Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)

1897-08-01 / 31. szám

31-ik szám.

Gyula, 1897. augusztus 1-én

XXIX. évfolyam

m

fit "r "" **

Szerkesztőség:

Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Előfizetési dij :

Egész évre I 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 | Évnegyedre .1 | 25 »

Egyes szám ára 10 kr.

ito

____________________

Tá

rsadalmi és közgazdászaid hetilap.

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

Felelős szerkesztő: Ó 3=311ST ü -A- T7“ I 3D_

Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyv- kereskedés, hova a hirdetések és nyilt-téri közlemények küldendők.

Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban.

Nyilt-tér sora 10 kr.

m

A vidék.

Az utóbbi évtizedek alatt, de különösen érezhető a mostani években, hogy a vidék rohamosan hanyatlik és szegényedik. A vidék iparosai s kereskedői nyögnek a keresetlen- ség, a szegénység jármai alatt, a legéletrevalóbb vállalatok panganak és általános a minden ágon való hanyatlás.

Csodálatos, ha vizsgáljuk ennek okait és rájövünk az okokra. Különben is egy szomorú tényt lehet a bajok összes kiforrásának tekinteni. Mindenki a fővárosba törekszik, ott akar érvényesülni és ha már a vidékre „ássa el magát“, legalább szükségleteit a fővárosból szerzi be.

Ha kell bútor, azt a fővárosban olcsóbban kapom meg, gondolja az illető. Ott nagyobb a választék, nagyobb a konkurrenczia és igy kisebbek az árak. Arra nem gondolnak, hogy ott nagyobbak a munkadijak, vagyont képvisel a házbér s nagy az adó. A butorgyárosnak pedig ezt vevőin kell behozni. Még a konkurrencziát is a vevőnek kel megsinyleni, mert a gyárosnak nagy választékot kell raktáron tartani. És a nagy raktár nagy összegbe kerül, a nagy választék nagy tőkét foglal magában és honnan Bzedik a kamatokat? A vevőktől.

így van ez minden vonalon. A fővárosból szerzik be a családok divatczikkeiket és csak azt tartják szépnek, ízlésesnek, szemre- valónak és viselhetőnek, ami a fővárosbó kerül ki. Valóságos versengést folytatnak a vidéki előkelő családok nőtagjai, hogy egy- egy ruhadarabjok ízlés, kiállítás tekintetében páratlanul álljon és ahhoz hasonló ruhadarabja ne legyen egyik ismerősének sem. Ha a vidéken készítetné, úgy ha valakinek megtetszik, egyszerűen utána csináltatja. De keresse fel a fővárosban az eredeti forrást!

Ezt a versenyt is persze a vidék kereskedelme sínyli meg.

Ha valaki szép bórházat vagy magánv

A szegény Mátyás.

Irta: Tóth Mór.

(Vége.)

Másnap reggel már megérkezett a vizsgálóbíró egész kíséretével, doktor, sebész, a vizsgálóbíró írnoka, összesen négyen voltak ezek az urak, kiknek .oly szomorú kötelesség jutott osztályrészül, hogy csak bűnt, szerencsétlenséget vizsgálnak, hogy csak fájdalmat, szenvedést és siralmat okoznak embertársaiknak, azért, hogy az igazság kiderítve legyen.

És volt a faluban nagy sürgés, forgás, — egyik része ott ácsorgott a halottas ház ablakai alatt, lesve a bonczolásra, más része a faluházá- nál levő börtön ablakai alatt ólálkodott, hogy a szegény Mátyást, kit különben jól ismert, megláthassa. Kiváncsi lévén mindenik, minő az ember, ha bonczolják és milyen az ember, ha gyilkos. Részvét és szánalom azonban hibázott ezen kiváncsiak szivéből.

Estve fejé pedig, mikor a meghaltat a temetőbe kikisérték, Mátyást is akkor vitték ki a faluból, egyenesen a megyeházánál levő központi börtönbe, a hires három kereszt alá.

„Három kereszt alá“, igy hívják a megyei székháznál levő központi börtönt azon három keresztről, mely kőből kifarágva, a rostélyos ajtó felett felnyúlik és a kínszenvedés kálváriáját ábrázolja.

Jó jelképe ez a börtönt lakó szerencsétleneknek, mert hiszen az Isten fia bűnösökért halt meg s a jobbjain függő lator, ki halála órájában tért meg — biztatást kapott a bocsánatra és az örök üdvösségre.

Ezt jelentené a három kereszt a börtön ajtó felett s hivatása volna inteni a gonoszokat a töredelmes bünbánatra és javulásra, mert hiszen a földi élet csakis rövid itt mulatás s mindenkinek kötelessége gondolkodni arról a tul- világi életről, mely reá vár, s arról a bizonyosi halálról, melyet el nem kerülhet, mely megelözil a túlvilág! életet. * '

lakot akar építeni, a terv elkészítését „pesti“ műépítészre bizza. Kerüljön sok ezer forinttal többe, de azt akarja, hogy eldicseked- hessék, miszerint egy országos hirü műépítész tervezte az ő házát.

így azután mellőzik a vidéki iparost és a vidéki építészt. Még a díszítéseket, fa- és vasmunkálatokat is fővárosiakkal készittetik.

De nemcsak a bevásárlásokat, a szükségleteket fedezik a fővárosból.

Ha egy vidéki földbirtokosnak tőkére van szüksége, vagy ha egy tőkepénzes pénzt akar elhelyezni, kölcsönt a pesti intézeteknél vesz, tőkéjét a pesti intézetekben látja biztosítva. Ha pedig ez a tőkepénzes részvények vásárlására szánja el magát, úgy pénzét ugyancsak fővárosi vállalatok részvényeibe fekteti, de nem meri pártfogolni vidéke ipari és pénzügyi vállalatait.

Szóval: a vidéki nem pártfogolja a vidékit és tömjénezi valóságos majomszeretettel mindazt, a mi fővárosi.

így azután pusztul a vidék. De pusztul maga a vidék intelligencziája is. Mert a hanyatlás nemcsak az ipar és kereskedelem rohamos pangásában és hanyatlásában mutatkozik, hanem más jelenségekben is.

így például kik tudományukkal vagy tehetségükkel érvényesülni akarnak, a fővárosban kívánják elérni boldogulásukat. Kicsinynek tartják erre a vidéket és nem méltónak, hogy ott szerezzenek maguknak hirt, tiszteletet vagy elismerést.

S az illetékes körök — sajnos — maguk is osztják ezt a hibás nézetet. A nagy tehetségnek a központban a helye! Ez a jelszó, A nagy tehetségnek szüksége van a fővárosi légkörre és csak itt találhatja meg az ő méltó helyét és környezetét.

Pedig ez nem igaz. A tehetséget észreveszik és méltányolják mindenütt és az igazi tehetségekre tízszeresen szüksége van a vi déknek.

De hát nagyon kevesen gondolnak a halálra életökben és kevesek azok, a kik bünbánatról és töredelmességröl gondolkodnak akkor, midőn volna okuk magukba szállva, csendes kimúlásukról gondolkodni.

Hanem ezen kevesek egyike volt a szegény Mátyás, ki megalázva a fájdalomtól, összeesve a szégyen és gyalázat nyomása alatt, arról gondolkodott mindég: „bárha ő sohasem született volna!“

Azon szoba, a hová zárták, egy tiszta, négyszögletű nagy bolthajtásos terem volt, fehérre meszelt falakkal és az udvarra nyíló magasan vágott dupla rostélyzatu ablakkal.

Köröskörül vaságyak állottak a fal mellett tiszta, fehér pokróczczal leteritve, minden ágy felett egy kis fekete tábla, melyen az ágy tulajdonosának a neve volt reá Írva nagy fehér betűkkel. — Ezeken kívül volt a szobában egy kecskelábakon álló fehérre súrolt asztal, kétfelül deszka-lóczával, a sarokban pedig egy nagy vasazott dongáju cseber, tiszta ivóvízzel, egy mellé készített cserépbögrével.

Itt ült Mátyás ezen szobában a numero io-ben, mint azt lakótársaitól hallotta, itt ült az asztal melletti lóczán, előtte egy imádságos könyvvel, melyet azonban nem nézett, mert ar- cza két tenyerébe volt temetve, s nem hallott mást, mint a folyosókon járó örök egyhangú lépteit, nem látván mást, mint két szemet, melv rá bámul, ránéz és egynéhány csepp vért a tiszta fehér havon, ezek voltak látományai ébren, ezek kisérték nehéz álmaiban.

Nap-nap után telt, — de Mátyás folyvást elfásulva, élettelenül üldögélt a lóczán, nem érdekelte semmi, nem vágyott semmit tudni, s nem kérdezett senkitől semmit, lelke meg volt halva benne, vagy talán el is költözött mái belőle.

Naponként sétára kellett menni rabtársaival s ő fejcsüggedvo botorkált társai között a nagy négyszögü udvaron, nem nézett se jobbra; se balra, csak a fehér hóra, mely az udvar kövezetét borította. „Csak már elolvadna ez a hó I“

Egynéhányszor felvezették a vizsgálóbíró elébe, megfelelt minden kérdésre, csak egyre

A vidéknek most nincs társadalmi élete. — Nem lüktet vér a vidéki társadalomban, mintha halálálmát aludná. Egy-kót nagy város életképes és munkabíró társadalmától eltekintve, a vidéki városokban nincs élet, nincs gyülekezés, nincs együttműködés és nincs semmiféle társadalmi akczió. Nem törődnek sem irodalommal, nem éreznek magukban erőt és akaratképességet nemes czé- lok előmozdítására éB humánus alkotások megteremtésére.

így vagyunk az irodalmi társaságokkal, melyeknek nincs elég tág működési körük, igy a sajtóval, melynek nincs közönsége, igy a csekély számú jótékony körrel, melyeknek nincsenek tagjai, hacsak a kaszinók kártya- kompániáit nem tekintjük jótékonyczólu társaságoknak.

Foglalkozni kellene a vidék bajaival és mostani hanyatló állapotával, friss vért kellene bevinni a vidékek társadalmába, hogy tudnánk ott uj életet is kelteni. Mozgalomnak kellene keletkezni, melylyel meggátolnák a vidéki ipar és kereskedelem pusztulását és keresztülvinnék, hogy a vidék a vidéken szerezze be szükségleteit.

Ha nagyobb tőke fog állandóan közkézen forogni a vidéki városokban, ha nagyobb lesz kereskedelmi, ipari és közgazda- sági élete, ha a vagyonosodás nagyobb mérveket ölt, úgy e javulás önként magában rejti a társadalmi téren való javult állapotok bekövetkezését is.

A pénz mozgató ereje mindennek és ha nem küzdenek vidéki polgártársaink gondokkal és rendelkeznek tőkével, bizonyára nem ijednek meg és nem húzódnak vissza minden nemes czélu társadalmi akcziótól, hanem igenis részt vesznek a társadalmi életben és ezzel valódi társadalmi életet teremtenek.

És ha a vidéki városoknak, társadalmi élete eleven és működés-képes lesz, nem fognak a fővárosba kívánkozni mindazok, kik

nem tudott megfelelni, arra, midőn a vizsgálóbíró azt kérdezte tőle, hogy: „mit hoz fel saját mentségére?“ Erre nem tudott semmit mondani.

ő neki nem volt mentsége, nála nem volt mentség az, hogy sógornőjét védelmezte, nem volt mentség, hogy sógora saját portáján támadta meg, hogy gyilkos eszközzel kétszer sújtott feléje, ö ezt nem fogadta el saját mentségéül, mert őtet saját lelkiismerete kárhoztatta: hogy kikerülhette volna a veszedelmet, ha ki nem nyitja az ajtót, ha sógora kezéből kiveszi a fejszét, ha agyonvágatja magát vele, mindezek sokkal jobbak lettek volna reá nézve, mint az, a mi valóban megtörtént, mert akkor vagy nem élne, vagy pedig nem volna gyilkos a neve, s a mi legkeserübb, nem üldözné a folyvást feléje néző két szem, és nem látná a piros vércseppeket a fehér havon.

Végre olvadni kezdett a hó, az ereszek megcsordultak, a meglágyult hó nagy darabokban hullott le a háztetőkről, a napsugár fényesebben sütött be a sürü rostélyok között, midőn Mátyást a törvényszék elébe vezették.

Ott ültek bírái a zöld asztal mellett, vádlója a sarok melletti kis asztalnál, hátul pádig a tanuk és a megölt sógor özvegye fekete kendővel fején s könyektől nedves fehér kendővel kezében.

És kezdetét vette a tárgyalás; a bírák igazságossága belátta, hogy Mátyás megtámadott volt, hogy sógora fejszével rohanta meg saját portáján, hogy kétszer feléje sújtott, hanem a tanuk mindezekhez azt vallották, hogy Mátyás világosan fenyegette sógorát, hogy ha portájára lép, életével játszik; s ezen szó döntött, Mátyást vétkes emberölésben bűnösnek találták, s tekintve az enyhítő körülményeket, agy évi börtönre ítélték.

Egy évi börtön nem is sok, csak 12 hónapból, — 52 hétből, vagyis 365 napból áll.

Nem sok egy hazátlan, tétlen, elkeseredett emberre nézve, ki nem becsüli egyéni szabadságát ; hanem egy évi rabság egy becsületes, érzékeny szivü és szabadnak született munkás emberre, kinek otthona, saját háztüzhelye és szerető családja van, egész örök életet képez.

Eljön a tavasz, a verőfénynek csak színe jő be a rostélyos ablakon, melege kint marad, a meleg nem szereti a zárt falakat.

tehetségüket és tudományukat most nem ér- vónyesithetik.

Legyen végre figyelem a vidékre is, mert az ország nem a fővárosából él és lesz nagygyá, hanem a nagy vidék rendezett ál- apotai is hozzájárulnak az állam erejéhez és háztartásának szilárdságához.

Rácz János emlékezete.

Egy, az életnek még javakorában álló férfiúnak utolszor áldozott le a nap 1897. julius 20-án. Elmondhatjuk rá nézve is a lánglelkü költővel, Petőfivel: „Korán még tenéked, Sirba feküdnöd le, Éktelen halotti szemfedőt boritni, Ékes szemeidre!“ Igenisr mert messze állott még attól az emberi élet határául kijelölt kor éveitől, a 70 vagy 80 esztendőtől, amennyit sok mások elérnek, még olyanok is, kikről azt szokták mondani: „öregek fejjel, de gyermekek értelemmel.“ ő azok közzé tartozott, kik már gyermek és ifjú korukban az élet komoly, edző, de fárasztó, sőt életerőt emésztő munkájában foglalkoztak. Azok egyike volt ő, kiknek nem az a jelszavuk: gyermek az ember, a mig él, csak a játéknemben cserél! Ő nem játéknak nézte az életet, hanem küzdtérnek. Azok egyike volt ő, kik tudták, hogy e küzdtéren éberség, munka, szorgalom és tettvágy kívántatik, kitartás a küzdésben mindvégig, hol azt kell bebizonyítani, hogy tettben áll az élet! 0 a szó legigazibb értelmében a nemzet napszámosa volt! még pedig hű, lelkiismeretes napszámosa, a ki korán állt munkába és későn tért nyugalomra. És ez fő kellék egy munkásnál. 0 komolyan vette az életet, a hivatást, a munkakör betöltését; gyertya volt ő, mely azon időtől, mikor meggyujtatott, folyvást világolt, sokaknak fenylett, mig végső lobbot nem vetett; égés közben nem füstölgőit, nem pislákolt, tiszta, átlátszó fénynyel égett, nem alakoskodott, mint oly sokan szoktak cselekedni az emberek közül. Nem látszani akart, hanem a látszat az ő valódiságának hű kinyomata volt. Valósággal az volt ő, a kinek magát mutatta Nem hordott álarezot, mit most holta után a közvélemény leránthatna róla, Szív, lélek nála őszinte volt. Boldogtalan az olyan ember, a ki nagyobbnak, többnek akar láttatni, mint a mennyi a valóságban; és bármily szűk körben forogva, munkálkodva, hatva is lehet az ember, a csekély ember is közhasznára a társadalomnak, miként Dombi Lajos költő-lelkész mondja legújabban megjelent költeményei egyikében, oly igazán, oly élethiven:

Most otthon tavaszi alá szántanak, a pacsirta a szántók feje felett emelkedik magasba, dicsérni az Istent; a réteken nyiló kikircsek közt szaladgálnak a bóbitás bibiczek, a faluból kihangzik a déli harangszó, jön az áldott jó feleség az étellel.

Beköszönt a nyár, peng a kasza, a rétek kakák füves rendei mély illatot terjesztenek maguk körüli érik a kalász — az Isten áldása, — holdvilágos tiszta éjjel s a fürjek pitypalattya nem hat be a szomorú börtönökbe.

Majd eljön az ősz piros gyümölcseivel, érett gerezdjeivel, — a szüretelők vidám dala nem hat fel a hűvös falak közzé, itt nincs tavasz, nyár, ősz, itt csak a hervadásnak szomorú tele van, Végre újólag szállnak a hópelyhek s újra kínzó emlékezet kél fel a szegény Mátyás elméjében, csak ezt el tudná űzni erre a nehány hátralevő hónapra, de az nem marad el tőle soha sem.

Még nehány hónap s a drága szabadság, az a soha eléggé meg nem becsülhető jó ismét tulajdona lesz a szegény rabnak, fogadást tesz, hogy soha nem veszti el többé.

Hanem ekkor egy rémhír kezd szájról- szájra járni a világban, behat az a sötét börtönök sötét falain, nincs annak gát, vagy korlát, terjed az faluról-falura, országról-országra, Már az előkészületek nyugtalanítók; elkezdik naponként fenyőmaggal füstölni a börtönöket, a szellőztetésre szigorun felügyelnek, reggelenként meleg, rántott levest osztanak kj a rabok között, kemény rendeleteket tesznek közhírré a börtönökben: „hogy a ki legkevesebb változást érez, jelentse magát, — a börtönorvos, fogházfelügyelök naponként többször mennek a szegény rabok közzé, s a börtönökben nehéz sóhajtásként hangzik fel : „jön a cholera.“

Tehát a cholera terjedése ellen vannak foganatba véve ezen szomorú előkészületek? — borzasztó gondolat rabként halni meg, — részvétlen haldokolni a sötét kórházban és szánalom nélkül temettetni el a köztemetőben idegen sír- halmok közzé, idegen földbe s nem látni meg többé az Isten szabad egétl

A szabadságszeretet ellenállhatatlanul támad most az emberi szívben s valami kimond-