Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1897-11-14 / 47. szám
47-ik szám. Gyula, 1897. november 14-én XXIX. évfolyam i Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, bora a lap szellemi részét illető közlemények intézcndők. Kéziratok nem adatnak vissza. 1 Előfizetési dij *. Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » j Évnegyedre . 1 > 25 » 1 Egyes szám ára 10 kr. i Társadalmi és közgazdászaid lietilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: IC Ó XX 1ST 3D -Á. X 3D. Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyvkereskedés, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr. & 33$ Békésvármegye hálafelirata Ö felsége a királyhoz. Császári és apostoli királyi Felség! Legkegyelmesebb Uiunk! Bókésvármegye törvényhatósági bizottsága lelkesedéssé.fokozódott hálával fogadta Felséges Urunk és királyunk ama nagylelkű elhatározását, hogy történelmi múltúnk kiválóbb alakjainak emlékét, a kik a nemzeti élet különböző terén kitűntek, székes fővárosunk különböző helyein márványban örö- kitteti meg. A legmagasztosabb méltánylása ez annak a rajongó szeretetnek, melyol a magyar nemzet királyát környezi. Történelmi múltúnk szebb emlékei tárulnak szemünk elé, s e történelmi múltúnknak megfelelő' fényes nemzeti jövő megvalósulását érezzük midőn látjuk, hogy a magyar nemzet legnagyobb erényét — a haza nagy fiai érdemeinek elösmerését — a koronás fő a nemzet érzelmeivel egybeolvadva gyakorolja. Felséged uralkodói erénye és atyai jó indulata folytán feltárul előttünk a dicső és gyászos emlékekben oly gazdag múltúnk képe s nemzeti fejlődésünk,, önállóságunk és szabadságunk s • az ennek alapját képező kereszténység úttörőinek ott ragyogó fényes alakjait még ragyogóbbá, még fényesebbé teszi a koronáról reájuk sugárzó dicsfény; s e nagy honfiak királyi nagylelkűséggel emelendő emlékszobrainak mindegyike maradandóan fogja hirdetni, hogy a király és a királyi ház iránt alattvalói hódolattal és törhetetlen hőséggel viseltető nemzet nemcsak szeretőiben, de érzelmekben is egyesülve van s királyi szó és tett erősiti meg az elődeink által is már követett meggyőződés helyességét, hogy hazánk felvirágzása és boldogsága a hazaszeretet, az uralkodóház iránti hűség és a szabadság elvein alapszik. Hazafiui örömmel és lelkesedéssel borulunk le Felséged dicső trónjának zsámolyánál hazánk jövő nemzeti fejlődésére oly nagy kihatású elhatározása előtt — s midőn a haza minden egyes hű fiával együtt az Ég áldását könyörögjük Felségedre és királyi családjára, alattvalói hódolattal kérjük, hogy Felséged és az uralkodóház iránt mindig érzett törhetetlen ragaszkodásunk és lelkesült szeretetünk ez alkalommal való megnyilatkozását is kegyesen fogadni méltóztassék. Békésvárinegye közönsége nevében, Gyulán, 1897. szeptember 27. Alattvalói hódolattal: Di*. Fábry Sándor, alispán. Képviselő választás. Amiről még két hét előtt is teljes joggal és jóhiszeműséggel feltételeztük, hogy csak évek múlva fog ismétlődni, a gondvi selés — ne adja Isten, hogy balsorsunkra — úgy rendelkezett, hogy annak ime az utolsó képviselőválasztást követő alig egy esztendő múltán kell megtörténnie. Terényi Lajosnak Gyula városára nézve minden telcúitetben végzetes hatású s gyászos következményű halála folytán megüresedett az országgyűlési képviselői állás és ennek betöltésére deczember hó másodika (omi- nosus dátum) tényleg ki is tűzetett. Nem kell mondanunk és igazán feles- epres előrebocsátanunk, hogy bennünket politikai s különösen országos pártpolitikai szempontokból mérlegelve a képviselőválasztás nem érdekel. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nem osztjuk ama államtudományi maximát, mely szerint az országgyűlési képviselő választás, parlamenti rendszer mellett, első sorban nem közjogi tény, nem politikai cse- lekvény lenne, amely ily szempontból volna mérlegelendő s elbírálandó. Az élet azonban — azt sem állítjuk, hogy a Parlamentarismus és a közélet elő nyére — azt bizonyítja, hogy a képviselőválasztás és a választást megelőző mozgalmak csak nagyon kis részben subtilis politikai természetűek, hanem a magas politika helyett túlnyomó részben a társadalmi s a helyi kérdéseket ölelik tel, ezeknek sférá- jában mozognak és habár gyakran hamis jelszavak alá rejtőznek is : társadalmi s helyi, nem ritkán egyéni sérelmek és vágyak vol- taképen az igazi rugói emberek tömörülése, pártok alakulása, egymással való mérkőzése s azok tuséinak. / „Hiszen észlelhetjük, hogy a politikai jelszavak kezdik hitelüket veszteni. A tömeg gyanúsan nézi a szabadság formuláit s inkább érdekli, ha a gazdasági érdekeiről szólnak hozzája. A megélhetés föltételeit szereti megbolygattatni, a melyekkel nemcsak a füle lakik jól, hanem a gyomra is rendbe jön. így alakítja át azután észrevétlenül egy erős szőcziális áramlat a politikai közgondolkozást s kiszorítja abból a régi tartalmat és eszményeket. Ez a küzdelem pedig már az egész vonalon folyik. Lassan, de biztosan halad és aláássa a régi társadalmi alapokat. A létért való küzdelemnek törvénye nemcsak a természet nagy háztartásában uralkodik, hanem hatalmas erővel lép föl a nemzeti és társadalmi szervezetekben is. Csak mi nem vettük észre, bogy a közgondolkodásból lassankint hogyan szorította ki a megélhetés kérdése a demokratikus lelkesedést ; — s minő megdöbbentő módon kezdi elhomályosítani. a nemzeti eszményeket is. Bejártam sok vidéket, kerestem mindig a tömeget s iparkodtam közelebb férkőzni a közgondolkodásukhoz. A hol lehetett, törekedtem a lelkem szemével is nézni. Mondhatom, megdöbbentett az eredmény. A fajszeretetnek, a nemzeti eszményeknek kultusza rohamosan hanyatlik. A nagy tömeg a kenyérről kezd beszélgetni. Az önzetlen lelkesedés forrása mindinkább kiszárad s mint a gőzölgő mo csár, erkölcsi ragálylyal tölti meg a politikai levegőt. Pusztít a közömbösség. A miért pár évvel ezelőtt készek lettek volna koczkára tenni az életet, azt most egyszerűen megmosolyogják s a haza- szeretet eszményeit többé nem értik meg. Föl - háborító czinizmussal vágják az ember arczába: Az a haza, a melyik enni ád! mindegy nekünk uram, akár német, akár muszka, csak n gyerekeink ne éhezzenek.“ Ezt az idézést Hock János „Magyarország* tegnapi számának vezérczikkóből vesz- szük át és betüről-betüre aláírjuk. Ez a kép nemcsak a socialismus tanaitól impregnált és szavazati joggal nem biró proletárok, hanem a magas censust megütő, tehát jobbmódu választó polgárok gondolkodás módjára is ráillik. A régi eszmények kihaló félben. A hol magánérdek nem forog fenn, csupán féltékenység, irigykedés, kicsinylés és gyűlölködés oltára az, amely kultuszt tud maga iránt ébreszteni. Mit szóljunk arról a félelmesen tátongó űrről, amely különösen az utolsó általános képviselőválasztások alkalmával alföldszerte észlelt tapasztalatok szerint a föld népét nemcsak a szorosan vett értelmiségtől, hanem a társadalom egyéb osztályaitól is elválasztja ! Mindezek általános »bajok, a melyek —/ bizony-bizony — bennünket is erősen érintenek ; de hát még Gyula városa mindig exponált, mindenkor súlyos és ha valaha, épen most különlegesen is exponált és súlyos helyzete ? mely — nem tagadja senki — bármily politikai hitvallása legyen, Gyula városa sorsa iránt érdeklődő minden komoly polgár kebelét nem kis aggodalommal tölti el. Ne csodálkozzék tehát senki, ha ama fenkölt érzésnek, rajongásnak, lelkesültség- nek, amely a múlt idők képviselő választásai alkalmával megnyilatkozott, most nyomát sem találja ! A közigazgatási bizottság ülése. (November 8.) Dr. Lukács György főispán megnyitó beszéde és a vármegye alispánjának időszaki jelentése első helyen és megindító szavakkal emlékeztek meg a közigazgatási bizottság <?gyfk legTevéke- nyebb tagjáról: Terényi Lajosról, akinek hiányát sokáig meg fogják érezni a bizottság tárgyalásain. A tagokon újra erőt vett a súlyos és váratlan veszteség meghatottsága és a fájdalom csendje legsz-bhen fejezte ki azt a mély részvétet, mely a jelen volt munkatársak szivét eltöltötte. V Visszaemlékezések Terényi Lajosra. — A „Békés“ eredeti tárczája. — Mikor november 5-én reggel hírlapomat szokás szerint futólag átnézv ', szemeim e sorokon akadtak meg: |Terényi Lajos, Gyula város országgyűlési képviselője tegnap délután hirtelen el- hunyt“, a megdöbbenés, az iszonyat s a szívig ható fájdalom nyilalása csaknem eszméletemtől fosztott meg. Szemeim előtt összefutottak a betűk, nem tudtam gondolkozni, nem bírtam lélegzetet venni s a rettenetes hir dermesztő hatása alatt perczekig tartott, a mig magamhoz tértem. Oly borzasztó, hihetetlen, elképzelhetetlennek tűnt fel előttem ez a váratlan gyá?z jsot, mintha csak valami kínzó nehéz álom, vagy őrült rossz tréfa lenne. S mikor kábult fővel újra meg újra átolvastam nekrológját és a szörnyű bizonyosságról lassankint meggyőződtem, szemeimből kicsordultak az égető fájdalom könyei és igazán egész a lelkem mélyéből tört fel a sóhaj: „Szegény jó Lajos! — ki hitte volna ezt?“ Eltemették, elsiratták. Családja, barátai, tisztelői, szülő városa, megyéje s nemcsak politikai pártja, de az országgyűlés és az összes hazai lapok a legmelegebb rokonszenvvel, a legigazabb fájdalommal, a legőszintébb részvéttel kisérték sírjába az oly korán elhunyt drága halottat s én — a ki egész életemben szinte a rajongó bálványozásig szerettem őt — a rideg kötelesség által akadályozott körülményeim miatt még csak végső tisztességtételén sem vehettem részt s a szomorú napokban, a mig ravatalát a szeretet és hódolat vette körül, én csak lelkileg, gondolatban lehettem ott a kegyelettel gyászolók között. Azóta immár egy hét múlt el. De nem volt egyetlen nap sem, a melyen százszor eszembe ne jutott volna s érzem, tudom, hogy még nagyon sokáig és nagyon sokszor megremegteti majd lelkemet az a végtelenül fájó gondolat: „Terényi Lajos nincs többé! Soha nem látod őt már ezután ; elhunyt, eltűnt, meghalt, vége van Örökre 1“ . . . S úgy érzem, miutha valami betölihetetlen üresség lenne a szivemben és önkénytelenül ismétlem — ki tudja már hányadszor — a kiasz szikus költő jajongó szavait: „Permultis ille flebi- lis occidit, nulli f/ebilior quam mi hi /“ Valóban úgy van I Sokaknak siralmas ez, de senkinek nem siralmasabb, mint nekem. Mert reám nézve egy egész letűnt világot: gyermekségem és ifjúságom legboldogabb napjainak romba dőlt emlékeit jelképezi az f sírja; s habár jól tudón-, hogy az én igénytelen egyéniségem semmivé törpül, elárvult családjának, szerette szülővárosunknak, megyénknek és — bátran el lehet mondani — az országnak a Terényi Laj s életéhez kötött reményteljes nagy érdekei és az ö elhunyta folytán szenvedett pótolhatatlan közveszteség mellett: nekem mégis úgy tűnik fel, hogy én veszítettem benne a legtöbbet, a legdrágábbat, a legpótolhatatlanabbat, a gyermekkori legkedvesebb, leghívebb, legigazabb jó barátot. S tudom, hogy a kiket az életben még barátaimul nevezhetek, nem fogják tőLm zokon venni ezt az őszinte vallomást, mert hiszen bizonyára ők is éppen úgy és éppen azt- érzik. Mert a ki valaha a Terényi Lajos-bizalmas barátságával dicsekedett, annak mindenek között ö volt a legkedvesebb. Egyéniségében, lelkületében, egész életének viselkedésében volt valami végtelen megnyerő, rokonszenvet, bizalmat és ragaszkodást keltő, úgy, hogy a ki őt közelebbről ismerte, az egyúttal nagyon szerette is. S mert mindnyájan, a kik oly szeretve csügtünk rajta, azt érezzük magunkban, hogy villámként lesújtó halála és elvesztése fölött önön fájdalmunk a legnagyobb, ez mutatja legjobban, hogy milyen nagy, milyen ritka nemes télek volt ő. És mily csodálatos az, hogy a mióta tudom, hogy meghalt, azóta nem vagyok kép^s őt elfelejteni, minduntalan reá gondolok, eszembe jut minden j-lentéktelen apróság, a mit valaha tett, mondott vagy reá vonatkozott; pedig a mióta kedves otthonuktól végleg elszakadtam, mintegy másfél évtized óta már csak ritkán találkoztunk ; az ő nasyratörő lelke magasra emelte őt, mig én — a mindennapi élet göröngyös országúján haladva — más körben, szerényebb viszonyok között élem napjaimat és igy alkal műnk se volt a gyakoribb összejövetelre; de most, hogy örökre elvesztettnek kell tudnom őt, lelkem előtt újra elvonul a múlt, melynek annyi boldog emlékű idejét töltöttük egymással és sok oly jellemző mozzanat jut róla eszembe, a mit mások nem ismernek, vagy ta!án már reg elfeledtek. Pedig a kik őt annyira szerették, azok előtt bizonyára érdekkel bir minden, a mi ő reá vonatkozik s a ki Gyula városának legújabb történetét — melylyel a Terényi Lajos neve el- válhatlanul összeforrt — egykor megirnifogja, még az is hasznát veheti részben ezeknek a/ apróságoknak, a melyek nem valami rendkívüli dolgok s nem közszereplésére és dicsőségteljesen megfutott nyilvános efeteré vonatkoznak ugyan, de — mint egy összetört pompás tükörnek apró darabjai — mind megannyi mozaik szerű adatok, intim vonások, az ő gyermek és ifjú korából, a melyekben — már akkor is — az ő kiváló egyénisége, nyilt egyenes jelleme, páratlan szeretetre- méítósága és ritka jó szive tükröződik. S azt hiszem, nem kell attól tartanom, hogy talán hivalkodásnak vehetik részemről, a miért eme visszaemlékezésekben Terényi Lajos mellett én is mintegy előtérbe lépek, mert hiszen gyermek korunk óta testi-lelki jó barátokul ismertek városszerte bennünket s bizonyára sokan lógnak még rá emlékezni, hogy — termetünknek nagyon is különböző arányára czélozva — a boldogult „lovag“ Vresicz Józsi tréfás elnevezése után, bizalmasabb ismerőseink sok ideig csak a „másfél legény“ közös néven hívtak bennünket. Hát hogy ha már a könyörtelen végzet megmásíthatatlan hatalma vagy — mondjuk inkább — az éltünk sorsát intéző isteni gondviselés súlyos látogatása oly korán és oly hirtelen kiragadta őt soraink közül, mint a hogy a pusztító vihar a legszebb erejében diszlő tölgyet sudarában töri ketté és soha többé nem látom már deli alakját, nyájas arczát, soha többé nem hallom kedves hangját, szives szavait s minden bucsuvétel nélkül kellett egymástól örökre elválnunk, legalább eme visszeemlékezésekben adhassak kifejezést iránta érzett határtalan ragaszkodásomnak s ezek a könnyezve irt szerény sorok szolgáljanak kegyeletemnek sírjára boruló gyászos czipruságai gyanánt. * * * (Folyt, köv.) Mliskey J. Béla. T.npnnfr mai BZÉtmálioz fél Ív mellélslet van csatolva.
