Békés, 1899 (31. évfolyam, 3-53. szám)

1899-11-12 / 46. szám

Gyula, 1899. november 12-én

XXXI. évfolyam

46-ik §zám.

f-----Szerkes

ztőség:

Templom-tér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Előfizetési díj:

Egész évre . . . 5 írt — kr.

Fél évre . . . . 2 „ 50 „

Évnegyedre . . . 1 „ 25 „

Egyes szám ára 10 kr.

Ä

Társadalmi és közgazdászat! hetilap.

Megjelenik minden vasárnap.

Felelős szerkesztő : KI ó li n XD á v i cL_

f 1

Kiadóhivatal:

Templomtér, Dobay Ferenoz háza és könyvkereskedése, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők.

Hirdetések

szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadóhivatalban.

Kyiit-tér sora 10 kr. _______________________

A gyulai gimnázium.

i.

Lapunk múlt heti számában kimerítő tudósítást adtunk a gimnázium érdekében; tartott értekezletről, megtóve rá reflekszióin- kat is; azonban az ügy sokkal életbevágóbb, sokkal fontosabb, sokkal aktuálisabb és mindenek fölött sokkal jobban lebilincseli a figyelmet és a közérdeklődést, semhogy ne éreznénk a kötelességet arra visszatérni s habár még most csak visszapillautólag, vele újólag foglalkozni.

A mit múlt heti czikkünkben is • megirtunk, most is hangoztatjuk, hogy az értekezlet — informatív jellege daczára — hatalmas lépéssel mozdította elő a gimnáziumi eszme megvalósulását. Nevezetesen a mit évek hosszú során át sajnosán nélkülöztünk, az értekezlet megadta az alapot, a melyre a gimnázium tényleges létesítését építhetjük.

Ilyen alapnak, még pedig emberi számítás szerint biztos és szilárd alapnak eddigelé sajnosán hiányát éreztük. Ennek konstatálá- sát azért tartjuk szükségesnek, mert nem akarunk szemet hunyni ama helyenkint felhangzó vád fölött, mintha egy gimnázium létesítése érdekében a közügy érdekét szivükön viselő és a közügyeket istápoló tényezőket mulasztások terhelnék.

Ez a vád, legjobb hitünk és tudomásunk szerint ép oly alaptalan, a minő igaztalan is. A gimnázium szükségét és hiányát mindig éreztük, ennek igen gyakran kifejezést adtunk, mi és mások is; de a viszonyok és körülmények olyanok voltak, hogy csak ilyetén érzületünknek tudtunk kifejezést adni, a nélkül, hogy bármelyikünk is képes lett volna egy gimnázium létesítésének lehetőségét kimutatni, annál kévésbé pedig az ábrándvilág körén túl terjedő akcziót a siker reményében csak kezdeményezni is.

Hogy mennyire kedvezőtlenek voltak a viszonyok és a körülmények, frappánsan bizonyította a múlt esztendei ugyancsak szerény akczió is, mely egyelőre csak egy négy osztályú községi gimnázium létesítését tűzte

T A. R C Z A_.

A jövő század Almanachja.*

Üdvözlet a kor társaknak, akikkel szépen beleuszunk egy uj évszázadba. Szokjunk hozzá, hogy egy-két hónap múlva a XX-ik század emberei leszünk, mi nyitjuk meg a jubiláris évet s a tegnapról csak igy fogunk beszélni : „Em- lékszel-e arra, amit neked a múlt században mondtam?“ Az ilyen ugrás az i8oo-ból az igoo ba éktelenül furcsán fog hatni. Úgy fogjuk magunkat érezni, mint az a hivő buddhista, aki épen tizedszer születik újjá, miután lelke átvándorolt virágon, sziklán, állaton, növényen.

Feledni még sem fogjuk soha, hogy volta- képen a XIX-ik század gyermekei vagyunk. Ezer szál fűz minket ahhoz a múlthoz, belőle vettük húsúnkat és vérünket. Belőle szivtuk egész kultúránkat. Nem szakíthatjuk el magunkat tőle, mert minden gondolatunk vissza fog minket vezetni a múltba. Vannak hidak, amelyek lehetővé teszik a mi múlt századbeli időnkbe való visszasétálgatást. A legszebb és legfényesebb ilyen hid a mi művészetünk és irodalmunk. Ez az irodalom nem érzi meg azt a perczet, amelyben az óramutató deczember 31-én éjfélkor beleszökik az uj századba. Ez az irodalom, mint lassan alakuló, fejlődő organizmus megmutatja nekünk, . hogy mennyire ugrás nélkül sétáltunk át a két ikszes uj időkbe. Az irók tükörkészitői a jelennek. Ha szépen egybegyüjtjük a legjavát annak, amit költői lelkű emberek papírra vetnek, megkapjuk a mi korunk hű fotográfiáját. Ez a fotográfia fog minket em’ékeztetni arra, hogy nincs különbség 1900 január elseje és 1899 deczember 3i-ike közt.

Egy ily tükör van előttünk: a Mikszáth Kálmán szerkesztette 1900-as Almanach, amely mindenkor újévi látogatója a Singer és Wolfnerék

0 Almanach az 1900. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár XV. évfolyam IV.—V. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ára diszkötésben 1 frt.

feladatául. Ismeretes az a válasz, hisz annak idejében közöltük a leiratot, mely Gyula városának igényét egy gimnáziumhoz csaknem ridegen megtagadta. És pedig megtagadta nem azon a csak újabban proklamált tanügyi jogczimen, mely az algimnáziumok létesítését — ig'en helyesen — perhorres- kálja, hanem körülbelül azon az alapon, hogy Gyula városának még helyi szempontból is alig van jogos igénye gimnáziumra.

Az irányadó s döntő tanügyi fórumok ilyen felfogása s elfogultsága sokkal ismertebb volt, sem hogy bárkinek tettvágyat és akczió képességet adhatott volna, sőt a mennyiben ilyen akczió kedv mégis nyilvánult, az első lépésnél azt a leküzdhetlen akadályok valóságos zuhataga árasztotta el s csirájában fulasztotta meg.

Hét esztendőn át meddő maradt és meddőnek kellett maradni ama igazán komoly és lelkes akcziónak is, a mely Wenckheipi Krisztina grófnő nagylelkű s fejedelmi ala- pitványtétele után városunkban megindult. — Gyula városa képviselőtestülete egyhangúlag s vele a város közönségének túlnyomó része hitfelekezeti különbség nélkül örömmel megnyugodott a nemes grófnő alapítványához fűződő feltételben ; nemcsak, hanem a maga részéröl is felajánlotta anyagi hozzájárulását a kath. egyházi tanerőkre bízandó gimnázium létesítése s fentartásához, de a legkomolyabban tett kísérletek is — sajnos — meddők maradtak, hogy az évről-évre égetőbb szükségletet képező gimnázium az alapítványi feltételek értelmében létesülhessen. — Meddők maradtak hét esztendőn át és meddők maradtak volna még évtizedek hosszú során csaknem előreláthatlan időkig.

Valóságos rezignáczióra voltunk kárhoztatva; sehol egy remény, sehol egy fénysugár, mely a múltban csupán érzékeny hiányt képviselő, de középosztályunk fokozatos elszegényedése folytán immár valóságos életfeltétellé fejlődött gimnázium sürgős létesit- hetésót megvilágította volna, amikor Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, az országos közoktatásügyi költségvetés tárgyahires „Egyetemes R.egénytár“-ának. Belőle a modern Magyarország irói szólalnak meg, nem valamennyi, de az elbeszélő mesterek válogatott java. Maga a szerkesztő, irodalmunk becses di-| sze, kétszer is elmondja a fényes kis kötetben az ő elmés és tőrülmetszett magyar históriáit. Ki ne ösmerné a Mikszáth-stilust, amelyet oly diadallal ültettek át külföldi irodalmakba is? Hát a vezér serege, a jelesek egész sora I Tizenöt finom, mesterien készült novella, ötletes rajz, genrekép, elbeszélés, rajz és humoreszk sorakozik egymás mellé, az irodalmi Magyarország minden speczialitása.- Hányféle temperamentum finom játékaiban gyönyörködünk e kötet 270. jlapján 1 A humor mesterei közt megint csak iMikszáthot kell itt megemlítenünk, aki „A szamár sine curában“ czimmel eredeti zamatu, finom magyar képet vet papírra Murai Károly elado- mázik mulatságosan egy kisvárosi úrról, aki véletlenül világtörténelmi hőssé kezd átvedleni a szemünk láttára. Gárdonyi Géza az erdélyi csöpp kis fürdő gazdálkodásáról tíz ecsetvonással frap páns képet fest. Szomaházy István a fővárosi leány fürdőkalanrlját Írja meg és fényesen bebizonyítja, hogy a bakfis-álmok roppantul helyhez kötött hiúságok. Hevesi József messzi ragyogó útra visz minket: a Capri-szigetbeli kék-barlangba, amelyben egy érzelmes szerelmi kaland születik meg. Lövik Károly viszont a havasok közt kószál és novellát ir a hegymérö mérnökökről, akik a világtól elvágva, ősember életet élnek. látnivaló, hogy az Almanach változatosan mutatja be az életvásárt. Beniczkyné-Bajza Lenke még messzibb sétára kisér Angliába, a hol egy megtört szív szomorujátéka játszódik le egy templomban. Egy darab a Páris nyilik meg Malonyay Dezső piktor-novellájában, egy csöpp yankee-világ Szikra kapriciőz novelettjében. Élettől sugárzó magyar novellák és rajzok, közvetlen kis mesterművek a Herczeg Ferencz, Gyár- mathy Zsigáné, Benedek Elek, Sebők Zsigmond, Lőrinczy György, Bársony István elbeszélései, szines és művészi képei a mi magyar jelenünknek. — Az Almanach tizenöt mozgó tükörben szórja felénk a világ ragyogó, hangulatos, vidám

lásakor, majd a balassa-gyarmati küldöttség előtt tett nyilatkozatában, ez év tavaszán proklamálta a kormánynak ép oly bölcs, mint nagyfontosságu elvét és állásfoglalását, hogy a megyei székhelyek, amennyiben még azzal nem birnánák, gimnáziummal látandók el. Sőt eme megyei székhelyeket is megkülönböztette a miniszter, egymás között előnyt és elsőbbséget adván ama városoknak, amelyek megyei székhely voltuk mellett, magyar nyelvhátért is képviselnek.

Eme államférfiul nyilatkozat adta meg az impulzust a lapunk által újólag felvetett akczióhoz, amely az emlékiratban, a vallás- és közoktatásügyi miniszter elé zarándokolt tisztelgő küldöttségben és bogy legújabb phásisára térjünk, a miniszteri leiratban, dr. Fimáczy Ernő miniszteri osztálytanácsos kiküldetésében és a dr. Lukács György főispán által összehívott értekezlet fontos tanácskozásában nyilatkozott meg.

Eme elv proklamálása nélkül a gimnázium ügye bizonyára tovább is szunnyadásra lett volna kárhoztatva a nélkül, hogy eme kényszerű szunynyadás miatt a közügyek iránt érdeklődő tényezőket igazság szerint gáncs illethette volna. És hogy mennyire nem illethette, fényesen bizonyítja ama körülmény, hogy a miniszternek a gimnáziumra jogosait városokról tett államférfiul distink- cziója után, bár igaz: annak felismerésével, hogy eme distinkczió valamennyi között első helyen Gyulát illeti meg, Gyula városa volt az első 8 tudtunkkal eddigelé az egyetlen város a gimnáziummal nem biró székhelyek között, amely gimnázium létesítése érdekében a lépéseket megtette s akczióját újra megindította.

A tüdőbetegek érdekében.

A szegénysoráé tüdőbetegek szanatórium-egyesülete a következő felhívást bocsátotta ki:

Magyarországon a tüdővészes betegek száma állandóan megközelíti a félmilliót. És évenként több mint hatvanezer magyar tüdövészben pusztul el. E szörnyű kórságnál nincsen népünknek alattomosabb megrontója és ádázabb gyilkosa. Kivált pedig a sik alföldet lakó java magyarság szenved e csapás

és szomorú képeit: világok nyílnak meg előttünk, amelyeket sorra egymásután, bensőn megszeretünk. Jó úti portéka, gyönyörködtető és finom, arra az útra, amelyet most megteszünk az uj század felé.

Egy kis Ízelítőt adunk a pompás kötetből, tessék megkóstolni. A Mikszáth Kálmán előszava álljon itt, amelylyel a kötetet bevezeti.

ELŐSZÓ.

Képzeletbeli miniszterek.

Közel egy negyedszázada szántom már a fehér „kutyanyelveket“ mint iró és mint hírlapíró. Nem bírom magamat egészen odaadni az egyiknek. Úgy vagyok, mint Apaffy Mihály, kinek kétféle imádságos könyve volt s ha azt látta, hogy siket füleknek beszélt fölfelé az egyikből, a másik vasárnap elővette a másikat.

De vagyunk igy többen, az a baj, hogy sokan, egyszer irók, máskor újságírók. Egy része kedvtöltésből, de leginkább azért, mert az egyik czivillista nem elegendő. Pedig a két foglalkozás közt nagy a különbség.

Az iró a halhatatlanságnak dolgozik, a hírlapíró a holnapi napnak, de a holnapi nap bizonyos, a halhatatlanság bizonytalan. Az iró kétségkívül souverain a fantázia birodalmában s alakjai • sorsát maga intézi, megházasitja vagy lefejezteti őket, a mint neki tetszik, hatal.na nagyobb az angol parlamenténél, mert ö fiúból is csinálhat leányt, a hírlapíró ellenben a való életben dolgozik, üti vagy emeli az élő embereket, de egész korlátlanul még se bir a sorsukkal, mert a legmaróbb czikk se töri el a csontját senkinek.

Az újságírónak ingyen jegye van a vasutakon, a poétának ingyen lova van, — a Pegazus. Valóságos király ö, mikor a hátán ül. Csak mikor leszáll róla, akkor kicsiny és boldogtalan. De hát minek száll le? Hja, mert kell, mert épen ja boldogtalanság az a rét, a hol a lovacska legelni szeret.

így folytathatnám a különbségeket a kétl foglalkozás közt, felsorolhatnám azokat a ked-|

alatt, noha megkímélve nincs tőle a hegyvidék lakossága sem. A falvak és a városok temetőiben egyaránt szaporítja a sirhalm.olcat. A gazdagok palotáit s a jómódúak házait is nem ritkán borítja gyá'zba, de a szegények hajlékaiban és kunyhóiban szinte állandóan ott tanyáz, folytonosan irtva az emberéletet, hervasztva az örömet, fokozva és terjesztve a nyomorúságot, megfertőztetve egész családokat, egész népréteget, jövendő nemzedékeikkel egyetemben.

Ue a tudománynak és a műveltségnek vannak immár fegyverei, melyekkel igen hatásosan, rendkívüli sikerrel állhatja útját a tüdővész nagy mértékű pusztításainak.

A vagyonosoknak módjukban van a jókor igénybe vett és soha sem szűnő orvosi segítséggel, alkalmas gyógyító intézetek felkeresésével, esetleg az éghajlat megfelelő változtatásával is, magukat a tüdővósz ellen a lehetőségig megvddelmezni. De a legjobban megtámadott osztály, a szegényeké, ma még hazánkban teljesen védtelen.

Védelmezzük meg a szegényeket, mi, magyar társadalom !

Állítsunk szanatóriumot, gyógyitó telepet a vagyontalan tüdővészeseknek! Elsőbben is egyet a magyar székes főváros határában, mely a mellett, hogy hatásosan kezdi meg a védelmet, mintául is szolgálhat a majdan az országban másfelé keletkező, hasonló rendeltetésű szanatóriumoknak.

A mozgalom, melynek czélja, hogy vagyontalan tüdőbetegek javára Budapesten szanatóriumot létesítsünk, már másfél év óta folyik. Maga dicsőségesen uralkodó Királyunk volt kegyes a mozgalmat intéző egyesületünk védnökségét elfogadni. Megadta legmagasabb engedőimét arra is, hogy a tervezett első szanatórium elnevezése országunk védő- angyalára, boldogult nagy királynénkra való emlékezésből „ Erzsébet királyné szanatórium* legyen. Hölgy- bizottságunk védői tisztét Klotild főherczegasszony Ő Fensége kegyeskedett elvállalni.

A magyar királyi kormány még, mielőtt nyilvános gyűjtést indítottunk Volna, 40,000 koronával megvetette a szükséges pénzösszeg alapját, mely azóta mintegy hetven emberbarát adomáuyával közel 235,000 koronára növekedett. Budapest székes főváros törvényhatósága szintén egyhangúlag gyámolitandónak ítélte volt az egyesület megindives bohóságokat, a melyekkel a mi fekete kenyerünk körül van czifrázva, a fejedelmi többest és a különféle praerogativákat. De minek ? Az olvasó már ebből is láthatja, hogy a fantázia országa és az úgynevezett »hetedik nagyhatalom« különböző szélességi fok alatt fekszik, elütő ég- hajlati viszonyokkal s hogy egy kalamárisból igazítani a kettőt, talán sok is egy embernek.

Hát persze sok, de nem lehetetlen. Terin- gettét, tart az ember magának a két képzeletbeli országra, képzeletbeli minisztereket ... ez az egész. Nekem magamnak is két ilyen ficzkóm van, egy irodalmi és egy ujságminiszter. Ezek keresik ki a thémáimat, propositiókat tesznek, intrikálnak nálam egymás ellen, kontrakarriroz- zák egymást s beletanácsolnak egyik a másiknak a dolgaiba, azonfelül dicsérik a szakmájukat.

Az ujságminiszterem igy szól :

— Nincs nagyobb boldogság, mint súlyos argumentumokkal ősszerombolni egy hatalmas embert.

— Ugyan menjen ! Szilágyi azt állitja, hogy a legsúlyosabb vezérczikknél többet nyom a iná- zsálón egy szúnyog teste.

A szépirodalmi miniszterem igy szól:

— Semmi se ér fel az alkotás gyönyörűségével. Scott Walter egyszer igy kiáltott fel í „Ha szép leány kell, írok magamnak egyet.“

— Hja, az Scott Walter volt! Lássa, Jókai már nem tartotta elegendőnek.

Csak képzeletbeli miniszterek ugyan, de azért mégis megvannak bennük a valóságos miniszterek rossz tulajdonságai s már néhányszor estem áldozatul annak, hogy eeymás rovására törekszenek érvényesülni. Itt van, hogy mesz- szebb ne menjek, a „Kis prímás“ czimü regényem. Egy helyütt úgy kavarog a mese, hogy egy névtelen merész ifjút nemességre emel 1. Mátyás király s minthogy a szituáczió, a melyben a jutalmazandó vitézi aktus történik egy, most élő nemesi család nevéhez vágna a legjobban, a jelenlevő ujságminisztetem, a kinek mindig vannak protegálni való emberei a Nemzeti Kaszinóban és egyebütt és a ki bomlik egy kis aktua-