Békés, 1900 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1900-05-13 / 19. szám

19-ik szám Gyula, 1900. május 13-án XXXII» évfolyam f----------------1 Szerkes ztőség: Templom-tér, Dobay János keres­kedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési di]: Egész évre . . 10 kor. — fii. Fél évre ... 5 „ — „ Évnegyedre . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára 20 fii. SA Társadalmi és kö2:gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: ISI ó la. n. ID á v i cL. 1 Kiadóhivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza és könyvkereskedése, hova a hir­detések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. Kyilt-tér sora 20 fii. k_________ A képviselőtestület közgyűlése. Két kiemelkedő mozzanata volt Gyula városa képviselőtestülete tegnapi közgyű­lésének. Gyula városa közönsége lerótta kegye­letét a magyar nemzet nagy halottja, legna­gyobb művésze fölött, aki életének zsenge ifjú korát városunkban élte át, és amint köz­tudomású tény, Gyulán lakása, Fischer rajz­tanár és Szamossy festőmüvészszel való ös- meretsége volt nemcsak a kiindulási forrás, hanem a döntő momentum is, amely az asz­talos legény Munkácsy Mihályt a világhírű festőművészek közé iktatta, hazája egyik leg nagyobb fiává, nemzete dicsőségévé s büsz­keségévé avatta. Dr. Berényi Ármin városi képviselő a közgyűlés napirendje előtt felszólalva, poeti- kus szépségekben ragyogó gyönyörű beszé­det szentelt Munkácsy Miháiy emlékének. Az ihletett alkotók egyik legnagyobb alakja — úgymond — Munkácsy Mihály immár a történelemé. A lángszellem porhüvelyét hazahoz­tuk s ott nyugszik virágerdő alatt a hon földjében. A hűlt tetem tejfájától elvezet az emlékezet géniusza a gyermekcsemeté­hez, a koporsótól a bölcsőhöz, a végtől a kezdethez. És ez út idevisz e város falai kÖ2é, mert Munkácsy Mihály teremtő egyéni­sége, művészi lénye itt nyert foganta­tást, itt csókolta őt homlokon a múzsa! Büszkeséggel s önérzettel említhet­jük ezt fel, mert bizony nagy szerencse, ha a környezet kulturális tényezőiben megadatik az alkalom arra, hogy a földre szállt, a gyermekiélekbe oltott isteni su­gallat és adomány felismerhetővé váljék, felismerhetővé önmaga, felismerhetővé mások előtf. A művészi öntudatra ébredést jelenti az, a kifejlődés lehetőségét emez. Ha városunkban nincs a népiskolá­TA JLÍ O Z A. Májusi emlék. A „Békés“ szóméra irta: Hevesi József. Hiába nevettek rám fehér harangjai a gyöngyvirágnak, hiába árasztasz el bóditó illa­toddal kékfejü ibolya, hasztalan mosolyogsz le rám oly biztatón májusi égbolt: nem tudtok ti, engem többé idyllre hangolni! Lelkemen bus elégia csendül át és egy sötét emlék veti véres árnyát a májusi ég azúrjára, És hasztalan iparkodom szabadulni e ré­mes kísértettől. íi ­Ott látom tánczolni a fák zöld lombkoro­náján, a gyöngyvirágok fehér harangjaiban, a harmatcsepptől csillogó fűszálakon. Tavasz volt. Május tündére megcsókolta a földet és föl- cziczomázta legszebb virágaival. Én is akkor élveztem életem májusát. Gyermek voltam, serdülő gyermek és lel­kem olyan édes harmóniába olvadt össze a ter­mészet tavaszával. Imádtam a természet nagy, rejtelmes mű­helyét és minden nap akkor iparkodtam meg­lesni titkos működését, mikor a világ zaja még nem vegyült a titokzatos zsongásba. Egy májusi reggelen a kis falu mély álomba volt merülve, a kondás tülke is az igazak álmát aludta még s a napkirály jóformán le sem sö­pörte aranyos sugarakból szőtt palástjával az apró kis csillagokat, mikor én már a hátam mö­gött hagytam falucskámat hegyes, égbenyuló tornyával. A csendes házakat még hajnali köd bur­kolta el, az utczákon még egy lélek sem jár­nak értelmes, önzetlen s eszményi irányú rajztanitója, a ki az egyszerű tanonczot lelkesedéssel a rajzolás elemeibe beve­zesse, ha e városban nem lett volna miért időzni egy buzgó festőművésznek, a ki az ifjút művészi szárnypróbálgatá­saiban biztatólag s oktatólag segítse, megtörténhetett volna, hogy az ősforrás, mely téves életutra iudult burján és gyom között az ismeretlenség rengete­gébe téved. Szerény közművelődési állapotaink is megmentették nagy hivatásának az ifjút, ki búcsút vett körünkből, mint gyer­mek a szülői háztól s befutotta azon felette küzdelmes ép úgy, mint végtelen dicsőséges művészi életpályát, melyhez fogható a művelődés történetben igen kevés található fel. S ő hírnevének teljes ragyogásában sem feledkezett meg e helyről. A feje­delmek hódolatával, tudósok és művé­szek barátságával, az egész müveit világ tiszteletével és csodálatával körülrajon­gott festőművész felkereste szellemi böl­csőjét, városunkat, hogy még egyszer — azonban most már gyönyörittas emléke­zésben — átélje, átérezze töprengő lel­kének a válúton való győzelmes meg­nyilatkozását. Majd ismét szerte a müveit világon, a legnagyobbakkal való versenyben, di­adalt diadal után aratott, mig azután egyszerre.— oly korán 1 — szembe ke­rült vele a földi elmúlás démona. De a szellemóriással nem birt, nem bánhatott el könnyedén 1 Előbb mesterecsetjét ragadta ki ke­zéből, majd lassan-lassan, irtózatos küz­delemben kioltá agyának tüzét, mig az­után ledönthette e csoda-lélek múlandó foglalatját is! Előbb eszményei egéből, kivívott olympusi otthonából kelle őt levonszol­nia a földre s csak ezután hosszas tusa múltán vihette a föld alá! kált, csak a falu szélén kaparászott nehány tyúk a szemétdombon és ugyancsak megbá­mult, hogy velük ébredtem. Bámulhattak. Én nem ügyeltem rájuk. Mentem tovább, tovább. Egy kis kerek erdő zöld lombozata barát­ságosan intett felém és mosolyogva csábított magához. A szellő, ez a Merkurlábu szerelmi posta izJnetet is hozott tőle illatos szárnyain és visz- szavitte neki üdvözletemet. Jövök, jövök hozzád sűrű erdő rejtelmes [ magánya. Jövök, jövök hozzátok dalos madaraim; hozzátok, patak partján nyíló kis virágaim! Ott leszek mindjárt nálatok ... És mentem tovább, tovább. Az országúton még nem járt senki, de a mezőről egy édes dal szakgatott hangja és ko- lompoknak regényes melódiája ringott át hozzám. Olyan kedves kis dal volt. Még most is emlékszem reá: A baracsi juhászlegényt Kilelte a hideg, Száztíz tinó a vályúnál Szomjazza a vizet. Eredj rózsám Húzz nekik, Ne igyák a Melegít. Megszolgálom a nyáron. Most már pihen a nemesszivü teremtő férfiú s hogy sajgó sebünk könnyebben behegedjen*, az alkotásaiban fenmaradt dicsőség melegét árasztja reánk ! Hálás kegyelettel indítványozom: 1- ször: fejezze ki Gyula város kö­zönsége a nagy mester elhunyta felett érzett mély fájdalmát s juttassa ezt meg­felelő módon a bánattól sújtott özvegy tudomására, 2- 8zor: határozza el a közgyűlés, hogy Gyula város egyik utczáját az el­hunyt nagy és dicső hazánk fia tisztele­tére Munkácsy Mihály utczának nevezi el s az erre vonatkozó javaslat tételé­vel a tanácsot megbizza. A nagy hatást keltő beszédet követő lelkes éljenzések után Keller Imre képvi­selő, hivatkozván több praecedensre, midőn el szoktak és el is kell tekinteni a törvény ék szabályrendelet merev rendelkezésétől, mely szerint rendkívüli közgyűlésen csakis a tárgysorozatban foglalt ügyek fölött hoz­ható határozat, tekintettel arra, hogy a Munkácsy Mihály emlékének áldozni nem magán, nem politikai természetű, hanem tisztán kegyeleti aktus, indítványozza, hogy a Berényi beszédének végén foglalt indít­ványok nyomban emeltessenek határozattá, különösen pedig elhunyt jelesünk özvegyé­nek Gyulavárosa rószvétirata azonnal elkül­dessék. Dutkay Béla polgármester és dr. Berényi Ármin rövid felszólalásai után az indítvány egyhangúlag elfogadtatott; egyben felkére­tett a tanács, hogy a legközelebbi közgyű­lés elé javaslatot tegyen, melyik utcza ne­veztessék el Munkácsy utczának? Eme szép kegyeleti aktus után a köz­gyűlésnek második kiemelkedő momentuma volt dr. I/ukács György főispánnak Gyula városa kötelékébe való felvétele. Popovics Jusztin városi főjegyző felolvasta Lukács Györgynek a képviselő testülethez intézett következő beadványát, amelyet a főispán névnapja alkalmával nála tisztelgő városi tanácsnak nyújtott át. kodott fürtjeimbe, mintha hajamnál fogva akart volna az erdőbe huzni. És én mentem utána. Az árokból, mely az ut szélén futott végig, fölrebbent egy tapsifüles nyúl és nekiiramodva rohant tova a mező bársony szőnyegén, keresz­tül bukfenczezve a fiókjait összegyűjtő fürj-anyán. Megijedt tőlem. Pedig én észre sem vettem volna. Az én lelkem ott járt már a kis kerek erdőben, a melynek illatos levegőjét tágult tüdő­vel szívtam magamba. Milyen hangosan dobogott föl szivem, mikor az erdő széléhez jutottam. Csak úgy rohantam fel a kifaragott szikla- lépcsökőn és örömittasan öleltem magamhoz a legelső fát, mely utamba akadt. Ez szintén a viszontlátás harmatos öröm­könnyeit hullatá rám. Milyen boldog voltam! Futottam, ugráltam, ujongtam, teli torokkal és kötekedni kezdtem a viszhanggal. Czipőm harmatos lett a fűtől, lelkem ittas a boldogságtól. Fönn az ágakon vigan csiripeltek a madarak és fürdöttek a meleg napsugárban. Mikor azután én is kifáradtam, a kis patak partján a gyöngyvirágok és nefelejcsek szom­szédságában telepedtem le. Vajha ne tettem volnál Most nem kellene idyll helyett elégiát zengenem. Volt tehát a ki hamarabb fölkelt mint én: az a danoió pásztorleány ott, ki nyáját legelteti. A nap épen most kelt föl mögötte és a Éppen azokat a fénykarikákat bámultam, melyeket a lombon átszürödő napsugarak rajzol­tak a gyepre, s melyek a szellő szárnyának csillogó féhy úgy mutatta, mintha az a leánylminden röbbenésénél helyet és alakot cseréltek, aranygyapjut őrzött volna. Sokáig néztem ajmidőn a szerencsétlen fátum egy ártatlan kis gyönyörű idyllt, de a lenge szellő belekapasz-'czinczért hozott utamba. Tekintetes képviselő testület! Tekintettel arra, hogy már három éve el­múlt mióta Gyula város lakosa vagyok s ezen idő alatt a községi terhekhez is hozzá­járultam: az 1886. évi XXII. t.-cz. 12. §. alapján tisztelettel van szerencsém kérni, hogy engem a város kötelékébe felvenni méltóztassék. Kelt Gyulán, 1900. évi ápril 24. Lukács György. A tanács erre vonatkozólag a következő határozati javaslatot terjesztette elő; „ Tekintve, hogy folyamodó több mint 3 év óta a városnak adófizető lakosa s hogy a város kulturális és anyagi fejlődése körül ez ideig is hervadhatatlan s a város össz­lakossága által soha meg nem hálálható érde­meket szerzett, — a kérelemnek örömmel adva helyt, dr. Lukács György gyulai lakos, vár­megyei főispán az 1886. évi XXII. t.-cz. 12. §-a alapján Gyula város kötelékébe ezennel felvétetik s a város kebelébe felvett polgárok nyilvántartásába félj egyeztetni ren­déltetik.“ A határozati javaslathoz szólották Kóhn Dávid és dr. Follmann János. Mindketten kiemelik és részletezik ama szolgálatokat, amelyeket Lukács György főispán rövid három esztendei Gyulán lakása alatt a város hely­zetének megszilárdítása s jövőbeni fejlődé­sének előmozdítása körül tőn. Alig volt pár hónapja e város lakosa, melegen felkarolta s propagálta az elmebeteg gyógyintézetet. Eme egyrészről humánus, másrészről azonban a város közgazdasági forgalmára nézve is fölötte fontos és hasznos intézmény létesítése első sorban ugyan Perczel Dezső volt belügyminiszter nevéhez fűződik, amiért a közkórház kibővítési muukálat be­fejezése után e város közönsége bizonyára meg fogja keresni s találni az alkalmat hálá­jának nyilvánítására; a nagyszabású intéz­mény tervezése s létesítése körül vannak Hosszú csápjaival recognoscirozta az utat a jámbor kis teremtés és én azt is észrevettem, hogy őkelme sokat talált felhörpinteni a reggeli harmatból, mert egy kicsit dűllöngő volt már a járása. És e pillanatban — oh fordulj el e jelenet­től aranyos tündére a virágos tavasznak! — egy vad szenvedély, mit az iskola poros padjaiból hoztam el magammal Isten szabad természetébe, vett rajtam erőt. — Kirántottam kabátom gal­lérja alól egy gyilkos gombostűt és véget vetet­tem a szegény czinczér boldog ifjúságának. Mikor azután a szegény kis állat kinosan vergődni kezdett és csápjai borzasztó vonásokkal Írták le fájdalmát a levegőben, én mint gyilkos futottam ki az erdőből. Azóta folyvást üldöz e borzasztó jelenet képe. És hiába nevettek rám fehér harangjai a gyöngyvirágnak, hasztalan mosolyogsz le rám oly biztatóan májusi égbolt: nem tudtok ti engem többé idyllre hangolni I Lelkemen bús elégia csendül át, és egy sötét emlék veti véres árnyát a májusi ég azúrjára. Kártya és feleség. Czudar deczemberi éjszaka volt. Dideregve siettem haza a kaszinóból. A kemény hideg miatt önkénytelenül zsebre vágtam a kezeimet. Pedig nem igen volt ott mit keresni. Az átko­zott Friczi megint elnyerte minden pénzemet a klubban. No hiszen lesz hadd-el-hadd! A felesé­gem megint sárgarépát főz egy hétig. Brrr... Egész lehangoltan botorkáltam haza felé. — Hopp ... Az orrom beleütöttem valakibe. Olyan sö­tét volt, mint a fekete kávé.

Next

/
Thumbnails
Contents