Békés, 1899 (31. évfolyam, 3-53. szám)
1899-01-29 / 5. szám
5-fk szám Gyula, 1899. január 29-én XXXI. évfolyam «8 Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető köz- | lemények intézendők. | Kéziratok nem adatnak „ Előfizetési dij : Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » Évnegyedre .1 » 25 » Egyes szám ára 10 kr. Társadalmi és közgazdászat! hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: HÓHU ID-A-TTIIDKiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyvkereskedés, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr. Pályatévesztettek. Társadalmi életünk egysógtelensógében nagy szerepet játszik a proletárja is. Elleptek minden pontot, befurakodtak minden lyukon,! bebújtak minden üregen és élősködnek, tengődnek rajtunk és önmagukon. De hát ezeknek is csak kell élni és megélni, mert hisz születtek, keletkeztek, felnevelődtek. Ám hogyan keletkeztek, nevelődtek fel és mikép — szaporodtak el eny- nyire ? Mert kétségtelenül tele proletárokkal a világ I különösen hemzseg a mi társadalmunk az élősdiek sokaságától. A proletárok sem maguktól teremnek. A nevelés, a divó szokások, az esztelen felfogás, a hamis eszmék ejtik meg az ifjakat és nevelik tehetetlenekké, kik nyűgöt képeznek másokon, lenyűgözik a társadalmat és testük súlya nyűg önmagukon is. Adjuk mindennek létező okát, a baj diagnózisát. Először is kezdjük a nevelésnél. Helytelen utakra terelik a gyermekeket. Ma mindenki taníttatni akarja a fiát, taníttatni akkor is, ha annak sem kedve, sem tehetsége a tudományok elsajátításához. Pedig akár a kedvnélküliség, akár az észbeli felfogás kifej- letleusége elég ok arra, hogy a szellemi megerőltetést kívánó pályák felé ne tereljük e hibák egyikében is leledző ifjúságot. Mert mit tapasztalunk az iskolázáshoz erőszakol- taknál ? Kidőlnek a félúton. Elvégeznek a középiskolából nehány osztályt, tegyük fel, eljutnak a felsőbb osztályokig s ott válnak képtelenné a további előmenetelre. Már most ezek kézmüvészet, az ipari téren való fel- használásra szintén hasznavehetetleneknek bizonyulnak, hasznavehetetlenné teszi őket az eddigi iskoláztatás és a nyert házi nevelés, a reájuk csapott mez, melyet modern kifejezéssel intelligencziának, társadalmi műveltségnek csúfolunk, a mely szégyenli a kéz erejét, a kéz ügyességét, a kéz művészetét. vagy ? . . . Ki vagy? Honnan jöttél? Nem kérdem én, Te vagy-e a menny, vagy a kárhozal? A boldogság derűit egéből rám Letűző súgár, vagy napáldozat? Féltett 'erény biztos szíklavára, Vagy tiltott öröm szilaj démona ? Csak azt érezem szivem úgy szeret, Hogy még nem szeretett úgy soha. A vágy, remény titkos ösvényein Itt is, ott is virágos a berek . .. Itt szebb a kilátás, ott a jövendő . . . így fontolgatják azt az emberek. Én nem számitok se jó, se rosszra. Megyek előre bátran egyenest: Megyek utánnad . . . bárba utad a Minden poklon keresztül vezet. Szeress angyalom ! én is szerellek. Igaz valóság ez és nem álom, Nem ábránd, mit a szenvedély kerget Mesés világú tündér országon. Vége, vége álomnak, mesének — A troubadour rajta nem kesereg. Ki vagy? Honnan jöttél? Nem kérdem én, Csak azt érzem, hogy szivem szeret. Gyóji Dezső. Férfi sorsa a no. Nagyságos asszonyom 1 Mi nagyon sokat vitatkoztunk már egymással az emberi természet felett. Mi az, rr.i összetartja a férfit s a nőt? Létezik-e a két nem között egy ideális kapcsolat, vagy tisztán a vér, a hullámzó izgató vérfolyam az, a mi uralja mind a kettőt? Emlékezzék rá asszonyom, hogy én mindig azt állitám: A ki öt-hat éven át a latinnal s az algebrával megküzdeni nem tudott, az már pöröly- lyel, a fúróval, a gyaluval, a vésővel, az ipar eszközeivel sohasem fog megbarátkozni, vagy megbirkózni, mert szégyennek tartaná s azt hiszi, a munka pora aljasit, azt hiszi, hogy a kézműves, az iparos nem olyan ember, mint az írástudó; a képzett és sokszor éhes, de legtöbbször gondokkal küzdő lateiner. így azután sem képzett lateiner nem vált belőle, sem mesterkezü iparos nem lesz, hanem lesz belőle intelligens koldus, tespedó proletár, nyomorult parazita, társadalmi nyűg, a ki azonban vasalt kalapban s divatos szabású ruhában jár, mig lelkében hordja a gondokat, gyomrában a kiéhezettséget, hátán a keresztet és egész életén keresztül a nyomort. Kern tréfa ez, nem jelentéktelenség, melynek felhozatala ne fakaszszon kaczajt, nevetést, Szomorú tény ez. Sok áldozattal van teli a mi társadalmunk, sok ezer napi- dijért szívesen dolgozó, de napidijas munkát nem kapó parazita, tengődő árnyék, sok ezer kvalifikáczióval nem biró, felületes, fühöz- fához kapaszkodó, de semmihez sem értő, sehol helyesen fel nem használható szerencsétlen szenvedi meg a nevelés hibáit, az atyák vétkeit. Mi lesz már most ezekből ? Élősködnek, proletárkodnak. Van egy veszedelmesebb csoportjuk, melyet a szenvedés nem tud megtörni, megalázni; ezek ezután intelligencziájukkal mind mélyebbre züllenek, megpróbálják csúnya eszközökkel facsarni ki a társadalomból azt, a mit tehetetlenségükkel nem tudnak, vetemednek csalásra, követnek el zsarolásokat, 8 megtelnek az apák vétkeiből, a szerencsétlen proletárokból a börtönök és fegyhá- zak czellái. De van még egy rosszabb csoportja is a proletároknak és ezek rendszerint fegyelmezetlenségüknél fogva válnak proletárokká. Ezek meg vannak áldva'tehetséggel, de szorgalommal, kitartással a legkevésbé sein, s a _________________________________________ ki k tehetségüket csak a roBzra tudják felhasználni. Ezek fel is használják azután s roszra, de okosan. Kijátszák a törvényt, megrontanak embert, a hol tudnak és a ho szerét ejthetik, ezek tudnak a legügyesebben becsű szni -m á szfii a legrnegközelithetetlenebb pontokra, mert ezek vannak az intelligenczia külső mázával a legvastagabban megcsapkodva. Szemfényvesztők, kik mutatnak valamit, kik el is érnek valamit, hol azután garázdálkodnak s garázdálkodásukra csak vajmi későn bukkannak. Akkorra már a piócza megszedte magát vérrel és úgy is lehullana a testről. Proletárok a szoczialisták leghíresebb izgatói, proletárok a tévtanak terjesztői, proletárok a mindenféle újabb vallásfelekezeti szekták apostolai, de hisz inkább azt kellene kérdeznünk, hogy proletárok hol nincsenek ? Mindenütt vannak, mindenütt felcsapják fejüket, csak fajuk és jellemük más, de egy névközösség alá sorakoznak. A proletár-koldusokat kell sajnálnunk a legjobban. Ezek a társadalom legszerencsétlenebbjei. Gyengék arra, hogy megtudjanak élni és gyengék arra, hogy csalni tudjanak vagy merjenek. És szerencsére, ezek vannak a legtöbben. Azért mondjuk szerencsére, mert ezek legalább csak terhűnkre vannak, de nem veszedelmesek. De ne csoportositsuk a proletárok fajait, no írjuk le körülményesen a spécziéseket, mert hisz mindnyájan eléggé ismerjük őket, hisz itt járnak, kelnek, élnek közöttünk. Inkább álljunk meg annál a kérdésnél, mikép lehetne csökkenteni a proletáriát? Ha az emberiség minél előbb méltó tud lenni nagy hivatásához, ha minél egyszerűbbé, puritánná válik, ha az emberek józanabbak lesznek, egyszerűbbek és csak a becsületük, jellemük válik szükségessé. Mert a legnagyobb józantalanság, a hiú törekvések, a hamis felfogás, a békát ökörré való felfújása ismert meséjéhez hasonló bamba kísérletek okozták a proletária gomba módra való elszaporodását. JSzándékosan tartottam egy kis szünetelj Vártam ezt a mosolyt. Ön azt mondja, ez a kép még épen nem magyarázza meg álláspontomat s'ragaszkodásomat Tolstoi s Schoppenhauerhez. Ez a kép a Bourgeté. De látja, nagyságos asszonyom, épen ebben rejlik az én igazam. Önök megfigyelik az élet pillanatnyi jelenségeit s ily képek láttára buzdulnak fel s adnak igazat Bourgetnak s irtóznak Schoppenhauertől. Én meg azt mondom, várjuk meg mindennek a végét. A mosolygó derült eget könnyen borítják be homályos fellegek, a szerető boldog csevegése hamar válhatik jajkiáltássá, De folytatom történetemet. Figyelje meg asszonyom a másik képet is. Ez a kép is ismerős Ön §lőtt. A gazdag Tarnay Magdának nagyon sok udvarlója volt. Nem az a sablonos udvarlás. Magda azzal nem lett volna megelégedve. Gyönyörű halvány piros arczából — mint fényes csillagok ragyogtak ki dióbarna nagy szemei oly odaadással, annyi bájjai, hogy a kire nézett az meg volt bűvölve. Nem a junói termet, nem az alabástrom nyak, korall ajak, e materiális természeti adományok hódították el azt, a kinek volt bátorsága szemeibe tekinteni, hanem azok a ragyogó szemek, az a szűzies tekintet — a ki azokat látta, hitt vakon s rohant bele a — feneketlen örvénybe. Ismerte Ön, asszonyom, Tarnay Magdát? Én ismertem s talán az egyetlen voltam, a ki igazán megismerte. A vérszomjas tigris, melyet nem az éhség, hanem csupán a vér utáni szom} ragad pusztításra, ölésre, csak halvány mása annak az örült vágynak, mely e lányt vitte, hogy újabb s újabb rabszolgákra tegyen szert. Senki sem volt neki elég nagy, senki elég kicsiny, hogy kipróbálja rajta szemeinek észvesztő hatalmát. Avagy nem a legnagyobb józantalanság kell ahhoz, hogy taníttassunk olyan agyakat, melyek a tudományt, a komoly ismereteket nürinbergi tölcsérrel sem tudják magukba venni ? És nem-e hiú törekvéseknek kell neveznünk a szülőknek azt a majom szeretőiét, mely minden tehetségnélküli magzatkából „tudományosan képzett urat“ akar varázsolni ? És szelíden nem-e hamis és botor felfogásnak kell neveznünk a demokratasá- gáról csúfolt korunknak azt a gyalázatos s vérében leledző bűnét, mely külömbsóget tesz az emberek között s kenyérkeresetük módja szerint ítéli meg őket ? E kor nem két tételt állít fel, hogy tisztességes-e a kereset módja, vagy nem, hanem azt a tételt állítja fel, hogy úri ez a mód, vagy nem. És e szerint alacsonyan tekinti s lenézi a kéz- müvószetet, az erő mesterségét, a verejték legbecsületesebb és leghasznosabb munkáját, csak a szellemi erő tevékenységének adózik némi, hangsúlyozzuk e szót: némi elismeréssel. Nem becsüljük egymást s ha kicsinyek vagyunk, önmagunkat sem és hatalmassá akarjuk nevelni utódainkat, ivadékainkat, voltaképpen pedig hatalmassá neveljük a proletáriát. Legyünk higgadtak, tanuljunk a múltak szenvedéseiből, következtessünk az áldatlan idők nyomokat hagyó emlékeiből s becsülje meg az ember felebarátját, legyen az egyéni tisztesség irányadó s ne tekintsük a kérges tenyeret piszkos kéznek és becsüljük meg az izzasztó munka emberét ép úgy, mint azt, a kinek az Isten több észt és ahhoz nagyobb hivatalt is adott. Józan felfogást polgárainknak, hogy tudják, mikép neveljék fel az uj nemzedéket. Ha az egyszerű erkölcsösség, a minden emberrel vele született helyes gondolkodás vezeti az egyéneket, úgy helyes irányú növelést fogunk adni a jövő nemzedékének s így akkor nem lesz olyan világ, mint a minő most van, nem lesz úgy megáldva vagy megátkozva proletárságga), mint a mi most sok szélsőséggel küzdő korszakun k. S a leánya iránti szeretettől elvakult anya Iannak boldogságát látta a hódolók nagy seregében s szemet hunyt, nem csak, de elősegítette azt a szívtelen játékot, sőt, mint hü sáfár, számon tartotta. Soha senkinek szóval vagy tettel ágit nem adott ez a lány, reményt nem nyújtott, de a tekintetében benne volt az, a mi a végső végletekig ragadott mindenkit, a kit balsorsa közelébe hozott. Magda apjának egyszer az a gondolata támadt, hogy nejét Tárcsára vigye gyógyulni, hívén, hogy a zajos városi élet után jót fog tenni leányának is a csendes falusi magány. Érti-e az összefüggést, asszonyom ? Hisz Ön. oly okos, oly szellemes 1 Fel tudja fogni, miért vágyott a bibliai gazdag ember, kinek egész nyája volt, a szegény szomszéd egyetlen bárányára; miért elégszik meg a farkas télen egy-egy megmaradt mezei egérrel, a ki nyáron báránykák húsából lakmározhatik! . . . Az udvarlóktól körülrajongott Magda előtt uj volt az az idillikns viszony, mely Solti Kálmánt és Kenéz Mariskát összefűzte. Uj, még nem Ízlelt falat volt egy más leányért rajongó falusi gavallér, kinek már jegyese is van. S rá tekintett . . . Ez a tekintet elég volt, hogy Solti elveszítse az eszéf. Kezdte elhanyagolni jegyesét s követte Magdát. Ez eleinte alig mutatta, hogy észrevette — néha — néha ránézett — tudta jól, mily időközben kell ezt tennie — és Soltit vitte ragadta vére és nyilatkozott. — Szeretem magát, nyújtson reményt! — Én nem vagyok szerelmes magába, de megengedem, hogy küzdjön érettem. Ám a tekintet, mit az urfira vetett, az ellenkezőről győzte meg azt. Biztatás a reménységre, Ígéret, szerelem minden benne volt a — „Férfi sorsa a nő.“ Ön az ellenkezőt. Az ön kedvencz • írója, kiből mindig a fejemre czitált, Paul Bourget, Dickens, Jókai, az enyém Tolstoi, talán Schoppenhauer is.. Elmondok Önnek egy történetet. Nagyon egyszerű, köznapi kis mese, melyet más alakban kegyed már százszor, ezerszer olvasott de ennek az egynek az az előnye van, hogy megtörtént. Higyja »el nagyságos asszonyom, csakugyan megtörtént! . . . * * * A Kárpátok hegylánczolatában elrejtve fekszik egy kis fürdőhely. Nevezzük Tarosának. El van dugva a világtól. Csak azok keresik fel, kik igazán gyógyulást s nem klimatikus gyógyhely czimén nyári mulatságokat keresnek, kevés vendége is van. A bennlakók, néhány bányatiszt a közeli köszénbányából, egy-egy szívbajos nő, néhány leányka, kik édes anyjuk kedvéért kénytelenek itt a nyár egy rövid szakában meghúzódni. Itt lakott állandóan hosszú idő óta békésen, nyugodt családi életet folytatva Kenéz Sándor bányaigazgató. Egy leánya volt, Mariska. Szép magas szőke gyermek, alig 18 éves. Szolid, ideális lelkületű teremtés, ki csak szüleinek élt, — no meg két hónap óta vőlegényének. Mert az a kis karikagyűrű, mely ujját díszítette, Solti Kálmán jegygyűrűje volt. Nagyon szerették egymást. Ha a hivatalos órának vége volt, Solti csaknem futott jegyese házához s aztán kart karba öltve, szerelmesen egymáshoz simulva bolyongtak a liget sétányain. Mit beszélhettek ? Ugyan mondja, nagyságos asszonyom, mit is beszélhet egy ártatlan tizennyolcz éves leányka ?! . . . És a leányka boldog volt és az ifjú meg volt elégedve . . . * * *
