges, leginkább szenved a családi élet szilárdsága. A férj tekintélyét a családban vajmi gyakran az asszony veszi át. Az erős akaratú férjek kiállhatatlanok lesznek nemcsak a nő, de az egész atyafiság előtt. Mi ennek a következménye ? A nő — ott, ahol hiányzik. az erős akarat — szabadon kezd élni, központja lesz az úgynevezett társaságnak, hódit ellenállhatatlan erővel és elhalrnozza kegyeivel a körében megfordulókat. Az emanczipáczió zászlaja sötét és nagy árnyékot vet nem egy család földi boldogságára. A férj csak akkor örül, ha nejének valamivel kedveskedhetik, szeszélyeinek feltétlenül hódol, mulattatja, szórakoztatja— semmiben sem érvényesítve saját akaratát. Az egyszerűség és igénytelenség eljátszotta szerepét, helyébe lépett az urhat- námság, az utánzás, a feltűnési vágy, a mulatozás és ennek nyomdokaiban mi? a köny- nyelmü adósságcsinálás, néha itt-ott egy re- volvergolyó. Mindenütt az emberi élet minden formájában és mindenik fázisában bnrjánoznak a rothadás tünetei. Látjuk az öngyilkosságok egész sorát az értelmiség minden rété gében, kor- és rangkülönbség nélkül. Valami uj, gőgös vonás mintha keletkeznék az ember lelkében, mely daczolni akar azzal a szenvedőleges szereppel, melyet a természet a haldoklóra szabott; mintha mindenki azt akarná bebizonyitani, hogy reá nézve nincsen törvény, ő meghal, a mikor neki tetszik. — Némileg csodálatos, hogy az életundor és az óletmegvetés éppen a jobb és műveltebb kö— Igen, ez az utolsó kötelességünk. A gróf még egyszer körülnézett a teremben. Felesége levelei, boldog emlékek hevertek az Íróasztalon, — ezeket gyors elhatározással a kandalló tüzébe vetette. Aztán felkötötte görbe huszár kardját. — Védeni akarja magát ? . . . — Nem, — felelt ö, — de katona vagyok s nem akarom, hogy a kardom csak úgy véletlenül kerüljön nemtelen kezekbe . . . Odalent akkor tódult be a szuronyos csőcselék s a lépcsöházból egyre fenyegetőbb lármával hallatszott fel diadalmas üvöltése. Döntögették a szobrokat, törtek, zúztak s ebből a zsivajból csak olykor sivitott ki egy-egy leszúrt inas halálsikolya. A terem aranyos ajtaja be se volt csukva, de azért vak dühvei húsz váll feküdt neki s mikor végre a szárnyak recsegve engedtek, a legelső forradalmárok hasra estek be a sima parkettre. Káromkodva keltek fel s akkora volt a rombolási ösztön bennük, hogy első pillanatban ügyet sem vetettek ránk, hanem dühödten estek neki a szekrényeknek és bútoroknak. Montmort kapitány egybefont karokkal, nyugodtan nézte a pusztítást s csak mikor a csőcselék felemelt ököllel ment neki a velenczei tükörnek, akkor jegyzé meg jóakarattal: — .Meg fogjátok vágni magatokat, — úgy ni! . .. Érdekes, — tévé hozzá aztán, — észre se vesznek engem I . . . De csalódott. A következő perczben oldalt lapult a tömeg a folyosón s a Konvent biztosa lépett be. Szétvetett lábakkal, bizonyos színpadias pökhendiséggel állott meg előttünk. Ab, ösmer- tem én őt már azelőttről, Lediable volt, a forradalom legkérlelhetetlenebb hiénája. A hires biztos most érte el a népszerűség tetőfokát: már saját társai is utálni kezdték. Mint aki veszteni kezdi a talajt lábai alól, tán azért öletett mostanában még szorgalmasabban, mint valaha, hogy párisi barátainak ne legyen okuk gyanakodni rá. Maga ajánlkozott, hogy eljön ide a rajnamenti határra s megtisztítja azt a royalista árulóktól, kik örökké rökben dühöng sokkal jelentékenyebb mértékben mint ott alul, hol erőteljesebb az emberekben az állati és haloványabb a kulturális vonás. És a rettenetes járvány egyre terjed, még pedig országszerte. Az elmúlt évben az öngyilkosok száma hazánkban már közel járt a négyezerhez; s a kultúrában előrehaladottabb államok területén még nagyobb a száma eme szerencsétlen elkárho- zottaknak. Nem is annyira a nélkülözők osztályaiból kerül ki a szomorú statisztikai kimutatás, de amelyben képviselve van a vagyon a tehetség és a jólét. A borzasztó tünetek itt vannak, látja mindenki; de a bajok gyökereit, a rothadás és lelki tespedés okait, kiki felfogása szerint, máshol keresi. Hol van hát az az erkölcsi pont, melyen túl nem fog terjedni ez az epidémia? Mely ellenáll minden rohamnak és a rossz szellem minden hatalmának? A vármegye közgyűlése. Csekély érdeklődés mellett folyt le a törvény hatósági bizottsága hétfői rendkívüli közgyűlése. E: ez természetes is. Fontosabb ügyek nem szerepei tek a napirenden és maga a tárgysorozat két első pontját képező két ügy, mely a rendkívüli közgyűlés összehívását szükségessé tette, lényegét nem érintő intézkedéssel volt elintézendő. Felszólalások csupán a két utolsó tárgynál voltak. Jelenvoltak dr .Lukács György főispán elnöklete alatt: dr. Fábry Sándor alispán, dr. Daimel Sándor, vármegyei főjegyző, dr. Zöldy Géza tisztifőügyész, Berthóty István tb. főjegyző, Kiss László és dr. Konkoly Tihamér aljegyzők, dr. Zöldy János tisztifőorvos, Haviár Lrjos államépitészeti hivatali főnök. Lukács Endre, Sztraka György, Rohoska Mihály főszolgabirák, Sárosy Gyula árvaszéki ülnök, Seiler Elek, Técsy József, dr. Bodoky Zoltán, Dombi Lajos, dr. Berényi Ármin, Weisz Mór, Kocziszki Mihály, Patai András, Ricsek János, K. Schriffert József, Ravai Gábor, Cs. Demkó József, Kukta Ferencz, Endrész András, dr. Szondy Lajos, Oláh Mihály. Papp József, Dohányos János, Nagy István és Kollár János vármegyei bizottsági tagok. A közgyűlést megelőzőleg tartott állandó választmányi ülés tárgyalása miatt elnöklő főispán a „coblenzi zsarnokkal“ leveleznek. „Forradalmi hadseregével s guillotinos menetével városról- városra vonult . . . Jaj volt annak a polgármesternek. aki nem tudott neki arisztokratákat kiadni ! Tegnap este érkezett ebbe a kis határszéli városba, azonnal felállittatta a vérpadot s az egész éjét proskribálással töltötte. Gúnyos mosolylyal, hosszasan nézett ránk. Aranyhímzésű szennyes frakk volt rajta, melynek szárnyai sarkantyúit verdesték s melyet hasán széles trikolor-öv szorított össze. Pofoncsapott kalapja alatt, rőt haja keretében arcza nemtelenebb volt mint valaha s szemei vérben forogtak. De'azért jókedvűnek látszott, — kivett egy pisztolyt övéből s kedvtelve czélozgatott Montmort kapitányra. A gróf fagyos nyugalommal nézett bele a mordály csövébe. — Csak tréfálok, — mondá végre Lediable dühödt kaczajjal, — ne add úgy a bátrat, t*> gyáva 1 Fogjátok meg . . ! Száz kéz nyúlt felénk. A dulakodás közepette a biztos röhögve orditá : — Még azt kérded, hogy miért fogatlak el ? No majd megmondják neked a katholikus szentjeid a másvilágon !------* Ór iási tömeg állott már a téren a guillotine körül, mikor a forradalmi csapat üvöltő diadalban odahurczolt bennünket. Lediable lovagolt elől; hösieskedő mozdulatokkal forgatá kivont kardját s egyre káromkodott. A sokaság, melyet szintén elfogott már a vérengzés mámora, alázatosan éljenzé öt s aztán teli torokkal kiáltá: „Hadd lássuk már az etetést 1 Enni adni szent anyánknak, a guillottine-nak 1“ A vérpad felé pillantottam. Csillogó, ver- saillesi díszben tizenegy arisztokrata állt ott, mindannyian gárdisták, vagy katonák a Penthi évre, Dauphin és más hires ezredekből. Nemes nyugalommal várták a közelgő halált. Montmort kapitány, ki előkelő udvariassággal épp most üdvözló őket, volt a tizenkettedik. fél tizenegy órakor nyitotta meg a közgyűlést, mi- utáo röviden jelezte a törvényhatósági bizottság összehívásának okát. Az előadók sorrendben terjesztették elő az ügyeket, melyek mindegyikében elfogadták az állandó választmány határozati javaslatát. Az 1903. évi közúti költségvetésre vonatkozólag a kereskedelemügyi minister észrevételeire részletes felvilágosítást adtak, egyszersmind feliratot intéztek a ministerherz, hogy álljon el attól a kívánságától, mikép a felveendő 600.000 koronás kölcsön a költségvetésbe beillesztesBék, mert a hosszabb időn át felhasználandó összeget egy év költségvetésében elszámolni nem lehet. A békési Körös hid átépítésére vonatkozólag a költségek fedezésére és a fizetés módozataira nézve felvilágosító határozatot terjeszt a közgyűlés a minister elé. A belügyminister jóváhagyván a közszükségleti pótadó kivetésére vonatkozó határozatot, a közgyűlés megalkotta az alap kezelésére vonatkozó szabályrendeletet. A szabályrendelet szerint az alapnak csak kamatjövedelmei használhatók fel és pedig állandó kiadásokra le nem kötve, vármegye gazdasági, kulturális, jótékonysági kiadásainak fedezésére, a melyek a határozott rendeltetésű más pénztárakból nem fedezhetők. Az alap felett felsőbb jóváhagyás feltétele nélkül a közgyűlés rendelkezik, csak rendkívüli sürgős esetben lesz az alispánnak 100 koronáig terjedő utalványozási joga, a melynek gyakorlása a közgyűlésnek bejelenteadö. A számvevőség és pénztár államosítása folytán felszabadult összegeket, továbbra is a házi pénztár kiadásaira fordítják. A gyulai Petöfi-utcza szabályozása ügyébeo a jelenlegi állapot szerint szabták meg az építkezési vonalat. A tiszti nyugdíj szabályrendelet módosítása ügyében a belügyminister által kifogásolt szakaszok változatlan jóváhagyását kéri a közgyűlés és a hivatalszolgák kérelmére kimondotta, hogy az uj szabályrendelet ezek szerzett jogait nem érinti. Somogyvármegye megkeresésére a magyar földnek magyar kézben való meghagyását biztositó törvény alkotása iránt a képviselőházhoz feliratot intéztek. A vármegyei pénztáraknak állami kezelésbe való átadásáról szóló jelentést tudomásul vették és elismerést szavaztak a vármegye volt pénztári és számvevői személyzetének, valamint köszönetét az A Konvent biztosa kajánul mustrálta az áldozatokat. De aztán egy borzasztó szitokkal támadt rá a polgármesterre. — Hát ennyi az egész ? — csak tizenkét áruló volna ebben a városban ? — Biztos ur, — kezdé a polgármester betanult leczkéjét — itt vannak az árulók, tisztelje meg városunkat azzal, hogy Ítéletet tartson felettük . .. De a Lediable haragja már nem ismert határt. Toporzékolva suhogtatá kardját maga körül s aztán megfenyegető öklével a zugó tömeget: — Árulók vagytok mind 1 Nem érdeműtek meg a köztáfsaság jótéteményeit ! Nem érdeműtek meg, hogy előttetek haljanak meg ezek a gazok ! — Hát nem lesz etetés ? — dörgött a sokaság. — Nem I Kartácsot nektek . . . Hamar, lán- czokat ide. Viszem e foglyokat magammal s majd egy méltóbb városban nyakaztatom le őket 1 Mialatt a rémült polgármester intézkedett, én elgondolkoztam. Színpadi fogás volt az egész, Lediable, ki félt, hogy elveszti a Robespierre kegyét, nyilván nem akarta elaprózni működését, hanem óriási hekatombában százakat készült kivégezni egyszerre. Ezért gyűjtötte és vitte magával foglyait. Körülöttünk konokul hallgatott a tömeg. Egyszerre aztán csörgés hallatszott a községháza felöl. Hozták a gályaraboktól fentmaradt mázsás lánczokat. Pillanat alatt kézen, lábon vasra voltunk verve mindannyian. Olyan nehéz volt a rozsdás béklyó, hogy majd leroskadtunk alatta. — És most előre ! parancsoló Lediable lóra ülve. r Pár perez múlva a vörös taligán volt a guillottine is s a hóhérlegények sietve ugráltak fel melléje. Perdültek a dobok 1 a forradalmi hadsereg háromszáz embere menetelő rendbe Xja,pia.n.3s: mai száraálioz fél Ív mellélslet van csatolva.
