Békés, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-30 / 52. szám

letett meg nálunk az iparos ifjúság műkedvelő társulatában.

A társulat önerejéből a színművészet oly fokára emelkedett, illetőleg a tehetségnek oly; mértékét mutatta be, hogy biz azt — mondjuk ki úgy, amint vau ■— az intelligentia nemcsak megirigyelte, hanem utánozta is, hogy maga sabb nívójának hullámaival amannak nagysága ból valamit lemosson. yL Szerintem ez nem sikerült. Nem sikerült pedig azért, mert az egyén művészi képessége nem a foglalkozás minősége szerint változik, és főleg azért, mert a demokráczia elveinél fogva egyenlők vagyunk s nagy hibája társadalmunk nak az, hogy a műveltséget mindig a foglal kozással, a kenyérkereset minőségével hozza pár huzamba. Ezen hiba szüli a kasztokat, melye két az indusok történelmében és társadalmá ban nevetségesnek találunk, sőt kárhozatosnak Ítélünk, de a magunk társadalmában féltékeny gonddal tartunk fönn, <

Az iparos ifjúság műkedvelő társulata olyan eredménynyel dicsekszik, amelyet az intelligen cia soha sem produkálhatott volna, nevezetesen a város lakosságának olyan elemét vonta a szin házba, melyet az előtt — legalább úgy együtt — soha sem látott a múzsák épülete. Ezen ered móny sokat mondó zálog arra nézve, hogy a közművelődés iránti fogékonyság meg van a mi népünk minden rétegében, csak ahoz való al kai más eszközzel kell azt a hamu alól kipisz kálni s akkor lángra gyulád az.

Úgy az általános művelődés szempontjából mint | társadalmi kasztok — fájdalom! nálunk nagyon is erős — bástyáinak ledöntése tekintetéből, az iparos ifjúság műkedvelő társulatát lelkesíteni és a tevékenység erejében föntartani nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem még a haza Sas kötelességnél is több, és szülőföldünk, szülővárosunk hírnevének erősítése, gyarapítása, vagy mit tudom én, mi végott, talán leginkább önmagunk iránt való szeretetünk kimutatása végett, szükséges is.

Ne hozakodjanak nekem elő avval az avult frázissal, hogy a munkagyűlölet születik meg az iparos ifjúságban, ha művészi érzékének, te

Hát nem, — ezekről a mugnsztos dolgokrill Huszonnégy óra alatt megtollasodott az egész más szemtanuk I avatottabb tollak már annyit irtaklifjúság. Soha divat ily rohamosan el nem harapódzott, még a nők frou-frouja sem, pedig sokkal ol- cióbb, meg aztán — mint a tömeges példa mutatja — mezítláb is lehet viselni, mig a tollhoz legalább is kalap szükséges.

De hatásban Petőfi kardja sem maradt hátrább. Aki csak kardot teremthetett e'.ő. felkötötte, aki mog puskához fért, azt kapta vállára; igy alakultak a fegyveres csapatok, a kik azt mondták magukról, hogy nemzetőrök. Parancsnokot senki sem nevezett ki hozzájok, nem is választottak olyat, hanem a kinek leghosszabb tolla s legfényesebb kardja volt, az állt az élére s vezényelt.

Nagyon furcsa képe volt akkor Pestnek. Jöttek-mentek csapatok, kik nem tudtak egyebet mint: sorakozz, indulj, állj! s azt hitték, ezzel már kész katonák.

És hogyan néztek kil Egy sorban kettőnek, háromnak kardja volt, azután kettőnek, háromnak puskája! többinek se kardja, se puskája, hanem botját szorította vállához,, de a toll mindeniknek kalapján ott lengett.

Látva őket, sokan megmosolyogták, -,

Istenem! ki is hitte volna akicör, hogj^ezek

hetségének mértékét kimutatni igyekszik. A műveltség csak akkor és csak úgy műveltség, ha a munka főnségét elismeri. Azon útak tehát, melyek az általános műveltséghez vezetnek, még akkor is igazolva vannak, ha némelyeket tévútra vinnének. — Nem mindenkor igaz ám Vörösmarty állítása, hogy »áz ábrándozás kanosaiul festett egekbe néz.« Soha som volt volna nekünk Füredink, Tamásynk, ha a jó poéta fejedelemnek mindenben igaza volna. Osztozom ama fölfogásban, hogy — ne sutor — hanem azt hiszem, hogy ez az ifjúság sokkal jobban tölti el szabad idejét, ha szerepet tanul és szinházasdit játszik, mintha mitsem csinál és kávéházazik s az ottani profán istenségeknek áldozik.

Én részemről üdvözlöm az iparos ifjúság társulatát és — legalább azt hiszem — o város minden komolyan gondolkozó lakosával egyetértve — városunk közművelődésének előbbre vitele szempontjából — és kívánom arra Isten áldását.

Az óra 12-őt üt. A szerkesztő czikket vár tőlem. Nekem a visszapillantás czime alatt nem jut már eszembe semmi. Nem is írok hát a múltról többet; amit írtam is, a jövőre nézve írtam, s azért kívánom őszinte szívvel mindenkinek a »Boldog új évet«, hogy ha Isten éltet, esztendő múlva egyénenkint is, összesen is azt mondhassuk, hogy az 1895 boldog évünk volt.

Domonkos János.

Márcziusi tollak.

Békésvármegyéből szabadságharczi visszaemlékezés.

Irta: Degré Alajos.

„Márcziusi tollak* czim alatt a „Nemzeti Újság‘ karácsonyi számában Degré Alajos veterán jeles írónk rendkívül érdekes visszaemlékezést ir, amelyet miután színhelye Békésvármegye, mint bennünket közvetlen érdeklő renimisczencziát nem mulaszthatjuk el utánközölni.

A visszaemlékezés következő:

Márczius tulajdonképp az ibolyák hava s a hölgyek táu azt vélik, hogy márcziusi ibolyáról, — mint hozzájuk legillőbb tárgyról fogok szólni, de én ezt iíju irótársaimra bízom, szórjanak ők ibolyát, nálok az szívből kel ki s üdén, illatosán hull a bűbájos keblekre.

A hevesvérű délezeg ifjúság talán márczius tizenötödikére gondol s várja, hogy annak hőseiről, felvillanyozó szónoklataikról teszek említést; feltüntetem a lelkesült, zajongó csoportokat; itt-ott emelkedő vihart s minden egyéb előjeleit egy kitörendő forradalomnak.

Hirlapirótársaim meg bizonyosra veszik, hogy azokról a toliakról akarok irni, melyek a lapokban tettekre s áldozatokra lelkesítették a nemzetet; hogy a Pálffy Albert által — ritka éllel szerkesztett, rendkívül eleven s eddig utolérhetlen hatású Márczius tizenötödikéiről fogok egyet-mást felhozni, hogy Csernátony ,riadó“-s czikkeit elevenítem fel, megemlékezvén az ő makkheteséről is.

hogy újat mondani alig tudnék. De oly emberek is, kik akkor még a világon sem voltak, avatatlan tollal annyi mesét Írtak össze-vissza márczius tizen ötödikéről, hogy azokat olvasva, ámulattal kérde magamtól; hát mi hol voltunk akkor?

De mivel 1848 márczius napjaiban fordultak elő — nem országot rázó események is, miknek sem a történelemben helye, sem a dolgok menetére befolyása nem volt, mégis előhozni érdemes, enged jók meg, hogy azokra kissé visszaemlékezzem:

Népgyülés volt, mint akkoriban minden nap néhányszor. A muzeumlépcső falpárkányzatán Rotten biller Lipót népszerű és hazafias polgármester szó nokolt, az előcsarnokban meg a vezérifjak gyüle keztek.

Vasváry Pál, kalapján félöles hattyufehér tol lat jelent meg.

— Fiuk! szólt azzal az ő megnyerő kedves mosolyával, nézzétek e tollat, a legszellemesebb legműveltebb s leghazafiasabb grófnők egyike tűzte kalapomra. Büszkévé tesz I

Jókai Mór is megrázza a kalapját, melyen ha sonló toll lengett.

— E tollat az ország legelső és legnagyobb művésznője adta. Boldoggá tesz!

Lisznyai Kálmán is lekapta fejéről pörge ka lapját, melyen megfakult strucztoll görnyedezett : lelkesedéstől szikrázó szemekkel szólt:

— Ezt a hazafias érzelmek eszményesitett an yala a saját . . !

— Szárnyaiból tépte, vágott bele gúnyosan Petőfi.

— Nagyszerű! kiáltotta Lisznyay, kinek szó kása volt már Petőfinek minden szavát, minden tettét megcsodálni. Különben csak azt akartam mondani, hogy a saját kalapjáról vette le s az enyémre tűzte. Sok ily honleányt a hazának, aztán lesz elszánt harezosa is elég.

Petőfinek egész idő alatt idegesen rángatód- zott a szája széle. Egyszerre aztán nagyot nyelt, sarkon fordult s elrohant.-- Ki sértette meg Sándort?

— Senki.

— Miért rohant el oly izgatottan ?

— Valami hatalmas eszme villant meg agyában, most leírja s fél óra múlva itt elszavalván, egetverő lelkesedést fog előidézni.

— Kitelik tőle.

A ragyás kis Oroszhegyi Józsa vasgyuró mérges tekintetével, kélszer-háromszor is megemelte a kalapját, melyen hatalmas vöröstoll rikitott, de mindég jobbat gondolva, megint csak visszanyointa fejébe. Várt, a mig nagyobb hatásra számíthat.

Nem kellett hozzá félóra s Petőfi magasra emelt fővel megjött. Oldalán egy — pallosnak is beillő — kard csörgött. Napok óta nézegette ő az uri-utcza egyik kirakatában ezt a kardot; meg-meg- csóválta fejét e szóval: hatalmas! Most odarohant s megvette.

— Nos hát, szólt felmutatva a kardot, én is elhoztam ékítményemet. Boldoggá tesz, mint Mórt az övé s majdan büszkévé, mint Palit az ő tolla.

Ezalatt Rottenbiller bevégezte beszédét s Orosz - hegyi törtetett előre, mint a sebzett tigris. Midőn a lépcsőpárkány azon helyére ért, honnan a szónoklatokat tartották, mindenekelőtt a levegőben meg lóbázta a kalapját s bemutatta a 7eres tollat.

— Polgártársak! kezdte átható éles hangon, ezt a tollat egy magas színvonalon álló intézet növendékei adták (megjegyzendő, hogy ezen intézetnek ő tanára volt) a nemzet, melynek serdülő lány kái igy ereznek, csupa hősöket kell hogy felmutasson, mert csak nők lelkesíthetnek nagy tettekre.

Aztán belekeveredett egy harczias beszédbe, mintha már a kerepesi utón vonulnának fel az ütegek.

— Nem messze már az idő, végezte beszédét, mikor e toll az ellenség réme lesz. E toll mindenütt leDgeni fog, a hol majd igy foly a vér. E pillanatban melléhez kapott, a honnan egy veres sza lagot eresztett meg, mely úgy futott lefelé, mintha csakugyan vér folyna.

A hatás megvolt, egyik-másik hölgy elsikol- totta magát; a gyöngébb idegzetüeket borzongás futotta végig, a tigrisvérüek meg neki hevülve, utána zúgták:

— Úgy fog folyni!

És a kis Oroszhegyi rendületlenül állt, élezve az éljeneket.

Hónapok múlva guerilla-csapatával csakugyan ott volt min'denütt, a hol úgy folyt a veres — bor. Veres tolla pedig, mint megjósolta, csakugyan réme lett *— de nem az ellenségnek, de a népnek és korcsa .árosoknak, mert a hol csak megfordult nyugtákkr .1 fizetett, melyeket semmiféle számvevő sem akar t elismerni. Hogy pedig sem az ő vére sem az ellenségé nem folyt úgy, mint hatásosan bemutat ta a veres szalaggal, nem az ő hibája, eleget ke reste az ellenségot, — rágalmazói ráfogták, hogy e zért, mert szeretett biztosan kitérni előle, de ez ner q igaz, ő mindig az ellenség háta mögött volt, hanem hát sohasem birta utolérni.

Szegényt aztán a német mégis elítélte.

A Vasváry-toll, meg a Jókai-toll hallatlan mozf ;almat támasztott Pesten. Egy nap alatt vala- meni íyi divatárusnő minden tollkészlete még a lom- tárb> ól is egy szálig elkelt.

A hölgyek otthon zár alá rejtették dísztol- laiki it, nehogy a fiú, vő vagy fivér hozzájuk férjen.

bői lesznek majd azok a honvédek, a kik csodákat fognak mívelni, hogy részesei lesznek azoknak, kfk világtörténelemben Magyarország számára egy fényes lapot örőkitettek meg, hogy nekik a hazafiúi kegyelet szobrot fog emelni, mert közülök sok, igen sok elesett Budavár bevételekor.

Jó fiuk! a viszontlátásig majd a táborban, mert ott leszünk mindnyájan!

Hónapok s hónapok teltek el; azok, akik Pest utczáin feltollazva katonásdit játszottak, kiket any- nyian megmosolyogtak, ma mind-mind honvédek Honvédek, kik az elemi s középoktatást Szt.-Ta- másnál, a római sánezokon s Swechátnál nyerték, most pedig jól elkészültek az érettségire oly taná rok vezetése alatt, mint Görgey Arthur, Damjanich János, Aulich stb.

E halhatatlan hős vezérek a honvédségben magukhoz méltó katonákat neveltek.

Világra szóló mű megalkotásához nem elég a kitűnő anyag, ahhoz lángelme s csodatevő kéz is szükséges ... Itt mindkettő megvolt, s a remek mű létre jött. Ámbár a vad erő szétzúzta, de meg nem semmisíthette, mert a fenmaradó egyes részek még darabokban is csodálatra méltók, s a jövő nem zedékeknek tanulmányul szolgálhatnak.

Nagy idők voltak azok, de voltak hozzá nagy emberek is!

Bocsánat e rövid kitérésért, de bármily egyszerű vagy tréfás dologról akarok is szólni, a visszaemlékezésnél feltűnnek előttem a nagyszabású alakok, s önkéntelen is kalapot emelek.

Ezzel visszatérek az én — már letollazott — pajtásaimhoz. De hol találom őket ? szét voltunk szórva, mint a vetőmag a földben ; egy rész Bemnél vitézkedett Erdélyben, a másik Görgey Arthur- ral tette meg a bánya-városokban azt a csodálatos hadműveletet. A többi ki itt, ki ott iparkodott magát kitüntetni.

Valahol Öcsödön nyomorúságos zsellérházban voltam beszállásolva; a boglyas kemencze elfoglalta a szoba harmadát; az egyetlen ablak akkora volt hogy valami női battiszt zsebkendővel egészen be lehetett volna függönyözni.

A köpenyegemmel leteritett fapadon heverész- tem, fejem alatt a nyereg szolgált vánkosul.

Lisznyay Kálmán, kit a kormány történelmi feljegyzőnek rendelt ki a hadsereghez, a kecskelábu asztalon ült, mellette berendezésem egyetlen fény- üzési czikkelye, egy üveg törkölypálinka kaczér- kodott.

Lisznyay száját gyüszü alakúra összehúzván, a kalapján levő, de már egészen megkopott struez- tollról a port fújta le.

— Hát te még mindig viseled azt a márcziusi jelvényt, mit már rég katonai jelvények váltottak fel ?

— Viselni fogom, felelte lelkesülten, a mig csak egy pehely lesz belőle, mert nekem ez szent ereklye.

— Ej Kalmus! nevettem, hát te még mindig csak poéta vagy ?

— Az is maradok, a mig szép leány éa jó bor van a világon.

— A mint én ismerlek, megénekeled te a pálinkás bütyköst, meg a jólelkü hitelezőt is.

— Na pajtás I akkor már nagyon meg lehetek szorulva. De ezt a tollat, mely ereklyém lesz a csatákban, lángoló lelkemből fogom mindig megénekelni.

— Annyi bizonyos, hogy áldott kedélyed van, mert egy kis liba tolláért is elragadtatásba jösz.

— Eh, beh jó 1 Csak kár hogy oly goromba. Ezzel fejét megcsóválta s a törkölypálinkás üveget ajkaihoz emelte.

Az ajtó fakilincse nagyot nyikorgott s most az egyszer nem a szél csapott be rajta, hanem a szeles Lauka Guszti, nyakában nagy menykő bőrtáskával. Lauka a kormány örökös futárja volt, a ki hordta a táborba a pénzt, a táborból meg Deb- reczenbe a híreket.

— Spanyol 1 kiáltok, mi hozott téged Andalúziából Szibériába ?

— Na, ha nektek Debreczen Andalúzia, úgy a miskolezi kocsonya Tortoni fagylalt, felelt tele torokkal Lauka.

— Foglalj helyet ebben az ólombányában.

Méltán nevezhetem igy, mert tegnap a tüzérek

nagy rakás ágyúgolyót halmoztak a szoba eg szögletébe.

Lauka körülnézett, s midőn látta, hogy ni| elfoglalható hely, nevetéisel dalolni kezdte Lindái „Mondhatom csinos lakod van,

Pompa, fény a tutorokban“

Aztán gúnyosan tette hozzá : köszönöm, n ülök le.

— Szeretem a spanyolt, ha büszke, jegye meg Lisznay éles torokhaogon.

— Végre is, kérdtem az örökös futártól, ebi a farkasorditó hidegben, nf hozott most ide ?

— Nem engem hozott, hanem én hoztam í csomó rendeletet, s rengeteg aprópénzt.

— A rendeletet csak tartsd meg, kapunk abból itt eleget, de az aprópénz nagyon is elk hát csak ide vele.

— De nem nektek hoztam ám, hanem ezredesnek.

— No akkor édes-kevés jut nekünk belőle.

Guszti hirtelen Lisznyay elé állt s az ő 1

délyes nevetésével rázta a fejét. Jobbról-bal végig mérte az álmélkodó Lisznyayt, ki vét megszólalt:

— Gombát reggeliztél, spanyol ?

— Mondhatom, palócz atyafi, mond Lau szintéit részvéttel, hogy imádott bálványod a furcsa Flamina.

— Melyik a sok közül ? — legénykedl Kálmarfci

_ (X^. • ky Etelka.

— PajtásS ez nem a sok közül való, ő; egyetlen és egyedüli. Ha úgy ismernétek, mint ^ leborulnátok előttcG jelleme gyémánt, — szava Kálmán egész elragadtatással, lelkülete magaszt szive angyali s hazafisiiga • • ,

— Svarczgelb, vágtlft bele Guszti.

Kálmán elhalványult^ nehány pillanatig i

mán nézett a vakmerő szemei íjözú, végre megszólal

— Szeretlek, mint a ezért s

az ízetlenséget tőled se nyelem el.

— Akkor hát megpaprikázom, hogy jobb iziT legyen. Ezzel kivett a zsebéből egy német újság lapot s olvasta :

„Midőn Windischgrätz herczeg a meghódítót! Pestre fényes hadsereg élén bevonult. 0 . . . kyj Etelka előkelő urhölgy babérkoszorút nyújtott át a hős fővezérnek“.

Lisznyay kikapta Guszti kezéből a lapot f miután saját szemeivel átfutotta a végzetes sorokat, felsóhajtott:

— Ejnye a ezudar ! visszaküldöm neki a tollat, még ma megírom, hogy festesse be zöldre, aztán adja a másik hősnek, Jellasichnak. Ezzel letépte kalapjáról a bálványozott jelvényt.

így tűnt el az utolsó márcziusi toll.

Hírek.

Az év végén. Az év utolsó napja, az öreg Szilveszter, mint valami gyóntató atya köszönt be hozzánk. Leszámoltatja az embereket, mint végeztek, elénk teszi a múlt könyvét, hogy lapozgassunk csak egy kicsit benne. Van biz abba kellemes és kellemetlen olvasmány vegyesen. Fény és árny váltakozik az ember arczán, mikor Szilveszter apó könyvét olvassa. Szilveszter napja annyiban hasonlít a Mindszentek ünnepéhez, hogy ez is az emlékezet ünnepe. De a vidám emlékezeté is, nemcsak a szomoruaké. E napon igazán minden ember temet s minden háznál temetés van, víg és szomorú. Temetik az ó esztendőt és megkeresztelik az újat. Vidáman koczczingatva ünnepelnek minden háznál, megülik az ó év, az emlékezet s a holnap, a jövő ünnepét. Mit hoz az új esztendő ? Derűt, borút, mint az elődjei . . . Az emberiség bízik, remél. És ez a remény a fáklyafény, mely mellett az ó-év temetése folyik.

A karácsonyi ünnepek. Nem ugyan olyan szép, mint ahogy költői toll szokta leírni, de jó, derült időjárás kedvezett a tél e legnagyobb ünnepének. Mert nincs keservesebb látvány a fekete karácsonynál, kivált ha egy kis babonás hajlandósággal arra gondolunk, hogy gazdálkodási észjárás szerint fehér husvétnak kell rá következni. Ez idén mind a két napon esett, vagy legalább szállongott a hó kis szünetekkel folyvást. Hogy az utczákon a kellemes téli idő daczára is aránylag kevés embert lehetett látni, annak megvan a természetes magyarázata abban, hogy a karácsony olyan családi ünnep, amelyre boldog boldogtalan hivatalos valahová: rokonhoz, jó baráthoz, s a vidám társaság, a jó meleg szoba, meg a karácsonyi fenyőfa barátságos szomszédsága mindolyan vendég marasztó, hogy amíg lehet, vagy legalább ameddig az illendőség megengedi, nem szívesen mozdul el belőle, illetve mellőle az ember. Nyilvános mozzanatot, eltekintve attól, hogy másodeste a Göndőcs népkerti pavillonban szépen látogatott népbál volt, a karácsonyi napokról nincs mit regisztrálnunk,

Karácsonyfa. A szegény gyermekekről, vagy legalább is azok tekintélyes részéről ez évben is voltak, akik megemlékeztek. Gondoskodott Jézus, a kisdedek megáldója, ki a karácsonynyal jó alkalmat ád a női szívnek az irgalmasság cselekedetének gyakorlására. Ünnep előtti szombat délután Tallián Béla főispánunk kedves neje Efaic Mária úrnő jótékonyságából 20 szegény gyermek kapott teljes téli ruhát és lábbelit. Ünnep estéjén gr. Wenckheim Krisztina úrnő kegyességéből az árvaházban és gr. Almásy Dénesué Károlyi Ella grófnő