Békés, 1899 (31. évfolyam, 3-53. szám)

1899-04-23 / 17. szám

17-ik szám. Gyula, 1899. április 23-án XXXI. évfolyam ÜI*J~ ' ; M | Szerkesztőség: 1 | Templomtér, Dobay János | | kereskedése, hova a lap | I szellemi részét illető köz- | I lemények intézendök. | Kéziratok nem adatnak n vissza. T Előfizetési dij : » Egész évre . 5 frt — kr. I Félévre ... 2 » 50 » | Évnegyedre .1 » 25 » | Egyes szám ára 10 kr. vrt«. ív I Társadalmi és közgazdászati hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: H Ó H IT ID _A. “V I ID. Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyv- kereskedés, hova a hir- 9 detések és nyilt-téri köz "■ lemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyílt-tér sora 10 kr. Él Plioenix. Van az egyptomi népnek egy gyönyörű, mély értelmű meséje. Ez a poetikus mese egy madárról szól, amely koronként a tűz­ben felemészti magát, hogy annál ragyogób­ban, tündöklőbben ébredhessen uj életre ham­vából. Az ó-világ legbölcsebb, legmélyebb gondolkozásu népének e naiv meséje titkos értelmet foglal magában. Az eszme, a gon­dolat harczát akarja allegorikus mezben áb­rázolni a költői pbantasia szivárványosfényü világításában. Az emberi szellemnek a foly­tonos tökéletesedésre, fejlődésre, haladásra irányuló küzdelmét valóban alig lehet szeb­ben, igazabban, megkapóbban jelképileg ki­fejezni. Az emberi elme produktumai is eme örökös újjászületésen mennek keresz­tül s annál életrevalóbb áz eszme, minél frissebb, élénkebb erővel támad föl poraiból. Mikép a lágy vas a folytonos hevítés és le­hűtés által mind keményebbé lesz s kellő edzés után előáll: az aczél — úgy minden jóra való gondolat, culturalis eszme, az elmék küzdelmének edző tüzében megérlelődve tetté válik s az ige testté lesz. Nem czélzatosság nélkül adtam fejtege­tésemnek ezt a czimet. Nekünk is van egy ilyen pboenix-madarunk, a mely időnként megelevenedik, hogy aztán rövid élet után ismét mély álomba szenderüljöu. Ez a phoe- nix-madár, amely már számtalan tisztitó tűz, érlelő küzdelem hevét diadalmasam megállva pár év óta, mint életerős eszme, terv, a fel­színen van I a városunkban felállítandó közép­iskola kérdése. E kérdésnek nálunk már tör­ténete van. Régi már az óhaj s égető a szük­ség, hogy egy modern színvonalon álló, vá­rosunk igényeinek megfelelő középiskolánk legyen. Sokféle vélemény, terv merült föl, hogyan lehetne e kérdést megoldani. De az élénk eszmecsere, e problémának sokféle vi­szontagságot átélt evolutiója, amely végeze­tül is egy életerős alkotás kijegeczedését szokta eredményezni, nálunk épen ellenkező­leg a kérdés széjjelforgácsolódását-, az érdek­lődés elevenségének ellanyhulását idézte elő s az immár megért eszme a gyakorlati meg­oldás útvesztőjébe tévedve vesztegel. így lön, hogy a megyei székhely közép­iskolájának kérdése, városunk jövendő cul­z> A népkerttöl a vészéi hídig. — Útleírás. — Ma már minden ember bicziklizik, a kit havonta 5 forint részletért be lehet eredménynyel perelni. Mi sem természetesebb tehát mint az, hogy én, miután a fenti követelménynek megfelelek, tehát bicziklizem. Mihelyt a tavasz beköszöntött, beszereztem egy 5-ös számú „Helikal-Premier-Pneumatik“-ot és most átlag naponkint annyi erővel nyomom a biczikli-pedált, a mennyivel 45,265.357 bicskát ki lehetne köszörülni. Ahhoz azonban, hogy az ember igazi biczik- lista legyen nem elég rövid nadrágba és „csau“ sapkába járni. A telivér bicziklistáknak okvet­lenül „Útleírást“ is kell irni. Ez teszi a biczik- listát bicziklistává, valamint a katonát a puska­por- szag. Ha nem untatom t. olvasóimat, eddigi leg­nagyobb utamat — a népkerttől a vészei hidig — bátor leszek leirni. Regényes és kalandos ez ut, mint minden útleírás. Földrajzi ismereteimet nem akarván fitog­tatni, nem irom meg, hogy a népkerti pavillontól északkeletre és a népkerti múzeumtól délnyugatra estem először az orromra, egyszerűen annak konstatálására szorítkozom, hogy a felülés tudo­mányáig 17-szer törtem be az orromat, három nadrágot repesztettem ki térdben, és tizen­turájának egyik leghathatósabb tényezője, még mindig a conjecturák stádiumában van. Én e fölötte sajnálatos állapotnak okát két körülményben találom. Az egyik : az ál­talános érdeklődés, az egyetértő, egy czél felé törekvő s egy úton haladó erélyes mű­ködés hiánya; a másik : a gyakorlati meg­valósítás irányának, módjának eltévesztése. En ez alkalommal inkább csak az érdeklő­dés ébrentartására, illetőleg élesztősére fogok szorítkozni s csak recapitulálni óhajtom mind­azokat az érveket, amelyek tervezett közép­iskolánk kérdésének megoldását halasztást nem tűrő szükséggé minősítik, de ki fogok terjeszkedni tanügyi fejlődésünk egy újabb mozzanatára is, amely e kérdés további ha­logatását kárhozatossá tenné, sőt úgy lehet, hogy a gyulai középiskola ügyét — ha nem élünk az idővel s nem használjuk föl a ked­vező auspicziumokat — örökre eltemeti. Talán senki sincsen, aki tagadásba venné, hogy középfokú iskolára szükségünk van. Sőt mondhatnék, közönségünk egyik legkiál- tóbb Ínsége éppen az, hogy középiskolánk mind ez ideig nincsen. Az értelmiség váro­sunk lakosságának tekintélyes százalékát kép­viseli. Minden intelligens szülő gyermekeit legalább is középfokú iskoláztatásban óhajtja részesíteni. És ha a jog- és igényszabadság századában méltányosak akarunk lenni, fel kell nyitnunk a művelődés sorompóit min­denki előtt, legyen az bármilyen rendű és rangú.. A haladás, alapföltétele : a képességek szabad érvényesülése. S ezt az egyedüli he­lyes fellogást véve alapul, hatalmas contin- genssé fog növekedni az ifjúságnak az a része, amely a középiskolát nélkülözi. Hány szülő van, aki gyermekét nem taníttatja csakis az okból, mert szűkös anyagi helyzete miatt fiát nem küldheti valamely a környéken fekvő városba tanulmányai folytatására. Hány ifjú van, akit tehetségei fényesebb hivatásra képesítenek — de szülőföldje mostohasága miatt nem tanulhat, nem haladhat, talentu­mának ösztönző szózatát el kell némitania ; bepillanthatott vágyó szemekkel abba a fé­nyes csarnokba, amelynek kapuja fölött ott csillog : műveltség, tudomány ; — de mert szegény, bezárul előtte a tündöklő palota szárnyas ajtaja, keserű csalódással s kielégi­egyszer mentem neki a Wenckheim-szobor kerí­tésének. E tüneményes rekord után végre annyira vittem, hogy „vitt a gép.“ Boldogságomat csak egy kellemetlen epizód zavarta meg. Bicziklizni tudásom hetedik napjában galléromnál fogva felakadtam az egyik hársfára. Még most is ott lógnék — tekintve a nép­kert látogatottságát — ha a népkerti vendég­lős le nem szed. O azonban megszabadított a kellemetlen helyzetből. Hálálkodásomat szeré­nyen visszautasította, hogy hiszen úgy sincs egyéb dolga a népkertben. Ebben igazat adtam neki és hálából meg­ittam egy pohár sörét — aufra. Ettől a pohár sörtől annyira fellelkesültem, hogy elhatároztam, miszerint első és legnagyobb utamat megteszem. Felfujtattam a biczikli kere­ket, megsrófoltam a pedálokat, megigazgattam a nyerget, bokában összeszoritottam a nadrágo­mat, megolajoztam a kónuszokat, tengelyt, kor- mányrudat és egyéb lényeges alkatrészeket s ezután felkaptam a vasparipára és búcsút mond­ván sokszori bukásom színhelyének, kikarikáz- tam a népkert észak-keleti kijáratán. Mondanom sem kell talán, hogy ekkor tapasztaltam először, hogy mennyire szeretik a gyalogos emberek a bicziklistákat. Alig értem a sugár-ut végéig, már több „epiteton ornans“ birtokosa voltam. A szelideb- bek csak „futó bilond“-nak mondtak, a tempe- ramentumosabbak azt kívánták, hogy „görcs rángassa úgy a lábamat.“ Egy dobozi ember, a kinek a fülébe csengettem, azt mondta, hogy tetlen ambiczióval fordul vissza s marad — gyémánt a homokban. Az ilyenekből lesznek jórészt a megba- sonlott lelkű, életkedv nélkül tengődő, álla­potukat gyűlölő emberek, — vagy s ez tár­sadalmunknak egyik legveszedelmesebb osz­tálya : a félmüveitek, a proletárok. Et haec metninisse iuvabit. Városunknak kerek számban beszélve buszezer lakosa van. Elvül ki lehet mondani, hogy minden városnak, amelynek lakossága ezt a számot megüti, középiskolára szüksége vdn 8 azt hiszem, nem tévedek, ha azt állí­tom, hogy nincsen széles e hazában város, a mély húszezer lakost számlál — és középis­kolája nem volna. De ebhez járul még az a fontos körülmény, hogy városunk egy fej­lődő, virágzó vidéknek középpontja. Úgy illő, hdgy a megyei székhely ne csak egy terri­toriális önkormányzat, a főbb állami hivata­lok — hanem a megye culturális fejlődésé­nek, szellemi életének góczpontja is legyen. Röstelhetjük eléggé, de magunkra vessünk, hogy nem az vagyunk. Immár huszonötödik éve annak, hogy városunkban egy államilag segélyezett gym- nasiumi irányú községi polgári iskola fenáll. Huszonöt óv óta kellett ez intézetnek a kö­zépiskola hiányát pótolni. Egy negyedszázad alatt ahány szülötte városunknak az értelmi pályára lépett, középiskolai tanulmányait itt megkezdette, egyedül ez iskolának köszön­heti jelen boldogulását. Nagyon kétséges, h-jgy túlnyomó része azoknak, akik itt nyert előképesitésük alapján felsőbb iskolákba lép­hettek, vájjon szüleik anyagi helyzetére való tekintettel lehettek volna-e abban a hely­zetben, hogy egyáltalában értelmi pályára léphessenek. S hogy ez iskola mikép felelt meg eddig ez önként magára vállalt, mert nem hivatásszerű kötelességének, ezt éppen azok igazolhatják ' plausibilis módon, a kik innen kilépve, most mint államhivatalnokok, culturtisztviselők, vagy más pályán levők szolgálják hivatásukat s élvezik tanulmá­nyaik gyümölcsét. És én, ki szintén ez inté­zet növendéke voltam, örömmel ragadom meg az alkalmat ez iskola iránt érzett há­lámnak kifejezésére s igazolom úgy a ma­gam, mint tanulótársaim nevében, hogy fel­adatát becsülettel teljesítette, mert ez intó­„őrült köszörűs“ vagyok, egy öreg asszony pedig, a kinek kiütöttem a kezéből a talicskát, a rend­őrséget emlegette, több rendbeli szentekkel egyetemben. Beláttam, hogy igaza van annak a sport újságnak, mely azt Írja, hogy „hazánkban a kerékpár-sport közkedveltségnek örvend A bonyhádi hídnál — dél-keletre a zsidó­templomtól — egy toporzékoló ló kocsiban ülő gazdája azt kiáltotta elébem, hogy „szálljak le, ha istent ismerek“, mert elragad a lova. Én azt kiáltoztam vissza, hogy jobban el vagyok én ragadva, leszállnék ha tudnék, de nem lehet. A ló nem ragadt el, de én leszálltam a biczikliről. Helyesebben mondva a biczikli szállt ki alólam. S daczára annak, hogy én ütöttem meg az oldalamat, ő káromkodott. Uti-naplómba népünknek e sajátos jellem­vonását fel is jegyeztem. Ha más üti meg az oldalát, ő káromkodik. Utam ezután a Bárdos-hidján keresztül dél­nyugatra a regényesen csobolygó Bika partjai mellett elég változatos volt. Az égen bárány­felhők úszkáltak, a Bikában pedig békák bre­kegtek. A bennem ébredni kezdő poétikus gon­dolatokat nagyban élesztette a tavaszi szellő bűvös csókja, mely elhozta a közeli disznó-hiz­lalda exotikus illatát. Keblem csordultig telt poézissal. Az uj-gyulai árkokban ruczák füröd- tek, a part melletti, sárban pedig jól nevelt gyermekek kiabáltak felém, ki vékonyan, ki vastagon, ki sikoltva, ki rikoltva: — Biczili . . . biczili . . , kengyel futó . . . biczili. . . '/etet elhagyva minden fennakadás nélkül foly­tathattuk felsőbb tanulmányainkat. S rút há­látlanságot követ el az, aki ezt el nem ismeri. De mi következik ebből? Vájjon az-e, hogy imigyen nem kell tehát középiskola ? Ha eddig megvoltunk a polgári iskolával, ezentúl is csak megleszünk középiskola nél­kül ? Hát mi tulajdonképen a polgári iskola? Felsőbb népiskolai intézet. Hivatása értelmes iparosokat, őstermelőket nevelni. S mégis ez iskola növendékeinek túlnyomó része, amely tudniillik sikerrel fejezi be s nem hull el a kezdő osztályokban, felsőbb iskolákba lép s értelmi pályán nyer hivatást. Ez a mi pol­gári iskolánk, úgy ahogy van, valóságos am- phibium. Vízben kopoltyuval, szárazon tüdő­vel, ha kell, mind a kettővel lélegzik. Ne­kem gymnasium, neked polgári, a harma­diknak kereskedelmi iskola. De türhető-e ez az Ínséges állapot sokáig? Lehet-e követel­nünk ez intézettől, hogy polgári iskola czim- mel három különböző irányban, egymástól messze elágazó élethivatásra: úgynevezett humanitárius, reális és oeconomicus pályára készítsen elő? Hát akár akarjuk, akár nem, iskolánknak ez a trifurcált iránya meg fog szűnni. Alább mondom el, miért. Ezt megelőzőleg csak még egy meg­szívlelendő dologra akarok kitérni. Meggon­dolták-e ez intézet fentartói, hogy minő ter­het raknak ez iskola vállaira, miután polgári iskola leven, középiskolának is kell lennie? Megfontolták-e, hogy minő óriási eró'niegfe- szitéssel, körültekintéssel, alkalmazkodással s mennyi — a középiskolákban hallatlan — heti óraszámmal vihető keresztül az, hogy ez iskola hézagpótló hivatásának megfelelhessen ? A tanmenetben tekintettel kell lenni a gym- nasiumra, amelyben az oktatás iránya főleg classicus, de ugyanakkor alkalmazkodni kell a reáliskolához, amelynek tendentiája kiválólag gyakorlati s végre szemmel kell tartania a kereskedelmi iskolák tantervét is — mind­ezek mellett pedig polgári iskolának, tehát felsőbb népiskolának is kell lennie. S ez a nyomorúságos állapot városunk­ban, egy buszezer lakost számláló községben, egy vármegye székhelyén vau meg. Aki fi­gyelemmel kiséri a gymnasiumok, reálisko­lák tantervének fejlődését, a tananyag foko­zatos expansióját, csak az ítélheti meg, meg­— Csengessen bácsi! Csin—gi —lin—gi—lin—gi—lin—gi. — Nem tud csengetni 1 A ruczák gágogtak, a disznók röfögtek, a [gyerekek kiabáltak, két uj-gyulai komondor pedig veszélyes ugatás kíséretében kezdett kap­kodni a lábam kásája után. Az egyiket sikerült orron rúgnom, mire ez vonitva szaladt vissza, — ellenben a másiknak sikerült engem lehúzni a gépről. Uj-Gyula ujjongott e jelenetre. A gyerekek diadalorditásban törtek ki, s még a komolyabb nemzedék is mély meggyőző­déssel véleményezte, hogy: — Úgy kell a zsidónak! Körém gyűltek és többen megkérdezték mennyiért köszörülöm ki a bicskájukat. Kedé­lyesen fogtam fel a dolgot és kértem a bicská­kat Nem adták ide. Egy óvatlan pillanatban végre sikerült fel­ülnöm a bicziklire. Utánam egy csomó gyerek és egy csomó kutya. Ismételni akartam a manő­vert. Orron akartam rúgni egy kutyát és fülön fogni egy gyereket, de eltévesztettem és egy kutyát fogtam fülön, egy gyereket pedig orron rúgtam. A kutya megharapta az alkaromat a sip- és orsó-csontok fölött, a gyerek pedig bömbölt, mintegy 86-os mintájú ágyuüteg őszi manőveren. A gyerek apja pedig vasvillával rohant utánam, jó szerencse, hogy olyan nagy szél kapott hátba, hogy akaratom ellenére 3 lóerővel vitt előre, minek folytán kanterben hagytam el a vasvillás embert. Liapunk mal BZä.mä.lioz fél Ív melléklet van csatolva.

Next

/
Thumbnails
Contents