Békés, 1900 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-19 / 33. szám
33-ik szám Gyula, 1900. augusztus 19-én XXXII. évfolyam Szerkesztőség: Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dij: Egész évre . í 10 kor. — fii. Fél évre ... 5 „ — „ Évnegyedre j . 2 ,, 50 „ Egyes színi íra 20 fii. Társadalmi és közgazcLászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: óim Dávid. f ; i Kiadóhivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban. Nyilt-tér sora 20 fii. __________Ä Nemzeti ünnepünk „Szent István, magyarok tündöklő csillaga: Te voltál valaha országunk istápjal“ Csak pár napja zajlottak le a lélekemelő, magasztos ünnepségek Esztergomban. Szent azon a helyen minden rög, minden halom, minden völgy; mert nagy, egész nemzeti életünkre, egész jövendőnkre kiható elhatározásoknak és cselekményeknek volt szintere. Ott született István király, ott keresztelkedett meg, s ott koronázta meg őt Nagy boldogasszony napján a magyar kereszténység első egyházi feje Magyarország elsp királyává. Tehát a magyar kereszténység és a magyar állam megalakulásának történelmi ténye ott folyt le. Holnap újra ünnepre gyűlünk egybe. Ün- peljük első királyunkat, ezt a gondviseléséé férfiút, Szent István királyt. „A történeteknél csak a rideg tény az embereké, azoknak az emberiség javára szolgáló jó eredménye az isteni Gondviselés szent műve. Igen csalatkoznánk, ha azt hin- nők, hogy a történelmet az emberek csinálják. ők ennél csak munkások. Ott ülnek ugyan annak szövőszékénél, de, a mint ujjaik között a fonalszálak kelmévé alakultak, abba egy láthatatlan kéz illeszti be azon képeket, melyek a szövet formáját, becsét és értékét teszik.“ így a magyar nemzet történetének díszes szövetében is meglátszik a mindeneket vezérlő isteni Gondviselés rendező szent keze. A távol kelet ködéből ide Európa közepébe vezérelte a maroknyi magyar népet, hogy eleinte büntető igazságosságának ostora legyen a tőle elpártolt népek fölött. A magyar csakhamar lejátszá véres szerepét. S T A. R C Z A. Foltozgatom . ■. Foltozgatom a koldus álmok Kirongyolt, szertetépett köntösét. Könnyem kicsordul . . . meg-megállok: Hová is kell a folt, be nagy darab; — De késlekednem perczig sem szabad S a munka foly megújuló erővel, Sietve fáradok, hogy kész legyek — S mert nem rejtettem kaján szemek elől el: Virrasztgatom az éber éjeket . . . . . . Zimankóé, késő éjszakákon — Kint bőg a fékevesztett fergeteg — A tőbe húzott, vézna szálon — Lankadt kezem a hányszor tévedett — Szétmorzsolom ráhalló véremet , . . Serked a vér az éles tű hegyétől: Sebet maró tű vagy rozsdás való — S míg mérgezett lelkem reszketve szédül, Halkan nyögöm: a vér.. . foltnak való ... . . . Erőlködöm, de mindhiába: Vonaglik csak vivődé szellemem; . . . Homályosul a mécs világa , . . A forgó mindenség reoscsen, ropog: Merőn ásit felém egy hegytorok . . . . . . Kidöczczect csillagunk száguldva vágtat, Nyomában apró bolygók száza hull; Lebegni látok óriási árnyat, Földünkkel száll, kietlen társául . . . . . . S a lüktető agy megbomolva Megőrjítő osudák rémes hadát Borzadva látja hosszú sorba’ ... . . . . Felébredek . . . Kigyúl az öntudat: Silány munkámra tüstént rámutat: Zsibbadt erőm vadul serkentene újra, A sűrű vért törlőm, mely rám tapadt — S fogyasztja lázasan lelkemnek ujja A szivről gombolyitott szálakat . . . . . . Vér, könny, áldás, szitok hiába; Megátkozott a kába küzdelem, Meddő siker Kél csak nyomába'; ekkor az isteni Gondviselés szent István királyt állította a nemzet élére s az sugalta neki azokat a bölcs, századokra kiható és helyeseknek bizonyult intézményeket, melyeket az országrendezés nagy munkájában megalkotott. Szent István előre látta a tornyosodé vihart, mely a magyar harczi kalandokat megunt külföld szövetkező boszújából tolult az uj hon fölé. Azért kitűzte a kereszt jelét, s ezt nyujtá béke-csókra a rohanó ellenség elé. Az öldöklő magyar megkeresztelkedett. A kereszt, a megváltás szent jelvénye feltűnt halmainkon, bérczeinken, megmentette a magyart az elpusztulástól, leszegezte ide, hogy itt éljen és haljon s legyen védő-bástyája a nyugati kereszténységnek; azóta lett e föld haza, mely ápol s eltakar. Ez a szent kereszt jelentette s jelenti a világnak, hogy a magyar nemzet az emberi haladás élén járó vallás, a kereszténység által lett azzá, a mi! . . . A szent Istvántól megalapított hit 'nőnünk lelki íönségének, erkölcsi nagyságának s igy valódi belső boldogságának volt mennyei forrása. De nemcsak ennek, hanem szent Királyunk a hit által honunk önállóságát s szabadságát is körül sánczolá. Nem kért ő koronát a föld fiától, hanem a kath. egyház fejétől, II. Szilveszter pápától, ki nemcsak koronát adott örömmel a magyar királynak, hanem jóváhagyó áldását adta minden intézkedésére. Ezzel a szent koronával, mely befelé a törzsekre tagolt magyar nemzet összeforra- dásának volt góczpontja, kifelé pedig a nemzeti függetlenségnek volt tiszteletet parancsoló jelvénye, s mely ma is a nemzet szent kincse, koronázta meg szent Istvánt az első esztergomi érsek, Asztrik. Ennek üljük 900 éves jubileumát. A kereszténység felvétele és terjesztése; a királyság megalapítása; a keresztény műveltség behozatala; a vármegyéknek, mint közkormányzati és biztonsági szervezeteknek felállítása, szerencsés bel- és külpolitika oly elhervadhatlan érdemei szent Istvánnak, — A sanda kis hitii ferdén ha lát — Elvesztek már kivívott, nyert csatát ... . . . GsittI . . . Édes asszony néz rám integetve, Az ádáz,- nagy tusát kileste ez: „Segít neked szánó szivem szerelme — S megannyi álmod mind tökéletes! . . . . . Jóságosán hamar lefejtéd — Mohó ajkad boldog meséje közt — Kincses szivednek lenge selymét; Leoltod véle mind, mi felszakadt: A munka kész — egy fürge perez alatt. . . . Bátran daczol a romboló viharral, A mig merengve békességre int: — Megvédem majd megedzett férfikarral .. . — Én meg selyemmel szőném át megint •.. Márki Imrei Harcz a múlttal. Jelige: „A kit szerettünk, nem feledjük, Bármit beszéljen ajakunk, Megrezzenünk, ha szóba hozzák, S őt áldjuk, hogy ha meghalunk.“ Csak azok a szép nyári hold világos esték ne volnának, azok a fehér esték ne kisértenének többé! .... A sápadt holdsugár végig rezeg a levegőn, a fákon, s rajtunk ; sejtelmes ezüst fénye olyan álomszerű; méla zsongó dallam, mely átrezeg a szivén, tündérmesék ragyogó álomképe, mely szétfoszlik és mely után az ébredéskor úgy visszasír, úgy visszafáj az ember lelke. A szív fata-morganája. * * * Régen volt, a hivés messze tiszta múltjában, midőn utoljára hajtottad vállamra kedves fejecskédet s utolszór csókoltam szép homlokodat. . . . Hogy elmúlt minden. Csak ezeken a nyári holdvilágos estéken látóm úgy a múltat, mintha tegnap lett volna. . . Szerettelek s te is szerettél; szivünk mégis akkora áldás, melyet eléggé sohasem tudunk meghálálni az isteni Gondviselésnek. A kereszténység és a királyság, melyeket Szent Istvánnak köszönhetünk, alapították meg ezt a hazát ezelőtt 900 évvel, s a balszerencse annyi csapásai, olyan véres és viharos századok folyamán át e két intézmény segedelmével, életük és vérük árán tartották meg az ősök azt nekünk. Ne feledje azért senki e hazában, hogy Szent Istvánnak kegyeletes ünneplése a magyar királyságnak, a magyar alkotmánynak, Magyar- országnak is dicsősége. Szent István nemzeti ünnepének megülése, mint boldogult Baross Gábor mondá : »a magyar államot megalkotó első királyunk iránti hálakötelesség kifolyása, melyet a magyar államegység eszméjének hívei soha sem fognak megtagadhatni.« Mert: „Csak törpe nép feledhet ős nagyságot, Csak elfajult kor bős elődöket I“ Azért ma az egész nemzetnek meg kell hódolnia nagy királyunk, Szent István előtt, kinek érdeme, hogy: »él magyar, áll Buda még.« Azért mindnyájan, kik e magyar hazának vagyunk gyermekei, minden melléktekinteteket félretéve, egyesüljünk szívvel-lélekkel azokkal; kik az ország szívében, Budavárában, felséges királyunk képviselőjének, a legmagyarabb királyi herczegnek jelenlétében mély megilletődéssel és áhitatos kegyelettel kisérik első szent királyunk „dicsőséges szent Jobbját“ a Nagyboldogasszony templomába, és kérjük a gondviselő Istent : „Ki annyi század vészein vezetted S ezernyi baj között oltalmazád, Oh el ne vesd e népet oldaladtól, El ne felejtsd ez üldözött hazát 1 lm szentjeid közt térdré hullnak értünk, Kiknek erében Árpád vére folyt: Oh, el ne hagyd a népek tengerében Ez annyiszor megtépett, árva hont !E Brösztel Lajos. kettészakadt. Talán önző lelkünk csábitó szavára azt mondtad amaz estén, hogy már nem szeretsz.,. Pedig én tudom, hogy nem úgy volt; éreztem remegő hangodhól, láttam szomorú arcodról s arról a pár áruló könnycseppről. Fájón éreztem akkor, hogy csalódtam benned, mert nem volt elég lelki erőd megküzdeni érzelmed mellett. Csalódtam, mert azt hittem, hogy te más vagy, különb vagy mint a többi! Könyörtelenül széjjeltépted azt a színes álomképet, a mit éveken át szövögettünk, megjelölted az utakat, a melyekről lelépnünk többé nem lehet, nem szabad. Pedig én érzem, hogy hivatva lettem volna téged boldogítani! . . . Mily könnyen is dobjátok el magatoktól csaknem mindig érdemetlenebbért azt a férfit, a ki tiszta lelkét önként ajánlja nektek ! Eldobjátok, mert nem kell érette küzdenetek, hódit- notok ; mert nem tudjátok, hogy az igazi szerelem okok és hódítás nélkül keletkezik, két ideális lélek spontán találkozása; mig a küzdelem által nyert szerelemnél kezdettől fogva ott kísért a közöny, a megvetés, mert oka legtöbbször csak a hiúság. Sok év telt el azóta már. Végignéztünk rügyfakadást. virághullást, enyészetet s remény- nélkül, szótlanul haladunk az elválasztott utakon, Azóta harezba szállottunk s az az erősebb, boldogabb, a ki több követ, sarat dob a múltra ... Elhitettem magammal s másnak is csak azt mondom, hogy nem szeretlek, semmi gondom sem tereád, sem a múltra s nem te voltál az, a kit egyszer úgy szerettem. Te is hiszed, álom volt csak az egész s az sem fáj, hogy felébredtél. Vagy Csak próbára kívántad tenni akkor szerelmem s azt hitted, hogy az eldobva is tied lesz? Úgy nagyon bűnhődni fogsz. Van egy átok, mely ott él megejtő bübájodban, minden A vármegye rendkívüli közgyűlése. Hétfőn délelőtt folyt le, alig egy órát véve igénybe, a vármegye rendkívüli közgyűlése, melynek megtartását a régi törvényszéki épület eladásának sürgős jóváhagyása tette szükségessé. A napirendre kitűzött 17 tárgy között valami nagyobb jelentőségű nem fordult elő, ez volt az oka azután annak, hogy a bizottsági tagok csekély számmal, leginkább csak gyulaiak jöttek össze a közgyűlésre és bogy gyorsan, mondhatni vita nélkül végeztek az összes ügyekkel. A közgyűlés érdekességét a főispánnak napirend előtti előterjesztései adták meg, ki lelkes szavakban ünnepelte a 70 éves királyt, meggyőző szavakkal indítványozta, hogy a közgyűlés a társadalomfelforgató anarkizmus kiirtása iránt a kormánynál szót emeljen és végül hű tolmácsa volt azon nagy veszteségnek és fájdalomnak, mely a vármegyét egy régi derék tisztviselőjének Oláh György tiszti főügyésznek elhunytéval érte. Dr. Lukács György főispán 9 órakor foglalta el az elnöki széket és megnyitván a rendkívüli közgyűlést, a következő szép beszédet mondotta el: Mélyen tisztelt közgyűlés I Néhány nap választ el bennünket Urunk Királyunk, 0 Felségének hetvenedik születése napjától. (Az összes jelenlevők felállanak.) Nagy és emlékezetes minden magyar szivében az öröm és a hála érzését fakasztó lesz ez a nap. A mi jóságos jó királyunk, hűséges hű magyar nemzetétől szeretve, háborítatlan egészségben, testi ereje és szellemi frissesége teljességében éri meg öregségének azt a nevezetes forduló pontját. Istennek különös kegyelme van vele, bogy annyi viszontagság után, oly sok megpróbáltatás között, bútól és bánattól őrölve, bajok és gondok özönében megőrizte hitét, a gondviselésben való bizodalmát, jóságát lelkének, vonzalmát magyar nemzetéhez. Dicső és erős ő, országlósa áldásos, a szive nagy és nemes. Európa legtekintélyesebb uralkodóját, a béke fölkent és biztos őrét, nemzett önállóságunk és fejlődésünk jóságos nemtőjét tiszteljük és szeretjük benne. Tartsa meg öt az Egek ura testének erejében, szellemének fris^eségében nagyon szív hódolhat neked, de az igazit nem fogod feltalálni sohasem; odaígérheted magadat bárkinek, érezni fogod, hogy egy sem érdemel meg . . . De azért sokszor jut eszembe, hogy te talán már más érdemesebbet találtál helyettem a férfiak tömegében s ilyenkor félek, hogy nélkülem is boldog lehetsz s nem tiszteled többé úgy emlékemet. Hiszem, hogy neked is vannak néha ilyen gyötrő aggodalmaid! Te is szereted hinni, hogy egyedül a te emlékednek élek s nem tudok boldog lenni . . . Hányszor gondoltam már arra, hogy elmegyek egyszer hozzád, felajánlom neked még mindig úgy érző lel kémét s megtérésre bírom megtévesztett tiszta lelkedet! De szerelmemmel harezba szállott büszkeségem nem engedi ezt, hanem a te visszahívó szavaidat, a te megtérésedet várom azóta, mindig várom . . . Milyen édes mámoritó 'érzés fog el a gondolatra, találkozni csak még egyszer s önfeledten újra a régi lenni. Máskor meg: „ügy szeretnélek elfeledni, Örökre tán ... de nem lehet: Kinek szivünkben él a képe, Nem léphet más az örökébe, Ott nem nyilik nj kikelet.“ Örömtelen napok lánczolata az életem azóta s nem keresek senkit, a ki téged' elfeled- tetne, a ki pótolna nekem, hanem olykor hinni kezdek az ideálisabb emberek által hirdetett ama poétikus gyógyulásban, amit az idő okoz, S igaz, hogy az ilyen, a házasság révébe nem vezetett szerelemből kellemes emlékek maradnak. Emlékei ártatlan és tiszta vágyaknak, becsületes és lelkes küzdelmeknek, mosolyogni való naiv- ságoknak; a szerelem tárgya is tisztábban áll az emlékek között és nem fűződik hozzá a sokszor durva valóságból semmi; az emlékűi eltett Lapunlt mai szúmálioz fóliv melléklet van osatolva.
